Irodájában ma is ott lóg a fonendoszkóp

A HRBEST Év Fiatal Vezetője díját idén dr. Csató Gábor, az Országos Mentőszolgálat debreceni származású főigazgatója vehette át. 2017-ben, mindössze 33 évesen lett a valaha volt egyik legfiatalabb egészségügyi felső vezető, azóta pedig „digitális bennszülöttként” számos újítást vezetett be a több mint 70 éves szolgálat életébe. Csató Gábor a pályája elején, 2002 és 2009 között a debreceni mentőállomáson a mentőápolótól a mentőtiszti, majd a mentőorvosi munkáig végigjárta a ranglétrát, közben pedig elvégezte a helyi orvosegyetemet, s később egészségügyimenedzser-diplomát is szerzett ott. Ezek után a Kenézy-kórházban aneszteziológusként dolgozott, továbbá fővárosi és külföldi betegágyak mellett szerzett tapasztalatot. A Naplónak adott interjújában többek között szóba került a szülővárosához és az alma materéhez kötődő viszonya, a Covid-helyzet tanulságai és az, számít-e a kor ebben a pozícióban. 

Hogyan fogadta azt, hogy az év fiatal vezetőjének választották? 

Nagy meglepetés volt számomra, hiszen ez az elismerés elsősorban piaci visszajelzés, és mi, az állami szektorban dolgozók ritkán kapunk ilyen pozitív véleményt a piaci szereplőktől. A meglepetés mellett természetesen nagy büszkeség is a díj, és nagyon örülök annak, hogy az elmúlt csaknem öt évet, a menedzsmentcsapatommal végzett munkánkat így ismerik el. 

Ön szerint múlik-e az életkoron az, hogy ki milyen vezető? 

A tapasztalat szempontjából biztosan van jelentősége az éveknek, de az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött néhány évet figyelembe véve mondhatjuk, hogy az évek duplán számítanak. Mindössze öt napja voltam főigazgató, amikor a veronai buszbaleset megtörtént. Aztán jött a dunai hajóbaleset, most pedig a koronavírus-járvány. Ilyen eseményeket szinte egyetlen főigazgató sem élt meg szervezetünk élén. 

Az életkort talán azért érdemes külön hangsúlyozni, mert ez az jelenti: a fiataloknak is van esélyük vezető pozíciót betölteni és elérni. Jelentsünk mi egy jó példát az utánunk jövő nemzedéknek is! 

Hogy a fiatalság mennyire mulandó, és mennyire tekintem magam annak, az nyilván napról napra is változhat, de nagy büszkeség számomra, hogy 40 év alatt ilyen nagy intézményt vezethetek, és ilyen sikereket érhetünk el közösen a bajtársainkkal. 

Amikor az egészségügyi pályát választotta, gondolt arra, hogy ilyen pozícióba is kerülhet? Vagy sokkal inkább a mentő­autóban, a betegágy mellett képzelte el a jövőjét? 

A legkevésbé sem gondoltam arra, hogy valaha főigazgató leszek. Főleg úgy, hogy a főigazgatóságom előtt már nem is dolgoztam a mentőszolgálatnál. 2002-ben, másodéves egyetemistaként léptem be a bajtársi közösségbe, akkor mentőápolóként, majd végigjártam a ranglétrát, és orvosként is dolgoztam itt. Aztán az eredeti szakmámban, az aneszteziológiában és az intenzív terápiában dolgoztam Debrecenben, a Kenézy-kórházban, illetve Olaszországban és Angliában számos helyen. Kívülről figyelve, de belülről ismerve a mentőszolgálat működését gondoltam arra, hogy ennek a patinás, akkor már immáron majd’ 70 éves szolgálatnak szüksége lehet egy más, egy új koncepcióra és arra, hogy felvegye azt a 21. századi működést, ami ma már elengedhetetlen. 

Mit jelent a 21. századi működés a mentőszolgálat életében? Melyek voltak azok az alapvető változások, amelyeket be kellett vezetni ahhoz, hogy például egy Covid-helyzetet kezelni tudjanak? 

A mentőszolgálat első digitális bennszülött főigazgatója vagyok. 

