„Az ember arra van teremtve, hogy szeressen”

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök néhány nappal 57. születésnapja után, március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. A katolikus főpásztor a Naplónak a világ sarkalatos problémáiról és megoldási lehetőségekről beszélt, de megtudtuk azt is, kik az anonim keresztények, és miért fontos minden reggel az önzetlen jóság mellett döntenünk.

Milyen jelentőséggel bír egy világi kitüntetés egy olyan ember számára, akinek az élete, hivatása évtizedek óta a szakralitás jegyében telik?

Nem e világi elismerésért vállaltam a papságot, így nem törekszem arra, hogy kitüntetéseket kapjak. Mégis van ebben egy olyan visszajelzés, a világ, az emberi közösség, a nemzetünk felől, hogy amit végzek, nem hiábavaló.

„Soha nincs olyan, hogy minden nagyon jól megy, vannak nehéz pillanatok, helyzetek, melyekben egy ilyen elismerés új lendületet adhat.”

Emberek vagyunk, jól esik a jó szó. Igyekszem én is dicsérni a munkatársaimat, mert, ahogy Böjte Csaba testvér mondta: jóvá nem lehet szidni senkit, csak jóvá dicsérni, jóvá szeretni.

Első diplomáját Győrben, távközléstechnikai üzemmérnökként szerezte meg 1986-ban. Milyen mérföldkövek, felismerések vezették a katolikus egyház szolgálatába lépéséig, illetve főpásztori székéig?

Amikor fiatalként azon gondolkodtam, hogy mi leszek majd, annyi volt biztos, hogy jól megy a matematika és a fizika, ezért műszaki pályára mentem. Közben ifjúsági hittancsoportokba jártam, lelki vezetőm is volt, s ez mind segített a személyes hitem kialakulásához. Sokat gondolkodtam az életről, és figyeltem más emberekét is. Azt láttam, hogy nagyon sokan foglalkoznak az e világi dolgokkal, de hogy örök dolgaink is vannak, azzal alig törődik valaki. Felismertem, hogy én ezekkel az örök dolgokkal szeretnék törődni, ami azt jelenti, hogy nekem nem elég az a néhány évtized, amíg a Földön élünk. Minden emberben jelen van ez a probléma, hogy sokkal tovább szeretne egészséges, boldog, szép életet élni, mégis szembesülünk az elmúlással. A vágyunk beteljesedését Jézus a megváltás által adja nekünk, ajándékba. Talán későn érő típus voltam, de a diploma és a munka segített ahhoz, hogy huszonöt évesen beléptem a szemináriumba, ekkor megkezdtem a felkészülést a papságra. Harmincévesen szenteltek pappá Esztergomban, ott hallgattam teológiát. Később Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kánonjogi szakát végeztem el, s közben a lelkipásztori munkával, később a papneveléssel foglalkoztam, a jövő nemzedékét neveltem. Fontos, hogy ezt is, mint minden más szolgálatot közösségben végeztük, végezzük. Nagyon szeretek pap lenni. Úgy tekintek rá, mint az evangéliumi ember a „megtalált kincsre”, melyért „örömében mindent” odaad.

Ön Balassagyarmat mellett, Csesztvén született. Hogyan látta akkor gyermekként, és miként most, az egyházmegye püspökeként a világ sarkalatos problémáit?

Kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódással ugyan, de a világ komoly gondjai nem nagyon változnak. A fő probléma most is az önzés, a közönyösség, sokan nem figyelnek egymásra, inkább az ego számít. Ezzel az ember tulajdonképpen bezárkózik. Az változik csak az idő múlásával, hogy ideológiailag hogyan motiválják vagy kényszerítik az embereket. Amikor gyermekkorom vége felé már kezdett kinyílni az értelmem, akkor döbbentem rá, hogy istenellenes, és éppen ezért emberellenes diktatúra van. Most azonban nem ideológiai vitákat folytatnak, hogy Isten van-e vagy nincs, hanem az önzésre irányítják a figyelmet: élvezd az életet, ragadd meg a napot, élj a mának, ne törődj a többiekkel, az örökkévalóval végképp ne; valósítsd meg önmagad. Ennek gyakran az a következménye, hogy nem gondolunk másra, a környezetünkre, nem vigyázunk a teremtett világra. Amikor például néha hazajutok a nógrádi dombok, völgyek, lankák által övezett szülőfalumba, szomorúan látom az út mentén hagyott szemeteszsákokat.

„A világ leglényegesebb problémái tehát most is az önzésben keresendők.”

A világjárvány talán sokakat elgondolkodtat, melyek az igazán fontos, értékes dolgok az életben. Ferenc pápa azt mondja: egyedül nem menekülhet meg senki. Ha nem figyelünk arra, hogy másokra vagyunk utalva, és mások mireánk, akkor a járványt sem tudjuk legyőzni.

A multicégek óriási profitra törekszenek, mások a politikai haszonszerzésre fókuszálnak, az emberek pedig javarészt csak magukra, vagy szűk családi körükre figyelnek oda. A fő probléma az isten nélküli élet. Szent János apostol az első levelében azt írja, hogy „Isten a szeretet”, ezért ha valaki azt mondja: nem hiszek Istenben, akkor vissza szoktam kérdezni: hiszel a szeretetben? Akkor tulajdonképpen Istenben is.

