Portréfilm készült Tóth Sándor Kölcsey Ferenc- és Holló László-díjas festőművész pedagógusról

A gyémántdiplomás pedagógus festőművész Hencidán született 1937-ben. Pedagógusi pályáját szülőfalujában kezdte meg, szakmai tudását az évek alatt tovább bővítette, és több diplomát is szerzett. Oktatói munkája mellett rendszeresen festett, néhány éve pedig a versírás kezdte foglalkoztatni. Megjelent kötetében 350 vers dicsőíti szülőfaluját, így már nemcsak a festmények, hanem strófák is őrzik örök kötődését.

Nem felejti, honnan jött

A róla készült, Hűségben élve… című portréfilmet októberben mutatták be a közönségnek. A filmet a szintén hencidai születésű Kari Sándor készítette. Tóth Sándor elmondta, hogy régi kapcsolat fűzi az operatőrhöz, általános iskolában tanította is. A filmes a festőművész pedagógus több kiállításán megfordult, ott felvételeket készített, és már évek óta szeretett volna portréfilmet készíteni róla. A felkérést Tóth Sándor – bár családja támogatta az ötletet – többször elutasította, végül most készülhetett el.

Az egyórás életrajzi filmben a festőművész a berettyóújfalui otthonában található műteremben, valamint Hencida különböző helyszínein eleveníti fel emlékeit. A községben 33 évet élt, onnan indult az élete, ott ismerte meg a feleségét, az ottaniak mindig tisztelettel fordultak hozzá, és ezt nem felejtette el a mai napig sem.

– Bár már ötven éve vagyok távol Hencidától, nem tudom elfelejteni. Ott születtem, ott töltöttem a gyermekkoromat. Amikor végeztem először a tanárképző főiskolán, később az egyetemen, akkor Hencidára kértem magamat. Annak ellenére, hogy a bizottság ajánlott különböző helyeket Budapesten, a Balatonon, Dunántúlon. Arra hivatkoztam, hogy az édesanyámnak, aki hadiözvegyként nevelt bennünket, illene segítenem már 23 évesen. Azok közé mehettem vissza kollégaként, akik engem tanítottak – osztotta meg.

Hazatért, bármerre járt

Négy évtizeden át állt a katedrán, 25 esztendeig a Berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban. Ez idő alatt Európa több országába elutazott, eljutott Londontól Isztambulig, a Balti-tengertől a mediterrán tájakig. Szívében mégis szeretett szülőfaluja, Hencida maradt a központi helyen.

– Amikor először jártam Párizsban 1966-ban, az utolsó ott töltött napon a Louvre szomszédságában, a Rue de Rivolin sétáltam és három fiúra lettem figyelmes. Elmentek mellettem, összesúgtak, majd visszafordultak és megszólítottak. Magyar vagy? – kérdezték tőlem. Látták, a táskámon a Malév-feliratot. Kérdezték, hogy volna-e kedvem ott maradni. Az utazás előtt felrendeltek minket Budapestre, és tájékoztatást tartottak arról, hogy Párizsban sok a disszidens. Azonnal eszembe jutott a figyelmeztetés. Sosem akartam sehol maradni, pedig jól éreztem magam mindenhol. Mondtam akkor a fiúknak, hogy én hazarepülök. Megyek a falumba, mert milyen jó érzés az, amikor meglátom a szomszéd község szélét elhagyva, hogy ott van Hencida, ahol vár rám a családom, az édesanyám, a nagyszüleim, a testvérem – mondta.

Hencidára érve azonnal az iskolába ment, a gyerekek közé, és élményeket osztott meg velük. Később tanítványait is magával vitte, tanulmányi kirándulásokat szervezett a diákoknak. Szavai szerint, ha menni kellett, sosem ismert fáradságot, de ő maga bármelyik folyó partján sétált, mindig a Berettyóra gondolt, és bármelyik ország síkságát járta, az Alföld látképét kereste.

– Mindig eszembe jutott a kis falu, ami nekem a világ közepét jelentette gyermekkoromban. Akkor még azt hittem, hogy a szomszéd falunál, ahol összeért az eperfasor a kövesút mentén, ott a világ vége. Jött a háború, azt is Hencidán éltük át. A faluban játszottunk a réten, jártunk a jégre csúszkálni, mentünk ki a Csere-erdőbe. Ezek mind megmaradtak bennem, soha nem gondoltam arra, hogy innen elmegyek – mondta.

BBI