„A hit igazi kapaszkodó, valódi erőforrás”

Advent harmadik vasárnapjához közeledve Laczkó Zsolt kórházlelkész szerint érdemes a hálaadásra és a hit erejének gyakorlati megtapasztalására figyelnünk. Mit üzen nekünk az idei advent? Miként érdemes az ünnepvárás időszakában gondolkodnunk? Mennyire árnyékolhatja be ezt az időszakot a világjárvány? A Napló az aktuális kérdésekről a görögkatolikus kórházlelkészt, mentálhigiénés szakembert és családterapeutát kérdezte.

Mi az advent? Mire figyeljünk? Mit üzen nekünk ez az időszak?

A karácsonyi böjt, az advent ideje, az esztendő zárása olyan szakasza az évnek, amikor mindnyájan vágyunk a meghittségre, elfogadásra, közösségre, szeretetre és boldogságra. A boldogság attól függ, tudsz-e az lenni, aki vagy: az Isten teremtménye. Akkor vagy boldog, ha hosszú távú, nem énközpontú, belső, lelki céljaid vannak. Mindez ebben az évben is, a járvány miatt talán még nehezebb. Ahogy Sören Kierkegaard mondja: az egyház úgy rontja el a dolgát – én ide tenném az egyént is –, ha abszolút módon viszonyul ahhoz, ami relatív, mert akkor szükségképpen relatív módon fog viszonyulni ahhoz, ami abszolút. Megnyeri a világot, de elárulja Istent. Nem szeretnék bölcselettörténeti részleteket fejtegetni, mennyire eredeti ez a gondolat, de meg kell jegyeznem, hogy Nagy Szent Bazil a IV. században már figyelmeztetett: „Ügyelj tehát önmagadra, nehogy úgy maradj a halandó dolgokban, mint amik örökkévalók, és nehogy lenézd az örökkévalókat, mintha mulandók lennének.” A teológia háromféle adventet különböztet meg. Adventus Domini, az Úr eljövetele. Van történelmi: ez a múlt, amikor az Isten fia az első karácsonyon közénk érkezett. Van kegyelmi eljövetel: ez a jelen, az itt és most, ez a személyes, ezt tudjuk igazán megragadni. S végül az eszkatológiai, második eljövetel: ez a jövő titka, a végső dolgok.

Történeti-történelmi, filozófiai távlatokba helyezte a mondandóját, de mi az, ami ebből mégis megragadható, kézzel fogható? Milyen legyen a ma adventje?

Én a jelenre, a mára helyezném a hangsúlyt. Talán erre utal görögkatolikus karácsonyi köszöntésünk Krisztus születik! – Dicsőítsétek! örök jelen ideje is. Leginkább a „mostot” tudjuk alakítani. Ez az én életem. Mit kezdek magammal? Miért vagy kiért élek? Az egyik jezsuitánál olvastam a következőt: „A szívem mélyén van egy végtelen nagy lyuk, és ezt a végtelen nagy lyukat csak maga a végtelen tudja betölteni.” Itt lesz megkerülhetetlen elemi dolog: mit kezdek én a hittel? Egyáltalán mi a hit? Milyen az én hitem? Miben vagy kiben hiszek? Mit hiszek? Amikor hitről beszélek, én szeretem ezt a kérdést egy tágabb összefüggésrendszerbe, a tudomány és a hiszékenység vonatkozásába is állítani. Ne essünk abba a hibába, amikor a tudomány és a hit viszonyáról van szó, hogy a tudomány racionális és reális; a hit pedig irracionális és irreális; hogy ez a különbség a kettő között.

Hangoztatják gyakran az emberek, hogy nem tudnak mit kezdeni a hittel, mert racionálisnak tartják magukat. Baj van ezzel a mondattal.

Amit ő hitnek tart, azzal én sem tudok mit kezdeni, mert az teljes irracionalitás. Mások meg azt mondják: ebben már csak hinni lehet, annyira irreális. Ez a nézet is sántít, nekem ez sem hit. Mi hát a hit? Számomra a hit racionális és irracionális, együtt mindkettő, de mindig reális valóság. Vagyis a hitünkben vannak dolgok, amiket tudunk, értünk, ezt lehet rendszerezni, ebből van a hittudomány, a teológia. De mindig maradnak titkok, misztériumok is a hitben, hogy nem látok mindent, talán csak sejtek. Ez a misztika. Az irracionalitás nem pejoratív, az irracionális nem értelmetlen, hanem az értelmen túli vagy azt megelőző. S végül ott a realitás: a hit igazi kapaszkodó, valódi erőforrás. A hit tehát mindig reális. Ha a realitás határát lépjük át és átmegyünk az irreálisba, azt én már nem hitnek nevezem, hanem hiszékenységnek. Ez pedig már a mágia, babona, okkultizmus és hasonló dolgok ingoványos terepe. 2016-ban a Magyar Pszichiátriai Társaság éves vándorgyűlésén meghívott előadóként beszélhettem részletesebben erről. A szakemberek előtt bővebben kifejthettem, mert zűrzavar van a fejekben, mi nem a hit; majd azt, hogy mi; végül pedig, hogy ez egy dinamikus valóság, változik, jó esetben fejlődik, s ennek a fejlődésnek lépései, fokozatai vannak, és melyek ezek. Fontosnak tartom a tisztánlátást, a fogalmak pontosítását. Ennek az általam felvázolt sémának a hittartalom patológiájának megítélése szempontjából differenciáldiagnosztikai jelentősége van.

