Húsz évvel ezelőtt egy ország szorított érte

Szilágyi Zsolt búvár több mint 118 órát töltött a bódvarákói Rákóczi-barlang egyik üregében 2002-ben. Az akkor 26 éves férfi megmentésére sereglett mintegy száztagú csoport tagjai megállás nélkül fúrták a sziklát, ami mögött Zsoltot sejtették. Négy nap után találták meg a pontos tartózkodási helyét, de az egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a víz alatt tegye meg a visszafelé vezető utat, ezért folytatódott a kőzet fúrása, robbantása. Korábban nem tapasztalt összefogás indult el a férfi megmentéséért: rozsnyói, tornai, kassai, eperjesi és liptószentmiklósi barlangászok is segítettek.

Megkérdeztük Szilágyi Zsoltot és a debreceni Czakó Lászlót, aki rátalált a búvárra, hogy hogyan emlékeznek vissza a csaknem 20 évvel ezelőtt történtekre, és most mivel telnek napjaik.

Mivel óriási médiaérdeklődés kísérte Zsolt kimentését, azt szinte percre pontosan dokumentálták. 2002. január 26-án, szombaton 17.30-kor kezdődött merülése az Esztrámos-hegyi Rákóczi-barlang 2-es tavában. Fél órával később merülőpárja egyedül emelkedett a felszínre, és jelezte, hogy társa eltűnt. A 26 éves barlangász különvált társától, majd elszakadt a biztosító kötele, emiatt nem tudott visszatalálni a kifelé vezető úthoz. A barlangban a levegő hőmérséklete 8-9 Celsius-fok volt, a karsztvíz pedig átláthatatlan, kávészínű, 11 fokos. A beöltözve várakozó biztosító búvárok azonnal elkezdték az eltűnt keresését, de több mint két óra elteltével sem találták meg Zsoltot az egyre zavarosabb vízben.

A csoport 20.30-kor értesítette a rendőrséget, a barlangi mentőszolgálatot és több, tapasztalt barlangi búvárt. 21 órakor – mindenki örömére – meghallották az eltűnt hangját, és kiderült, hogy egy számukra ismeretlen, levegős teremben van. Zsolt kérdésünkre elárulta, ma már csak akkor jutnak eszébe a történtek, ha nagy ritkán kérdezik róla. Állítása szerint nem volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, feladja, hiszen ettől kezdve tudta, hogy keresik. Folyamatosan kommunikált a megmentőivel, és ez erőt adott neki.

2002. január 27-én, vasárnap megjelentek a helyszínen a hivatalos szervek, a búvárok, barlangászok – nemcsak Magyarországról, hanem Szlovákiából és Csehországból is.

Hajnalban megérkeztek a tévések, az újságírók is, akik rendszeresen tájékoztatták az ország lakosságát a nem mindennapi esetről. Kiderült, Zsolt felkapaszkodott egy olyan helyre, ahol folyamatosan cserélődött a levegő. Közben Bódvarákóra jöttek a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagjai, a Pécsi Barlangi Mentők, a katasztrófavédelem egységei, a Különleges Mentőszolgálat és a bányamentők is. A búvárok elkezdték a merülést a nulla látótávolságú térben, a mentők pedig folyamatosan kapcsolatban voltak Zsolttal. A barlangászok elkezdték a búvár hangja irányába vezető repedés bontását – egymást váltva merültek a következő nap is, de a kutatás még mindig nem vezetett eredményre. Január 28-án Zsolt észlelte a keresőbúvárok levegőbuborékait, de állapotáról egyre aggasztóbb hírek érkeztek: nagyon legyengült és kritikus állapotba került. Hétfő estére megérkezett az a vegyszer is, ami a zavaros víz megtisztítására szolgált.

Poénnal oldották a feszültséget

Az áttörés január 29-én történt meg: 11.30-kor az akkor 55 éves Czakó László debreceni búvár megtalálta a 66 órája várakozó Zsolthoz vezető, víz alatti utat, és bejutott a levegős terembe. László felejthetetlennek nevezte a találkozás pillanatát. Elmondása szerint mindenki, aki a fiatal férfi segítségére indult, az alsó részt vizsgálta, aminek semmi értelme nem volt. A zavaros vizet így még jobban felkavarták, de nem kerültek közelebb hozzá. Ő ipari búvárfelszereléssel merült, ennek köszönhetően a levegőt a felszínről kapta, így korlátlan ideig tudott a víz alatt maradni. Sőt, telefonösszeköttetése is volt! Megérzése szerint Zsolt – a korábban gyanított részekhez képest – egy magasabb ponton lehetett. Úgy sejtette, a búvár valahova felúszott egy kürtőn keresztül, ahol levegőt is kap, tudván, hogy a palackban lévő oxigén ekkorra már elfogyott. László öt kürtőt vizsgált végig, majd a hatodikban lelt rá Zsoltra, aki a víz felett volt „kifeszülve”.

