Se iskola, se kocsma: ilyen az élet Hajdú-Bihar legkisebb településén

Az ország legkisebb lélekszámú települése címért nem szállhat versenybe, ebben a rangsorban ugyanis a Központi Statisztikai Hivatal adata szerint két Borsod-Abaúj-Zemplén megyei település, Tornabarakony és Debréte 10-10 lakossal áll az élen. Sőt a maga 112 lakosával még az első százba sem kerülhet be, Hajdú-Bihar megyében viszont ezzel a népességszámmal a pici zsákfalu jelenleg az első hely birtokosa. Nem mindig volt ilyen helyzetben a település, az utóbbi évtizedekben azonban folyamatosan csökken a lakosságszáma, egyre több az idős ember a faluban, miközben fiatalok már alig vannak. Megnéztük, milyen most az élet a megye déli részén fekvő Vekerden.

A faluban Juhász István polgármester fogadott, aki 26 éve a családjával költözött Vekerdre. A nyüzsgő fürdővárosból, Gyuláról települtek át, ahogy fogalmaz, a globalizáció elől akart menekülni. Önellátásra rendezkedtek be, teheneket tartott, művelte a kertet, azt hitte, a gyakorlatban is megvalósíthatja azt a retorikát, amely szerint parasztpolgár is lehet az ember. Hamar rá kellett jönnie, hogy ez csak egy üres szólam, tőke nélkül nem tudta beteljesíteni az álmát. Később évekig dolgozott Franciaországban, majd Budapesten, miközben a család továbbra is Vekerden élt. Visszatérése után egy elvesztett választást követően 2002-ben lett a falu polgármestere, és immár az ötödik ciklusát tapossa, négyszer függetlenként győzött, legutóbb pedig a Fidesz-KDNP támogatásával választották meg.

Beszélgetésünk elején szóba kerül a település múltja, amelyről elmondta, hogy a falu a 150 éves török hódoltság alatt elnéptelenedett, az „újkori” Vekerd históriájának kezdete pedig Mária Terézia uralkodásának idejére tehető, a királynő ortodox keresztény vallású román parasztokat telepített be.

A település igazi fénykora az 1950-es évekre tehető, akkor több mint 500 lakosa volt Vekerdnek, de még a 2000-es évek elején is nagyjából 260-an éltek itt.

A vekerdi lakosságszám-csökkenés persze nem egyedi eset, pontosan tükrözi az országos tendenciát: a falvak elöregednek, alig-alig születnek gyerekek, és a fiatalok többsége is hamar odébbáll, mert valahogy boldogulni kell.

Ahogyan a legtöbb településen, Vekerden is az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató. Ez itt összesen három főállású alkalmazottat jelent: a polgármesteren kívül van még egy falugondnok és egy adminisztrátor, aki egyben a kulturális ügyekkel is foglalkozik. Jó néhányan Berettyóújfaluba járnak át dolgozni, jellemzően valamelyik nagyobb kereskedelmi egységben vállaltak munkát. A többieknek a közmunka marad, összesen 19 főnek jelent ez a foglalkoztatási forma valamicske bevételt. – Van húsgalamb tenyészetünk, méhészetünk, asztalosműhelyünk, biokertészetünk, és persze a fűnyírást, az árkok takarítását is a közmunkások végzik – sorolta Juhász István, majd hozzátette: ahhoz azonban, hogy ilyen sokrétű programot tudjanak megvalósítani, nem elég a helyiek bevonása, a vekerdieken kívül a szomszédos Zsákáról is foglalkoztatnak hat embert, akik naponta járnak át hozzájuk.

A 44 éves Szűcs Zsolt tősgyökeres vekerdi, és évek óta közmunkásként dolgozik. Az élet nem igazán kényeztette el. Szülei korán meghaltak, a nagyszülei nevelték fel. 2006-ban megházasodott, de 2012-ben elveszítette a párját, és szinte az első perctől kezdve egyedül neveli kisfiát, aki ma már kilenc éves.

„Egyedülálló szülőként nincs esélyem máshol munkát vállalni, a fiamról folyamatosan nekem kell gondoskodnom.”

Füvet nyírok, a biokertészetben kapálok, de megcsinálok bármit, amit rám bíznak. Nem sok ez a pénz, de ebből kell gazdálkodnunk. Hétvégenként ilyenkor kamillaszedéssel tudok pluszpénzt keresni, ha pedig szabadságon vagyok, egy kis maszekmunkával egészítem ki a családi kasszát. A nehézségek ellenére szeretek itt élni, nem vágyom máshová – mondta.

De mire is jó a közmunka?

Már a kezdetektől rengeteg kritika érte az országos közmunkaprogramot, mondván, nincs mögötte valós teljesítmény, és legfeljebb arra jó, hogy ne otthon üljenek az emberek. A program elindításakor Juhász István is nagyjából ezt gondolta, de csak belefogtak a megvalósításba, és azóta a véleménye is megváltozott. – Először két és fél hektáron ültettünk fákat, az a terület már gyönyörű kőriserdő lett. A politikai szándék, hogy ne otthon tébláboljanak az emberek, és értéket is teremtsenek a munkával, szerintem alapvetően jó elgondolás. De önmagában kevés, mert a program sikere elsősorban a helyi közösségtől függ. Ahol ez emberek elnézik a másiknak, hogy egész nap a seprűt támasztja az árokparton, ott értékteremtés nem igen lesz belőle – véli a polgármester.