És mit tanít erről a Szentírás, mit mond a hitről a modern pszichológia?

A Biblia azt mondja, a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk (Zsid. 11, 1). A hit egy általános emberi adottság, mely semmi másra vissza nem vezethető. Elszakíthatatlan az emberi kapcsolatoktól, a bizalomtól. Megjelenik benne a világról, életről való elképzelésünk, színt ad a dolgoknak. Van benne teremtő erő. A hit mindig egyfajta egészlátást ad, megteremti az összefüggést az életünk tapasztalataiban. Egyfajta szemléletmód, mint emberi jelenség választás és döntés. Bizonyos világosság, amikor Isten szemével akarok látni. Amikor egész lényemmel akarok igent mondani neki.

Lehet ezt mai, hétköznapi formába, közérthető példázatba önteni?

Egy aktuális hasonlattal élve a hit olyan, mint amikor a ködben megy az ember. Sokan félnek, be se ülök az autóba, nem látni semmit, nem megyek sehová – mondják. De, aki bátrabb, útra kel. Nem lát mindent, de valamit mégis. Lehet, hogy lassan halad, de ahogy megy, a látóhatár is együtt megy vele. Pár lépésig mindig tiszta a kép előtte. Ott a tapasztalat: működik, s egyszer csak célba ér.

Az elmúlt időszakban az kristályosodott ki bennem, hogy számomra a hit nem egy későbbi, nem egy tanult magatartásforma, hanem a létemmel, létezésemmel egybeforrt valóság.

Amíg dobog a szívem, hiszek. Ez nagy kegyelem. Sokan mondják nekem magukról: Annyi megpróbáltatás ért, már nincs erőm, nem tudok hinni. Engem is sok minden ért, életem utolsó két évében különösen, műtétek vagy inkább műtétsorozat, az újabb próbatételek után is azt mondom: még jobban hiszek, egyre jobban. Fél szemmel a lelkem kezd el látni. Vágyom az Istenre, szeretek vele lenni. Nem én irányítom a dolgokat, hanem ő, rábízom magam. Ott vagyok a tenyerén. Számomra minden nap csoda. Aki eljut oda, hogy bármikor elveszítheti az életét, az jobban tudja értékelni is azt. Megéli, hogy léte nap mint nap Isten ajándéka. Hálát adok az Úrnak ezért a tapasztalatért. Ha újrakezdhetném sem választanék más utat.

Említette a hálát. Miért fontos ez? Miben, hogyan segít?

A hálának nem az a titka, nem az a lényege, hogy mindig jó történjen velünk, mert senkivel sem történnek csak jó dolgok. Ez naivitás lenne. Ki kell lépnünk a rugalmatlan, önző látásmódunkból és nyitott szemmel szétnézni a világban. A kórházban a betegeknek nem győzöm elégszer mondani: az is jó, ha nem rosszabb. A sok miért kérdésre lehet, hogy nincs válasz, de megkockáztatom, nem is válaszra van szükségünk, hanem változásra: az önzésből való kilépésre. Az egyik jezsuita teológusnál olvastam, hogy az embert egyedül a hála váltja meg: megszabadítja önmagától. Így magunkról is tisztább képet kapunk és máris jobban leszünk anélkül, hogy tagadnánk a szenvedést, vagy nem vennénk tudomást a realitásról. Az emberi életnek feltétel nélkül van értelme. Nemcsak akkor, ha fiatal vagyok, hanem akkor is, ha öreg. Nem csak akkor, ha sikeres vagyok, akkor is, ha szerencsétlen. Nem csak akkor, ha egészséges, akkor is, ha beteg. Mindig, feltételek nélkül.

Ne feledjük, hogy a nagy kérdés nem az, hogy van-e értelme az életünknek, hanem az, hogy mi az, és mit teszek azért, hogy megtaláljam.

Mondjuk ki: a hála boldogabbá és egészségesebbé tesz. A hálaadás örömöt ad, mert megmutatja, képes vagyok dönteni és megerősít az életben. Bár gyakran épp olyan miatt szoktunk hálálkodni, amivel kapcsolatban kiszolgáltatottak vagyunk, aminek nem rajtunk múlik, nem rajtunk múlott a végkifejlete. A hálálkodással azt is elismerem, történhetett volna másképpen, rosszabbul is. Amikor megköszönök valamit, visszatalálok önmagamhoz és a megajándékozottság elfogadásával a magaménak tudom azt, amit kaptam. Hálát adni azonban nemcsak valamiért szoktunk, hanem valakinek. Valakinek, aki fölfigyelt ránk, aki segít. A hála tehát emberségünk, méltóságunk kifejeződése is. De egy még nagyobb valakinek, a teremtő Istennek is hálával tartozunk, akinek mindent köszönhetünk. Ez az ember életének a teljessége.

Szakál Adrienn