Ezt úgy értem, hogy leginkább az utánam jövő generáció az, amely már úgy születik, hogy az okos­eszközöket és a különböző informatikai megoldásokat egészen pici gyerekkorától az élete részének tekinti. Azt láttam, hogy a mentőszolgálat még hatékonyabb működéséhez szükség van arra, hogy a digitalizáció átitassa ezt a szervezetet is, mert csak így tudunk változtatni, ha valamin szükséges. Ezt a legjobban talán a koronavírus-járvány igazolta vissza mindannyiunk számára, hiszen a járvány előtt végrehajtottuk azokat az alapvető lépéseket, amelyek szükségesek voltak ehhez a digitalizációs úthoz. Emberi értékeink mellett ezért tudtunk és tudunk így helytállni. Szinte percre pontosan látjuk azt, hol, milyen eseteink vannak, hol, hány darab védőfelszerelésünk van, vagy hol csökkennek és hol növekszenek az esetszámaink, illetve hová szükséges még kapacitást csoportosítanunk. Ez egy olyan komoly döntéstámogató rendszer, ami szükséges ahhoz, hogy egy ilyen országos szervezetnél egy világjárvány alatt is szavatolni tudjuk a hatékony működést. 

Ha ön mint az első digitális bennszülött nem lép be a rendszerbe, akkor is meg lehetett volna ezt így oldani? 

A bajtársaim elkötelezettsége, hivatástudata messze földön híres. Bármilyen fel­adat elé is állították az elmúlt évtizedekben a mentőszolgálatot, mindig helytálltunk. 

Itt az a kérdés, hogy ebben a helytállásban mennyi erőforrást emésztünk fel, milyen hatékonyan tudunk működni, és mindeközben hogyan tudjuk ellátni alapvető feladatunkat: az életmentést. A mintavételek, a határ melletti ellenőrzések, a koronavírusos betegek kórházba szállítása mellett mi továbbra is az Országos Mentőszolgálat vagyunk. Magyarország teljes kórházon kívüli sürgősségi ellátása van a vállunkon. 

Mint mondta, az elmúlt öt évben több súlyos tragédia történt már a főigazgatósága alatt. Ezek kezelésében önnek mi a szerepe? 

Intenzíves orvosként, mentősmúlttal kicsit fájó szívvel, de nyilvánvalóan nem a beteg­ellátásban kell részt vennem egy-egy ilyen eseménynél. Természetesen történt már olyan, hogy megálltam egy balesetnél, vagy én magam intubáltam a bajbajutottat, majd utána továbbra is segítettem a megérkező mentőegységnek. A helyszínen nekem a koordináció a legfontosabb szerepem és az, hogy minden erőforrás rendelkezésre álljon ahhoz, hogy minél hamarabb fel tudjuk számolni az adott káreseményt. A buszbaleset külföldön történt, akkor a két ország közötti egységek mozgatása és a kapacitásfelmérés is nagyon fontos feladat volt. A dunai hajóbaleset éjjelén a katasztrófa után fél órával a helyszínen voltam, biztosítottam a társszervek vezetőivel a kapcsolatot, hogy mindenkinek megfelelő helyszínt tudjunk találni, megfelelő legyen a mentőegységeknek a mennyisége úgy, hogy az nem érinti a mentés más részeit. Ezeknél az eseményeknél a sokkal szélesebb értelemben vett stratégiai koordináció a feladatom. 

Hiányzik az aktív mentés vagy éppen a kórházi munka? 

Őszintén mondom, a Covid előtt már voltak éjszakák, amikor azzal álmodtam, hogy betegágy mellett vagyok, beteget altatok vagy ébresztek. Mostanában viszont olyan szinten lefoglalja az összes szabad kapacitásomat a járvány elleni küzdelem és a mentőszolgálat működése, hogy amikor elgondolkozom azon, mikor lehetne időm a mentésre, gyógyításra, mindig oda lyukadok ki, hogy sem a szervezettel szemben nem lenne jó, hogyha elmennék egy-egy napra vagy néhány órára betegágy mellé, sem azzal a beteggel szemben nem lenne méltányos, aki megérdemli azt a 100 százalékos figyelmet, amit nem biztos, hogy meg tudnék neki adni, hiszen a telefonom ugyanúgy csöröghet, e-mailek érkezhetnek. Ezt a hiányérzeteimet egy-egy spontán eseménykor tudom csillapítani: amikor belefutok egy balesetbe vagy egy rosszullétbe, akkor érzem azt, hogy milyen fantasztikus volt orvosnak lenni évekkel ezelőtt. 

Mondhatjuk azt, hogy mindig is orvos marad, és bármikor örömmel térne vissza akár a kórházba, akár a mentőautóba? 