Ön szerint bizonyosság, következmény vagy figyelmeztetés a jelenlegi világjárvány?

Ha onnan közelítjük meg a kérdést, hogy meg kell változni, akkor – ahogy Assisi Szent Ferenc mondja – az az első lépés, hogy én magam megváltozom. Az, hogy a világ hogyan változik majd a járvány elmúltával, elképzelhetetlen anélkül, hogy én mit határozok el, miben fogok változtatni. Fontos kérdés a gyermekkorban, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de ennél sokkal fontosabb, hogy milyen ember leszek ma. Ez határozza meg ugyanis a jövőmet. Odafigyelek másokra? Próbálok enyhíteni a másik nehézségein? Tudok másokat vigasztalni, bátorítani? Az ember arra van teremtve, hogy szeressen, és ha a természetünknek megfelelően élünk, és képesek vagyunk szeretni, akkor vagyunk igazán boldogok, hiszen mindenki akkor boldog, ha a természetének megfelelően működik.

Bízom benne, hogy ebben az időszakban sokan rátalálnak az igazi értékekre: a bizalomra, a jóságra, a segítőkészségre, melyek úgy formálják életünket, napjainkat, hogy az másoknak is javára váljék. Vigyázó Miklós atya harmincegy éven keresztül volt lelki vezetőm, tizenhét éves voltam, amikor a szülőfalumba került plébánosként. Az ő papi jelmondata ez volt:

„Azért vagyok, hogy másoknak jobb legyen.”

Ehhez a morális vezérszálhoz mindenképp papnak kell lenni?

Nem, ezek általános értékek, és mindenkire vonatkoznak. Minden ember élete végtelen érték abban a helyzetben, ahol éppen él, amivel foglalkozik, akkor is, ha hajléktalan, vagy ha palotában él. Minden élethelyzetben meg lehet és meg is kell találni azt, hogy az adott napon mit kell tenni másokért. Ha ezt kihagyjuk, mulasztunk. Gyakran elmulasztjuk tenni a jót, pedig tehetnénk.

Meg kell találnunk abban a hivatásban, melyben élünk azt, hogy ez az élet arra való, hogy szeressünk. A szeretet szolgálattal és áldozattal jár. Ha ezt alázatosan próbálja meg tenni valaki, akkor egyre inkább hasonlít a mesterhez, Jézushoz. Tőle tanulhatjuk meg azt, hogy az élet attól lesz szép, ha odaadjuk mások szolgálatára.

Létezhet ez a keresztény hit gyakorlása nélkül?

El tudom fogadni azt, hogy igen, hiszen nem mindenki talál rá a kereszténységre. Én hálás vagyok a hit ajándékáért, de az ismerőseim, barátaim között is vannak olyanok, akik nem tartják magukat hívőnek, egyszerűen élik természetesen a jóságot, őket a teológia egyébként anonim keresztényeknek nevezi. Nekünk, hívőknek azonban van segítségünk ebben, ezt isteni kegyelemnek nevezünk.

Köztudott, hogy Debrecenben a történelmi egyházak összefogása országos szinten is példamutató. Miben látja ennek a kohéziónak az erejét?

Abban látom a fejlődés lehetőségét, hogy nekünk, keresztényeknek, ami azt jelenti, hogy „krisztusi”, keresnünk kell az együttműködés és egymás segítésének lehetőségét. Az őskeresztényekre a nemhívők úgy mutattak rá: „nézzétek, hogy szeretik ezek egymást”, milyen jó lenne közéjük tartozni. Már hatodik éve, hogy Debrecenbe kerültem, s kerestem a kapcsolatot a többi püspöktestvéremmel, és találtam is, hiszen már működött. Bosák Nándor püspök atya kezdeményezésére már akkor összejárt a három debreceni püspök, Fekete Károly és Kocsis Fülöp, így én is belekapcsolódhattam ebbe a szeretetközösségbe. Általában havonta találkozunk, hogy megbeszéljük, hogyan tudunk összefogni, és hogy az emberek lássák: püspöki szinten is törekszünk szeretetben segíteni egymást.

„Hiszem, hogy ez másokra is kihat, hogy az emberek még nagyobb szeretetben legyenek együtt, és a hétköznapokban is így éljék az életüket.”

Ez lesz a második húsvét a tavaly márciusban bejelentett pandémia szigorításai óta. Ennek fényében milyen lelkiséggel érdemes Krisztus feltámadásának ünnepére készülni?

Az ünnepnek minden évben van egy sajátos tartalma, ahogyan azt megéljük. Az embernek a hitében is fejlődnie kell, ahogy egykori tanárom mondta: „a tavalyi hitemmel idén már nem sokra megyek”. Tavaly húsvétkor, a járvány első hullámának idején a levegőben félelem és aggodalom volt. Most a helyzet még súlyosabb, de mégis ott van a reménység: van oltás és vannak gyógyszerek, de mindenekelőtt ott van a hitünk. A mostani húsvét üzenete a reménység lehet, különösen a nehéz helyzetben lévőknek. A Jézus feltámadásának hitéből fakadó reménység minden élethelyzeten, minden embert át tud segíteni. Isten nem csak e világi életünk problémáit akarja megoldani, hanem magával az élettel ajándékoz meg bennünket.

Szakál Adrienn