Se iskola, se kocsma

Aki nem közmunkás, és máshol sincs állása, az vagy elmegy gyorsan előnyugdíjba, vagy napszámosnak áll például egy kőműves mellé, esetleg alkalmai munkákból próbál valami jövedelemhez jutni. Más lehetőség nincs, az iskolát és az óvodát ugyanis már régen bezárták a faluban, ami nem is csoda, hiszen Vekerden jelenleg egy általános iskoláskorú gyermek van, ő a közeli Furtán tanul, óvodások pedig egyáltalán nincsenek. A posta is megszűnt már jó ideje, van helyette mobilposta, vásárolni az egyetlen boltban vagy a faluba hetente háromszor érkező mozgóárustól lehet. És ami a népesség összetételéről szintén sokat elárul, hogy idestova már vagy tíz éve bezárt a kocsma is. Nem éri meg nyitva tartani… Ha nincs munkahely, egyáltalán van-e jövője Vekerdnek? – kérdeztem Juhász Istvántól, aki emiatt annak ellenére nem aggódik, hogy a 112 fő 60-70 százaléka már most nyugdíjas, sokan egyedül élnek, és inkább a nyolcvanhoz vannak közelebb, mint a hetvenhez.

Szerinte már most is tapasztalható, hogy elindultak az emberek vidékre, mert elegük van abból az életformából, amit egy város biztosíthat a számukra.

„Nem mindenkit elégít ki az, hogy a munkaidő lejárta után hazamegy a bérházi lakásába, bekapcsolja a tévét, majd este lefekszik aludni, másnap pedig kezdi elölről.”

Az emberi lét egyik legnagyobb kincse a csend, ezt sokan elfelejtik, de sokan szomjaznak is rá. Biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek olyanok, akik keresik azt a fajta életmódot, ami például nálunk még megvan. Én például minden este hat kilométert gyalogolok a 47-es főútig, meg vissza, és közben olyan éjszakai panorámában gyönyörködhetek, aminek a látványáért szerintem sokan fizetni is hajlandóak lennének. Akik csendre, a természet közelségére vágynak, rá fognak találni a vidék, így Vekerd értékeire is – fogalmazott.

Brumár József már a 83. évét tapossa, és büszke arra, hogy Vekerden nőtt fel. Hárman voltak testvérek, de egyedül ő maradta a faluban. Ahogy mondja, hármójuk közül ő volt a legrosszabb tanuló, két testvére szakmát, diplomát szerzett, őt viszont az állatok, a gazdálkodás érdekelte. – Vekerd valamikor egy nagyon elismert román falu volt. A nagyapám még románul beszélt velünk, de persze tudott magyarul is. A helyi román ortodox egyházban évtizedeken át, sőt még most is én kezelem a pénzügyeket. Ha valaki például emlékharangozást rendel, nálam fizeti be az árát. Két papot is kiszolgáltam már – idézte fel a múltat Józsi bácsi.

Az „elkaszált” beruházás

Beszélgetésünk során óhatatlanul szóba kerül egy meghiúsult beruházás, ami ha annak idején, a 2000-es évek közepén megvalósul, jó eséllyel egészen más helyzetbe hozta volna a települést. Az akkumulátorfeldolgozó létesítése nagy port kavart a környéken, és végül nem is lett belőle semmi. Juhász István terve az volt, hogy az országban elsőként Vekerden dolgozzák fel a használt akkumulátorokat, de ahogy sejtelmesen mondta, „a különböző érdekcsoportok harca” miatt nem sikerült tető alá hozni az üzletet. Pedig, ha csak az anyagi részét nézzük, nem keveset profitált volna belőle a település. – Jelenleg 67 millió forint a költségvetésünk, de ebben benne van a közmunkaprogram 30 milliója is. Tizennyolc évvel ezelőtt csak az üzem termelése után évi 70 millió forint bevételhez jutottunk volna, és 25 embernek lett volna stabil állása. Azóta se volt esélyünk még ennél kisebb volumenű beruházást sem idehozni, de ma már nem bánkódom miatta – emlékezett vissza a polgármester.

