Mindenkit megillet a kegyeletteljes távozás – egy polgári búcsúztatóval beszélgettünk

– Több mint tíz éve foglalkozom temetkezéssel, a búcsúztatás viszont nem volt mindig a munkám része. Egy alkalommal a szolgáltatást igénylő család azt szerette volna, ha a beszédet is mi mondjuk a szertartáson, mert nem volt rá külön ember, a kollégám pedig úgy gondolta, jobb, ha én csinálom. Egy rövid szövegről és egy versről volt szó, a ceremónia jól sikerült, azóta foglalkozom gyászbeszédekkel is – idézte fel Lajos.

A polgári halotti szertartás lényege, hogy egy vallási elemektől mentes közegben gyűlhessenek össze azok, akik az elhunyttal kapcsolatban álltak. A búcsúztató legfontosabb eszközei ilyenkor az empátia és az erős lélekjelenlét. – Nekem a szertartás során az a szerepem, hogy a család és a barátok helyett beszéljek, mert a családot és egyéb hozzátartozókat túlzottan megrendíti a gyász fájdalma. Helyettük is szilárdnak kell lennem, erőt kell mutatnom nekik, vigaszt kell nyújtanom. Ez egy nagyon nemes feladat.

Mint a szolgáltatóiparban általában, úgy a temetkezési szakmában is fontos a minőség, így alakítható ki az ügyfélkör, a bizalom. – Én jószerivel bárhová elmegyek, de a munkám főként a keleti országrészre, azon belül is Jász-Nagykun-Szolnok megyére és Hajdú-Biharra fókuszálódik. Ebben a szakmában is ugyanúgy fontos, hogy meglegyen a reputáció, mert a legtöbb vállalkozás területekre bontva működik.

Egy ilyen nagyfokú érzékenységet kívánó munka esetén felmerül a kérdés, hogyan gondolkodik az egyén, aki a vállára veszi a ceremónia levezénylésének súlyát.

„Meggyőződésem, hogy minden embert megillet a méltó és kegyeletteljes búcsú, bármilyen életet is élt.”

A munkám során mindig azt tapasztalom, hogy még az úgymond „nehéz sorsúak” esetében is vannak, akik megsiratják őket. Mindenkinek vannak hozzátartozói, barátai, akik vártak rá és szerették, mert szép emlékek és kellemes érzések kötötték össze őket – osztotta meg velünk.

Búcsúztatáskor a személyes hangvétel elengedhetetlen, a polgári szertartás vezetőjének ehhez először információt kell gyűjteni az elhunytról. Lajos saját metódus szerint dolgozik az illető adatainak, életútjának feldolgozásakor.

„A gyászbeszédnek van egy formaisága, egy kerete, unikális kell, hogy legyen. Az nem fordulhat elő, hogy sablonszöveggel járjam a ravatalozókat.”

Úgy hiszem, minden ember más, ennek okán nincs két ugyanolyan búcsú sem. Személyesen szoktam felkeresni az elhunytak családjait. Beszélgetést kezdeményezek velük, amely általában hosszúra nyúlik, mert fontos, hogy a körülményekhez képest oldott hangulatban tudjunk egymásnak segíteni. Olyan közeget kell teremtenem, amelyben a hozzátartozók már maguktól is megosztanak történeteket az elhunytról, nemcsak az előre megírt kérdéseimre válaszolnak. Az itt elhangzottakat egy saját adatlapon vezetem. Ha „megtörik a jég”, akár apróságnak tűnő momentumokat is felidéznek, és szerintem ezek a legfontosabb tényezők egy ember életében. Mert ez tesz minket azzá a valakivé, akire majd emlékezni fognak, ezeknek a információknak a birtokában adhatok egy személyre szabott, egyedi búcsúztatást, amelynek a megformálása nagy felelősség. A munkám pedig akkor sikeres, ha az egybegyűltek azt érzik, hogy kaptak valamit, ami a sajátjuk, mert valójában nekik szól.

A megfelelő gyászbeszéd a tapintatosságra épül, mellőz bárminemű túlzást, valótlanságot. – Hazudni egyenesen illetlenség, kikerülni dolgokat pedig álszentség. Az én módszeremben viszont megengedhető az eufemizmus.

„Úgy hiszem, a jó beszéd a lelki tisztulás eszköze is lehet.”

A gyász egy természetes folyamat, amelyet meg kell élni, nem érdemes kikerülni, ez pedig segíthet az érintetteknek elindulni az úton.

Az életutak, ezáltal a beszédek egyedisége időt, energiát igényel a búcsúztatók részéről. Feltettük a kérdést, hogy különválasztható-e a szakmában a könnyű és a nehéz munka fogalma. – Felgyorsult társadalomban élünk, ez többször érződik a temetkezésben is. Vannak, akiken azt látom, hogy inkább csak szeretnének gyorsan és egyszerűen túl lenni az egészen. Előfordul, hogy egy család rövid, tömör szöveget kér tőlem, ezt hívhatjuk könnyű munkának, esetemben viszont ugyanúgy érvényesülnek a már említett elvek. Semmi esetre sem írok sablonokat, valahogy igyekszem hozzájutni olyan információkhoz, amikkel emberivé, azonosulhatóvá formálhatom a szöveget. A nehézséget pedig sok esetben az jelenti, hogy az emberek nem tudnak szembenézni a halállal, így a gyásszal sem. Néha olyasvalakitől kell búcsút venni, akit magam is személyesen ismerek, ilyen is van. Ennek ellenére úgy gondolom, a lelkekre akkor lehet a leginkább hatni, amikor jelentős csapás éri őket. És itt jön a képbe az a felelősség, amelyet már korábban említettem.

Az elhangzottak ismeretében rákérdeztünk, mi zajlik valójában a búcsúztatóban, miként éli meg a saját szakmáját lelkiekben. – Bárhogyan is hangzik ez, szeretem, amit csinálok, mert ez egy valódi, borzasztóan felelősségteljes munka, nem egy elvont, átláthatatlan alibizés.

„Nem hiszem, hogy az emberek rosszak, pontosan a munkámon keresztül láthatom azt, hogy mennyire jóra valók, mennyi szeretet van az otthonaikban.”

Ismert a mondás: halottról jót, vagy semmit. Azáltal, hogy tartok egy beszédet, nemcsak elmondom a jót, de ezzel tovább is éltetem azt. Amikor egy-egy beszélgetés során rálátásom nyílik a lélek működésére, akkor látszik igazán, hogy a világ mennyire jó hely. Az én üzenetem az, hogy van remény, a jóság pedig ott van a szívekben.

Birtók Benjámin