Napokig ugyanabban az állásban tartotta magát, ami nem kis teljesítmény! Czakó egy poénnal próbálta oldani a feszült helyzetet, így megkérdezte Zsolttól, mit sportol, hogy ilyen jól bírja tartani magát. Erre a fiatal rávágta: semmit, csak ülőfoglalkozást tart. Ezen mindketten jót nevettek, majd László azonnal a tettek mezejére lépett: gumimatracot és -csónakot kéretett be, de azok lyukasak voltak, így végül egy vasdarabot hozatott, amit két szikla közé tett, hogy az megtartsa Zsoltot. Miután a fiatal megpihent, Czakó közölte vele, a felszínen várja a felesége és az édesanyja is. Zsolt felvilágosította a búvárt, hogy nem az édesanyja lesz az, hanem az anyósa. László ezt a pillanatot is kihasználta a viccelődésre, és megkérdezte, hogy „akkor mi a fenének akarsz innen kimenni?”. Végül több mint 10 órán át maradt a legyengült férfival, társai pedig szőlőcukrot, meleg italt, hőpaplant juttattak hozzájuk a kürtőbe, ahol kialakított egy pihenőhelyet. Czakó László megkérdezte, ki tud-e vele menni Zsolt a vízben, de az erőtlen búvár úgy ítélte meg, nem képes rá. Czakó is látta rajta, hogy kimerült, és ahhoz, hogy a felszínre vezető bonyolult úton kijussanak a zavaros vízben, megfelelő kondícióra lett volna szükség. Zsolt megmentőjét 10 óra után leváltották, mert bár minőségi búvárruha volt rajta, annyi hely nem volt, hogy ő is a vasdarabra álljon, így a nyakig érő vízben elkezdett kihűlni.

Nem tévedett az idős bányász

A szakemberek két megoldást láttak a kimentésre: vagy merüléssel, vagy kívülről, a sziklafal bontásával hozzák ki a szerencsétlenül járt férfit. Végül ez utóbbi mellett döntöttek, mivel az orvosok sem támogatták, hogy merüléssel mentsék ki Zsoltot. Kiderült, a zavaros víz megtisztításához való vegyszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – csak 20 centiméterre növelte a látótávolságot. 23.30-kor rendőrségi helikopterrel érkezett a helyszínre Szegedről egy orvos, aki rendelkezett barlangi búvár szakvizsgával. Beúszott az üregbe, és megvizsgálta Zsoltot. A barlangot eközben felülről mikrorobbantásokkal szélesítették, de nem értek az üreghez, ahol a férfi tartózkodott. A sziklafal vastagságát másfél méterre becsülték, de később kiderült, az jóval több.

Czakó László – aki azóta is ipari búvármunkákkal foglalkozik – érdekességként említette: mivel a barlang egy bányából nyílt, ezért a mentésben részt vevők a sziklához hívtak egy idős bányászt, aki korábban ott dolgozott. A férfi a hajszálrepedésen keresztül hallgatta Zsolt hangját, és úgy saccolta, a fiatal 10-12 méter mélyen rekedt. Hitetlenkedve fogadták a körülötte állók, ugyanis ők maximum 5 méterre tippeltek. Legyintettek, hogy ez lehetetlen, az idős bányász füle már biztosan nem a régi.

Január 30-án még nem érték el a termet, ahol a búvár tartózkodott.

Zsolt erőnléte szerencsére folyamatosan javult, és a mentők is ügyeletet tartottak mellette. Január 31-én, csütörtökön délben végre áttörték a sziklát, és megnyílt a szabadba vezető út. A bányásznak végül igaza lett: Zsolt a délután folyamán önerőből mászott ki a mintegy 12 méter hosszú, 80x100 centiméter szelvényű tárón, majd a mentők hordágyra rögzítették, és egy speciális kötélpályán húzták ki a barlangból. 16.55-kor sikerült a föld felszínére vinni Zsoltot, aki nagyon sápadt volt, arca pedig a szemtanúk szerint elgyötört. Azonnal a miskolci kórházba szállították.