Falunap a 3+2-vel

A falu első embere készségesen vezetett végig a település főutcáján, ahol azért tetten érhető a visszafordíthatatlannak tűnő folyamat. Üres házak mellett haladunk el, rég bezárt már a tejcsarnok is, amely egykor talán a társasági élet központja lehetett, az ott elhangzott pletykákról az idősebbek még tudnának mesélni. Juhász István büszkén mutatja a falu orvosi rendelőjét, szerinte nagy dolog, hogy egy ekkora település önálló háziorvosi körzettel rendelkezik. „A fejlesztésekben a kis lépések taktikáját követjük, hiszen nem dúskálunk a javakban. Kicseréltettük az önkormányzat épületének összes nyílászáróját, és most pályázunk az épület teljes elektromos hálózatának cseréjére. A felújított kultúrteremhez építettünk egy fedett filagóriát, a falugondnoki szolgálat nem rég kapott egy vadonatúj mikrobuszt, és rengeteg gépet is vásároltunk az elmúlt években. Emlékszem, amikor ide kerültem, talán két fűnyírónk volt, most meg se tudnám számolni, hány van. A következő lépés pedig az orvosi rendelőnk felújítása lesz.” – ismertette Juhász István.

A járvány előtt a lehetőségekhez mérten Vekerden kulturális, szórakoztató programokkal is igyekeztek erősíteni a közösség összetartó erejét. – Csodálatos falunapokat rendeztünk, amelyekre a környékről is sokan jöttek el.

„Utoljára két évvel ezelőtt volt falunapunk, akkor a főutca két oldalán végig álltak az autók.”

Igaz, ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy sikerült egy sztárvendéget, a 3+2 zenekart elhoznunk – mondta mosolyogva.

Sétánkat akkor szakítjuk félbe, amikor váratlanul egy autó közeledik a főúton, megtörve a városi embernek szokatlanul nagy csendet. Juhász István leinti a sofőrt, aki készségesen válaszol a kérdéseimre. Cseh Attila Lajosmizséről tíz évvel ezelőtt költözött Vekerdre. És hogy miért pont ide? Valaha Berettyóújfaluban tanult, így ismerte a környéket, tudta, hogy hova jön. Miután elvált, vett a faluban egy házat kis kerttel, tyúkokat, kecskéket, disznót tart. Nádudvarra, Hortobágyra jár el dolgozni, és azt mondja, egyáltalán nem bánta meg, hogy ideköltözött. – Itt is ugyanúgy lehet élni, mint Budapesten. Van villany, víz, fürdőszoba, internet, a boltban pedig lehet kenyeret kapni. Mi kell még? Higgye el, máshol sem jobb, és itt legalább olcsón lehet házat, telket venni – összegezte a falusi élet előnyeit.

A polgármester segítsége nélkül nem jöhetett volna létre Vekerd híres bazsarózsa kertészete. Az ígéretesnek tűnő kezdeményezésben résztvevők között ugyan az emberi kapcsolatok megszűntek, a bazsarózsa azonban gyönyörűen virágzik minden tavasz végén. Sokan felfedezték már a látványosságot, és ilyenkor a környékről is elzarándokolnak a faluba.

Vekerd, mint a világ közepe

A 38 éves Erben Krisztián az IT-szektorban dolgozik, több nyelven beszél, és ezer szállal kötődik Vekerdhez. A faluban élnek a nagyszülei és az édesanyja is. Munkáját alaphelyzetben is home office-ban végzi, a koronavírus-járvány kezdete óta pedig talán, ha kétszer volt Debrecenben, ahol a cég központja van. Arra a kérdésre, hogy mit keres egy eldugott faluban, ahol egy fiatalnak azért nem sok lehetősége van a szórakozásra, Krisztián határozott választ adott. „Visszahúzott a szívem Vekerdre. Dolgoztam korábban Ausztriában, a Dunántúlon, és körbejártam fél Európát, de sehol se olyan jó, mint itthon. Ha kirándulni megyek, akkor is előnyben részesítem az olyan helyeket, épületeket, ahol egy kicsit megállt az idő. A nagyvárosi nyüzsgés egyáltalán nem hiányzik, és végül is teljesen mindegy, hogy Debrecen belvárosából vagy egy kis falusi házból dolgozok, hiszen sokszor a világ másik pontján élő ügyféllel, vállalkozás képvislelőjével kell beszélnem. Elég stresszes meló ez, pont jó, hogy itt, ha kijövök öt percre az udvarra, nem a vijjogó mentőautót, hanem a madarak csicsergését hallom, és a házunk mögötti hatalmas repcetábla látványában gyönyörködhetek.” – indokolta, miért is olyan jó itt élni. Krisztián azért is szerencsés, mert olyan párt talált magának, aki hasonlóan gondolkodik a világ dolgairól, így azt tervezik, hogy Vekerden alapítanak családot.

Ha az idegent nem is feltétlenül győzik meg a helyiek érvei, mindenesetre elgondolkodik a hallottakon. Elhagyva a falut, eszembe jut, amit a polgármester az esti sétákról mondott. Félreállok az autóval, kiszállok, és vagy tíz percig hallgatom a csendet, amit egyetlen jármű zaja sem zavar meg. Furcsa, de megnyugtató érzés ez, annak, aki máshoz szokott. A teljes nyugalmat egy egerészölyv bolygatja meg, amint leszáll az úttestre, és falatozni kezdi egy elhullott állat teteméből. Nyugodtan, komótosan csipegeti a húst, mintha csak tudná, itt senki nem fogja megzavarni.

Takács Tibor