Húsz év után is kísérti a terrortámadás

Kozma Ferencné Judit néni húsz évvel ezelőtt New Yorkban egy teraszról nézte végig, ahogy repülőgép csapódik a World Trade Center tornyába. Ma már Debrecenben él, itt osztotta meg velünk emlékeit.

Judit nénit amerikai rokonai az évek során többször invitálták magukhoz, mégis, csak a nyugdíj után döntött úgy, hogy hosszabb időt tölt el Amerikában. Saját bevallása szerint megérkezve az ígéret földjére, kissé csalódott volt, mert mindenhol barna, tégla épületek vették körül – sokkal szebbnek képzelte Amerikát. Manhattanbe érkezve mindez varázsütésre megváltozott, csodálatos belváros fogadta, mint a filmeken. Légvonalban alig két kilométerre lakott csak a World Trade Center ikertornyaitól, minden este egy teraszról gyönyörködhetett a kivilágított épületben.

– Azon a szeptemberi napon az idős rokonommal voltunk otthon, én éppen tévét néztem, amikor egyszer csak óriási dörrenést hallottam, azt gondoltam, hogy az ég dörög, de amikor láttam, hogy odakint verőfényes napsütés van, kezdtem rosszra gyanakodni – kezdte a visszaemlékezést Judit néni. A tévében hirtelen megszakadt az adás, így kiszaladtam az erkélyre, ami az ikertornyokra nézett és láttam, hogy az egyik toronyból füst ömlik ki, de ekkor még azt feltételeztem, hogy elektromos tűz keletkezhetett valamelyik irodában. Még a korábbi dörrenést sem kapcsoltam ehhez. Ezután megjelent egy helikopter, ami az épületnél körözött, én meg miközben ezt figyeltem, azért fohászkodtam, hogy érkezzen már valaki végre, aki eloltja a tüzet. Nem telt el emlékeim szerint tíz perc, amikor megpillantottam egy repülőt, ekkor arra gondoltam, hogy végre megkezdik a légi oltást.

„Aztán amikor végignéztem, ahogy becsapódik a toronyba, döbbenet lett úrrá rajtam, és egyből tudtam, hogy óriási a baj.”

Az első toronyból láttam, ahogy az emberek a mélybe vetik magukat, borzalmas volt ezt végignézni. Emlékszem, hívtam a velem lévő néni fiát, aki nem akarta elhinni, hogy mit láttam, majd megszakadt a vonal. A szomszéd ekkor szaladt át és mondta, hogy az első robbanás is egy repülő volt, így nem volt kétségünk, hogy terrortámadás történt – idézte fel.

A lakásban lévő két asszony végignézte, ahogy a szomszédos rendőrőrsről szirénázva vonultak a tornyok felé az egységek, az emberek pedig a városból kifelé menekültek, egyenesen a Brooklyn-hídhoz, volt aki autóval, de a többség gyalog. – A mi házunk is kiürült, de mivel a velem lévő néninek nehezére esett a járás, nem akartam egyedül hagyni, így a lakásban maradtunk. Gyorsan leszaladtam a közeli boltba, amit már addigra szinte teljesen kiürítettek, mindenki megijedt és vásárlásba kezdett – idézte fel Judit néni, majd azzal folytatta, hogy félórán belül a környéket ellepték a katonák és a rendőrök, ez East Riveren pedig hadihajók cirkáltak és lezárták teljes Manhattant.

– Ekkor már óriási füst volt és bűz, emlékszem, vizes lepedővel takartam el az ajtó alatti rést, hogy ne jöjjön be a szag. Mintha egy fekete függönyt terítettek volna a környékre, olyan volt. A torony összedőlését már ezért nem láthattam, csak a nagy robajra figyeltem fel. A szomszédból tudtuk meg, hogy ez a hang a tornyok összedőlését jelentette. Bevallom, naivan azt gondoltam, amikor láttam a gépet becsapódni az épületbe, hogy a tűz eloltása után majd visszabontják a szinteket és helyreállítják az épületet.

„Többször is jártam a WTC-ben, nem gondoltam, hogy összedőlhet.”

Gyönyörű márvány volt belül mindenhol, óriási acélszerkezetek, megannyi fényűző üzlettel, étteremmel. A lift alig két perc alatt jutott fel a 104. szintre, egyszerűen lenyűgözött. Aztán mégis megtörtént...

– Amikor megjelentek a harci gépek a város felett, akkor már nagyon féltem – folytatta a visszaemlékezést. – Azt gondoltam, hogy ezt Amerika nem fogja büntetlenül hagyni, és kitör a harmadik világháború. Gyötrelmes napok és hetek vártak ránk, folyamatosan terjedtek a rémhírek, attól tartottunk, hogy további támadások várhatóak. A televízióban csak azt hallottuk, hogy megtámadták Amerikát és jönni fog a megtorlás. A lakóhelyünket csak ellenőrzéssel hagyhattuk el, idegenek nem jöhettek be, a teljes város le volt zárva – összegezte.

Október közepére kezdett rendeződni a helyzet, ekkor már Judit néni rokonának a családját is beengedték a városba, addig ők sem jöhettek. A hozzátartozók – bár próbálták megnyugtatni az asszonyt –, de elmondása szerint mindenkin érezhető volt a pánik. – A leomlott épület mellett egyszer mentünk csak el, de mindössze egy óriási romhalmazt láttam, döbbenetes volt – jegyezte meg Judit néni.

Az asszony a légi közlekedés újraindulásával végül novemberben tudott hazajutni, de elmondása szerint még ekkor is érezte a ruháin a tűzkor terjengő szagot. – Ekkor megfogadtam, hogy többet nem utazok sehová, de két évvel később mégis repülőre szálltam, hogy meglátogassam az amerikai rokonaimat.

„Ekkor elmentünk a romokhoz, hátborzongató volt látni a személyes tárgyait, a fényképeit az elhunytaknak, amit a hozzátartozók a romnál hagytak.”

Elmondani nem is lehet igazán mindezt, csak ha az ember átéli és átérzi – idézte fel. – Elmentünk ekkor a közeli templomba is, ahol mindenki gyászolt, rengeteg gyertya égett az áldozatok emlékére, körben transzparensek, amik azt hirdették, hogy ne hagyjuk, hogy ez újra megtörténjen – mondta el.

Judit néni szerint furcsa volt megtapasztalni azt, ahogy az amúgy is nyitott amerikai nép túláradó szeretettel fordult az övéihez. – Idegenek jöttek oda hozzám a templomban és megöleltek, közösen osztoztunk a gyászban. Bevallom, még ma is nagyon sokat gondolok a történtekre, amíg élek ezt nem fogom tudni elfelejteni, annyira megrázó élmény volt. Most pedig, hogy itt a huszadik évforduló, valahogy még élénkebbé váltak az emlékek – zárta a visszaemlékezését.

Matey István