Elvtársak, itt van…

Akkor tehát megyünk a dolgozók közé, vidítani a szakszervezeteket. Nagyon vártam ezeket az előadásokat. Szándékosan nem használom a hakni szót, mert a színháziak nem szerették. Ők, a profik, és az én szememben a legtökéletesebb művészek mindig, mindenkor a maximalizmusra törekedtek. Boldog voltam, hogy befogadtak, évekig konferálhattam az előadásaikat. Ebből aztán számtalan sztori kerekedett.

Tehát május 1. Helyszín Debrecen, Böszörményi út 68., az Ingatlankezelő Vállalat ebédlője. Kétórás operett-musical-opera egyveleg. Csak sztárok, meg én. Toporogtam, írtam össze, ki mit ad elő. Akadt egy új fiú, akit nem ismertem. Odamentem, bemutatkoztam, kezemben a papír, meg a toll, hogy írjam a műsorát.

– Sebastian Gonsales vagyok – mondta –, és Puccini Turandotjából Kalafot éneklem. Mögötte Kállay Bori meg a többiek már látták, érezték, botrány szaga lóg a levegőben. Nem ismertem a srácot, különben is a Turandot Kalafja kedvenc tenoráriám, ezért adtam a meglepődöttet.

– Ne haragudj, de azt én éneklem – közöltem lakonikusan.

– Mi, nem lehet, egész héten ezt próbáltam, én most jöttem Debrecenbe, nincs más jelenleg a repertoáromban – kiabálta dühösen, majd odament a zongorakísérőhöz, kikelt magából, közölte, azonnal visszamegy Bolíviába, mert az a szemüveges, vékony nyikhaj ellopta a műsorát.

A stáb már hangosan nevetett, de Gonzit – így becézték a kollégák – nem sikerült megnyugtatniuk. Utolsónak tettem be, óriási sikere lett. Három hónapig nem lépett fel velem, utána óriási haverok lettünk. Sokat lógtunk együtt.

Bori! Csak így felkiáltójellel. Nagyon nagy primadonnának tartottam, a mai napig tisztelem, színpadi alázatát oktatni kellett volna negyven évvel ezelőtt is az egyetemeken. Már gyerekkorunkban majdnem szomszédok voltunk, én a Hatvan utca végén laktam, ő pedig a Csokonain. Emlékszem a Ki mit tud? Kolibri duójára, a miskolci premierjére – ott voltam Hellerrel –, aztán a sors úgy hozta, hogy a Poroszlay utcában is egymással szemben volt a lakásunk. Akkor éppen a nyíregyházi éjszakában hirdettük a Szabolcs bár igéit. Ez 1979 áprilisa volt. Szombat éjszaka, tele a bár, elegáns vendégek, cigaretta füstje a levegőben, az elektromos orgonánál Marsó János, éjfélkor pedig útjára indult a gyönyör kétszer egy órában, debreceni művészekkel. A lokál a földszinten volt, az öltöző a szálloda első emeletén, egy hatvan négyzetméteres teremben. Lement a műsor, a stáb tagjait egy asztalhoz invitálták. Mindenki leült, én kis idő múlva közöltem, megyek öltözni. Fel sem tűnt, hogy Kállay művésznő nincs a társaságban. Éjjel fél három körül lehetett, benyitottam a sötét terembe, tapogattam a villanykapcsoló után, amikor egy kéz megfogta a csuklómat.

Felüvöltöttem, majd néhány másodperc után annyi vizeletmintát adtam a padlószőnyegre a nadrágomon keresztül, mint veseköves beteg az urológus poharába. Bori volt. Fél órája ült a setétben, és várta, hogy valaki betoppanjon és… A többit lásd fentebb. Hetekig remegtem, ha jött az alkony.

És még egy történet vele. Csak közben jegyzem meg, hogy amikor hatvanéves volt, a születésnapját ünnepeltük a Gundelban, és egyedüli, akkori debreceniként köszönthettem. Nagyon jólesett. Talán neki is.

És akkor vissza ’79 áprilisára. Első gyermekünk születését vártuk. Nem tudtuk a nemét. Bori egyre hajtogatta: Gyurika – így hív ma is –, ha kislány lesz, és rád hasonlít majd, egész életedben haknizhatsz, hogy el tudd adni.

11-én megszületett Adrienn. A művésznő az erkélyen rázta a szőnyeget, amikor felkiáltottam hozzá:

– Megvan! Kislány!

– Te szerencsétlen! – volt a válasz, majd bement.

Vagy egy hete felhívtam. Beteg volt, de hála az égnek már jól van.

– Művésznő – mondtam elváltoztatott hangon –, örülünk, hogy felépült, de engedje meg, hogy a posztumusz Kossuth-díjjal megkeressük.

– Ne szórakozz, Gyurika, – nevetett a készülékbe, mert újra jön a sötétzárka!

És úgy egyáltalán: Adrienn gyönyörű. Bori mondta.

Weisz György, a Napló korábbi munkatársa