A mentésben közel 400 ember vett részt. A búvárok összesen 198 órát töltöttek a víz alatt, és 284-szer merültek. A mentés másnapján a környezetvédelmi minisztériumban sajtótájékoztatón számoltak be az elmúlt napok eseményeiről. Elmondták, Szilágyi Zsolt felszínre hozatala páratlan eset volt, addig ugyanis csupán vagy külön barlangi mentésre, vagy külön búvármentésre volt példa. A mentésben közreműködők többsége saját szabadidejét áldozta fel, sokan saját költségen, saját felszereléssel vettek részt a munkálatokban. Kiderült, a sziklabontó csoport közel 5500 mikrorobbantással vájt utat a sziklába. A bontók fúróval előbb lyukakat fúrtak a falba, majd ezekbe helyezték az úgynevezett piropatronokat. Nagyobb robbantást azért nem végeztek, mert félő volt, hogy a fejükre omlik a szikla, valamint a nagyobb töltet robbantásakor keletkező mérges gázok veszélyeztették volna a bent rekedt búvárt.

A balesete rádöbbentette hiányosságaira

Zsolt kérdésünkre elárulta, nagyon zavarónak érezte az akkori médiafelhajtást. Az elmúlt 20 évben nem álmodott a történtekről, vagy ha mégis, arra nem emlékszik. Rendszeresen tartja a kapcsolatot azokkal, akik a mentésben segédkeztek. A ma 46 éves férfi 1999 óta búvárkodik, és balesete rádöbbentette az addig megszerzett búvárismeretei hiányosságaira. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy felhagy szenvedélyével, inkább az alapoktól újrakezdte a búvárkodást 2003-ban. Mára számos oktatói minősítést szerzett. Tudja, rengeteg mindent elrontott 2002-ben, hozzátéve, ez bárkivel előfordulhatott volna, akinek annyira hiányos volt a képzése, mint neki akkor. 

És hogy mit csinálna másképp? Azt mondja, elküldené az akkori búvároktatóját a fenébe.

Szilágyi Zsolt 2003-ban találkozott először a GUE búvárszervezettel (Global Underwater Explorers), egyik ismerőse invitálta egy német oktató magyarországi tanfolyamára. 2008-ban maga is GUE-oktató lett, később pedig az újralégzős tanfolyamot is elvégezte. Az aktív merülések, oktatások és kutatói munka mellett tovább képezte magát: 2012-ben egy rendkívül magas presztízsű Cave1 oktatói minősítést is szerzett. 2013-ban beválasztották a GUE Minőségi Ellenőrzés Bizottságába. Szinte minden évben újabb oktatói fokozatot szerzett. 2002-től pedig újabb szenvedélyének, a barlangászatnak is él. Ennek egyszerű oka volt: szerinte a barlangi búvárkodást csak akkor lehet magas szinten művelni, ha értünk a szárazbarlangászathoz is. Barlangász, majd barlangi túravezető, később pedig barlangi kutatásvezetői minősítést szerzett.

Mára túl van 3100 merülésen, amiből 1400 merülés 15 ország körülbelül 100 különböző barlangjában történt. Napjainkban barlangi búvárokat oktat, és búvárkodik.

Fogarasi Renáta

Magunk mélyére merültünk

Pattanásig feszülő napokat élt át mindenki, aki akkoriban valamennyire is figyelte a híreket. A fél ország lélegzetvisszafojtva szegeződött a képernyőkre, és nagyon hamar egy életre megtanulta, hol van Bódvarákó, az Esztramos-hegy, vagy épp a Gömör–Tornai-karszt és az Aggteleki Nemzeti Park. Az addig ismeretlen Szilágyi Zsoltért számára mindmáig ismeretlen fiús anyák mondtak imát és szurkoltak neki, hogy élve kijusson a Rákóczi-barlang fogságából. Ahogy teltek a sötétben töltött súlyos órák, az ország északkeleti végében mintha elmosódtak volna a határok: szlovák és magyar települések lakói együtt kenték a januári hidegben az szendvicset, főzték a teát a mentőegységeknek. Hirtelen nem volt más téma, csak a remény imbolygó árnyékában ez fiú, aki úgy vált hőssé, hogy gyakorlatilag meg sem szólalt, és most, 20 évvel később sem misztifikálja túl ritka balesetét. Pedig mentális ereje, kemény élni akarása legalább olyan nagy teljesítmény, mint az a láthatatlan erő, ami szilárd egységbe szervezte megmentőit. Szilágyi Zsolt öt napja egyben médiatörténeti mérföldkő: az életéért tett erőfeszítéseket az interneten gyakorlatilag órákra, percekre bontva, élőben közvetítették. Így közvetlenül kúszott be mindannyiunk bőre alá a féltő izgalom, ami csak akkor oldódott fel, amikor a búvárt hordágyra tették a mentők. Egy emberként lélegeztünk fel – kicsit mindenki magáénak is érezte a sikert. Hiszen míg Bódvarákón a sziklát bontották, mi is a föld alól ástunk elő valamit abban az öt napban, ami tudjuk, hogy ott van, de nagy szerencse kell ahhoz, hogy felszínre kerüljön.

(BCSH)