„Derékig érő hólepellel a legszebb volt a tél”

A Kabán és Sápon eltöltött gyermek- és ifjúévek szép emlékeit őrzi a ma Miskolcon élő, Podmaniczky-díjas dr. Ónody Magdolna. 

Túl a 92. születésnapján a vasdiplomás orvos a hivatása mellett napjainkig a helytörténetírás, az irodalmi forráskutatás országosan ismert személyisége. A minap tette olvasói asztalára sokadik könyvét Égő homokban itt a „város” címmel. 

Közösen dicsértük Istent

– Amikor csak tehetem, ellátogatok a szülőfalumba. Sápon már régen jártam. Talán öregkorom miatt is rengeteg régi karácsonyi emlék és élmény tódul az emlékezetembe, mintha csak tegnap lett volna. Négy-öt éves koromban már szerettem önállóan csavarogni, szomszédolni. Szenteste is szomszédoltam. Mikorra hazaértem, anyám és nagya­nyám már feldíszítették a fenyőfát. Egyik évben csupa rózsa formájú, rózsaszínű díszt borított be a fehér angyalhaj, a szaloncukor is rózsaszínű papírba volt csomagolva. Ezüstszínű füzérek fonták körül a hatalmas fa ágait. Csengetett az angyal! – hívott anyám. A csengő hangja olyannak tűnt nekem, mint apám orvosi rendelőjének bejárati csengőjéé. Már megint elkéstem, nem láttam az angyalkát. Hogy tudott olyan észrevétlenül eltűnni – töprengtem, mikor ilyen hatalmas karácsonyfát hagyott itt? Alatta volt minden ajándék, amire vágytam, az áruházi katalógusból kiválasztott, barna hajú, copfos baba is. A zöld cserépkályhában barátságosan égett a tűz. Mindenki arra volt kíváncsi, melyik ajándéknak örülök a legjobban. Védtelennek éreztem magamat. Nem akartam senkit se megbántani – idézi fel Magdolna. 

Azt mondja, hogy az iskolás évei alatt voltak még nehezebb percei is az ünneplésnek. – Szabad-e az Istent dicsérni? – kérdezték, és már sorakoztak be a szobába a betlehemesek. Ők sokan és együtt kántáltak, énekeltek, én egyedül, zavartan néztem őket. Megkönnyebbülés volt, mikor elmentek, annak árán, hogy a szokásos ajándékokat nekem kellett átadni. Mákos kalácsot, pénzt azoknak, akik talán iskolatársaim voltak. Nem láthattam az arcukat a maszkok mögött – osztotta meg, hozzátéve, az ünnep első napjának reggelén a templomba ment a családjával. 

A tél a legszebb évszak 

Az 1930-as években talán a legszebb évszak volt a tél

 – merengett el Magdolna –, derékig érő hólepellel, mely szinte a szeretetet, összetartozást jelképezte falunk lakói közt. Főleg karácsony ünnepén, mikor a másodnapján rokonlátogatóba mentünk szánkóval apai nagymamámhoz Sápra. Minden karácsonykor, rendszerint az ünnep másodnapján hosszú szánkóút várt ránk; apám szülőfalujába mentünk nagyanyámhoz. Ruhába burkolt meleg téglát tettünk a lábunk alá, és belebújtunk a szőrméből készült lábzsákba. Évről évre ugyanaz az utazás azt az érzést keltette bennem, hogy megállt az idő, soha semmi nem fog változni. Ahogy közeledtünk Sáphoz, a falu előtti gémeskút a mozdulatlanságot szimbolizálta számomra. Tetétlennél a Zichy-kastélynál mindig az egykoron itt megfordult Liszt Ferencre és zongoradarabjaira gondoltam. Elmélkedésnek a szánkócsengők üteme adta az alapját – meséli az írónő. 

Felelevenített néhány emléket arról is, hogy a téli hideg ellenére milyen melegséget tudott hozni a lelkekbe. – Sápon a sütőházban, a kemence körül kicsit megmelegedtünk, de a ház szobáiban hideg volt. Nem melegedtek át a falak, hiába gyújtottak be aznap a kályhába. Közel laktak apám testvérei, mi, gyerekek újra találkozhattunk egymással. A szülők jólesően vették tudomásul, hogy mennyit növekedtünk az utóbbi időben. Az asztalon párolgott a sárga tyúkhúsleves, a főtt húshoz meggyszósz illett, a sültekhez befőtt. Ebéd végén nagyanyám omlós diós tésztával kínált, (fúttatott tísztának hívták a készítéskor használt szalalkáli miatt), ezt mindig a kedvemért sütötte – idézte fel. 

Arról is beszélt, hogy édesapja mindig elment a templomba, és ott szép hangján szeretett zsoltárokat énekelni. Ha nem volt túl hideg, még Magdolna is vele tartott. – Fáradtan szánkóztunk haza késő délután a gyakran csontig hatoló hidegben. Véget ért az ünnep, hogy következő évben ugyanígy ismétlődjék minden – nyugtázza. De ezután mégsem volt minden ugyanolyan. Következtek a második világháború évei. 

Tegnap és ma kérdései 

– Délután elbúcsúztunk a háziaktól, akiknél albérletben laktam – idézi fel, megjegyezve, 1945-ben szerdán kapták ki az iskolai szünetet. – Apám jött értem, és már délután felkéredzkedtünk a nyitott barna vagonokba a debreceni vasútállomáson, amelyekben magasan állt a havas jég. Kuporogtunk, hogy a szél ne fújja a fejünket, és vártuk az indulást sötét estig. Otthon szaloncukrot készítettünk házilag, színes és csillogó papírokból, ezüst csillámporral díszeket csináltunk a karácsonyfára – mondta. 

– Mi hát az élet – tették fel a kérdést a háborús évek után. – Mindezt azóta se sikerült megfejteni. Mi minden várhat még ránk, kérdezzük ezt ma is. Körülöttünk tombol a vírusjárvány, a férjem távol tőlünk fekszik egy kórházi ágyon, három oltás és egy Covid-átvészelés után mozogni se tud, már rég nem lát, a saját egészségügyi bajaim miatt sem biztos, hogy személyesen tudunk találkozni ez évben, legfeljebb telefonon biztat, hogy ne aggódjunk miatta. Míg gondolkozni tudunk, eszünkbe jutnak a régi fehér karácsonyok gyerekkorunkból, és örülünk a nemrég született dédunokánk növekedésének. Ki tudja, neki milyen karácsonyai lesznek – jegyzi meg, hozzátéve, még bízik benne, hogy szépek. 

Péter Imre