Az irodámban fel van akasztva a fonendoszkópom, hogy ne felejtsem el: hippokratészi esküt tettem a Debreceni Egyetemen. Jelenlegi főigazgatói munkám során is mégiscsak azon dolgozom, hogy minél több betegnek vagy bajba jutott embernek nyújtsunk segítséget, csak most nem a saját két kezemmel és a betegágy mellett, hanem egy sokkal szélesebb, sokkal nagyobb betegkörrel tehetek jót. 

Debrecenben nőtt fel, itt szerezte meg az orvosi és a menedzsmentdiplomáját is, itt kezdte a pályafutását. Szokott visszajárni, köti még valami a cívisvároshoz? 

Mostanában újra egyre több kötődésem van Debrecenhez, és ennek nagyon örülök. Az egyetem elvégzése után a szakvizsgámat is a klinikán tettem le, utána külföld és Budapest volt az irány. Az idei évtől az átalakult Debreceni Egyetem alapítványi elnökének a stratégiai tanácsadó testületében vagyok tag, ami a nagy büszkeség mellett komoly feladat is. Így újra egyre többet vagyok Debrecenben, a barátaim egy része is ott él, jó hazamenni hozzájuk. A mentőzésem idején Hajdú-Bihar megyét keresztül-kasul bejártam, de nyilván a legnagyobb presztízsű az volt, amikor az utolsó évemben már Debrecenben, a rohamkocsin vonulhattam. Kifejezetten jónak tartom azt, hogy a Debreceni Egyetemen keresztül gyakorlatilag a teljes város életébe tudunk további pozitív változást hozni és ezzel segíteni. Nemcsak a várost, hanem az egyetemet is ismerem annyira, hogy látom, melyek azok a pontok, ahol még jobb és még hatékonyabb tud lenni ez a működés, és az új alapítványi struktúrában ezt támogatni is tudom. 

Segített a Covid-helyzet a mentők megbecsültségén. Sokat vállaltak magukra, értékelik ezt az emberek? 

Szerintem a Covid sok szempontból pozitív is volt, az egészségügyi dolgozókat, ezen belül a mentőket különösen vissza tudta helyezni egy olyan polcra, ahová már rég vissza kellett volna kerülnünk. Amikor egészen kicsi gyerek voltam, a dédnagypapám – aki mentőápoló volt – mesélt arról, hogy mit jelent mentősnek lenni: mit jelent a bajtárs szó, és hogyan néztek rá, ha mentőskabátban bement a boltba, hogyan veregették meg a vállát. Most a Covid ezt egy kicsit visszahozta. Nyilván nem önmagában a járvány, hanem az, ahogyan a bajtársaim helytállnak nap mint nap, és dolgoznak mindőnkért. Emellett pozitív hozadéka volt, hogy számos olyan fejlesztést, amiről azt gondoltuk korábban, hogy a következő egy évben valósítjuk meg, azt megcsináltuk három hónap alatt, mert egyszerűen szükséges volt. Azokat a dolgokat, amelyek a Covid alatt most jó gyakorlatok lehetnek, fontos, hogy megtartsuk a jövőben is: 

ne menjünk el egymás mellett, legyünk egy kicsit érzékenyebbek a szűkebb és tágabb környezetünkre is!

Azt gondolom, ahogyan a mentődolgozókat és az egészségügyi dolgozókat a társadalom most fentebb emelte a megbecsültségi ranglétrán, az meg kell hogy maradjon a jövőben is. 

Ön az a kisgyerek volt, aki gyerekkorában is mentős akart lenni? 

A gimnázium alatt tudtam, hogy a biológia, az egészség és az ember az, ami foglalkoztat engem. A Tóth Árpád Gimnáziumba jártam, génsebész akartam lenni, bár akkor még nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Ennek ellenére nagyon izgatott ez a tudományág, többek között ezért is mentem orvosi pályára. Amikor pár hete megkaptam az Év Fiatal Vezetője díjat, az átadáskor azt mondtam: most úgy érzem, a végén mégiscsak génsebész lettem, csak vállalati génsebész: az Országos Mentőszolgálat több mint 70 éves DNS-ét sikerült átírnom és megváltoztatnom, így gyakorlatilag teljesült a gyerekkori álmom – a génsebészethez és az egészségügyhöz is közöm lett. 

Kiss Dóra