Lóháton kezdte, és elragadta a betyárromantika a hortobágyi madárdoktort

1984 óta több tízezer madár gyógyítása fűződik dr. Déri János munkásságához. A fővárosból származó állatorvos szarvasmarhákkal, lóháton kezdte a szakmát, mára a hortobágyi Madárkórház Alapítvány igazgatója, a szakág egyik legnagyobb neve vált az alázatos vezetőből. Interjúnkban múltról, élményekről és a madarak mögött rejlő pszichológiáról kérdeztük.

Emlékszik még a kezdetekre, az első megmentett madárra?

Természetesen. ’84 karácsonyán kerültünk Hortobágyra. Budapesti származású vagyok, kezdő állatorvosként ez volt az első munkahelyem. A feleségem is állatorvos, a Hortobágyi Állami Gazdaságba, az ország egyik legkomolyabb üzemébe vezetett első utunk, végül itt is telepedtünk le. Üzemi állatorvosokként elsőként libákkal, juhokkal és szarvasmarhákkal kapcsolatos feladataink voltak. A fővárosból 200 kilométert utazva olyan érzésem volt, mintha 200 évet mentünk volna vissza az időben. Nem, vagy csak alig volt telefonvonalunk, a főállattenyésztő autóján kívül csak az igazgató rendelkezett sofőrrel és egy parancsnoki UAZ-zal. A dolgozók lóháton, az állatorvos lovasfogattal, kocsissal közlekedett, vagy szintén hátas lóval. Fiatal, kezdő szakemberként lenyűgözött a betyárromantika, ráadásul az egyetem során jártam lovagolni, így magabiztosan vágtam neki az előttem álló útnak. A helyiek kitolásból Úrfiút adták nekem, aki egy meglehetősen makacs ló volt. Én azonban helytálltam, és amikor látták rajtam, hogy a nehézségek ellenére sem tántorodok el a feladattól, adtak egy békésebb lovat, egyfajta elismerésként.

Akkoriban egy bombatér mellett dolgoztunk, a napjaim azzal kezdődtek, hogy beléptem az „életveszélyes” táblával ellátott területre, ahol a gyakorlatozó repülők füstbombákkal pontosítottak az irányzékon. Egy nap, télvíz idején a szaksegédem egy sérült egerészölyvre bukkant, és a kabát alá bújtatva hozta el a Simsonján hozzám Szásztelekre, a szolgálati lakásunkba. Sérült volt a szárnya, de igyekeztem meggyógyítani. Érdekesség, hogy a szemben élő család kislánya annyira érdeklődött az állat iránt, hogy sokszor az etetést is rábíztam. Végül a madár megmenekült, a lány pedig jelenleg Szűcs Judit néven a debreceni mentőállomásunk önkéntese. Ez a szakma úgy tűnik, könnyen átragad az emberekre.

Az ön karriere is ekkor váltott irányt?

A fenti történetnek híre ment, a nemzeti park megtudta, hogy én vagyok az állatorvos, akihez lehet madarakat hozni, és onnantól fogva gólyát, vércsét, mindenféle szárnyast szállítottak át hozzám. Előbb a konyhaasztalon kezeltem őket, a padláson, kertben tartva a felépülő madarakat, majd apránként, külföldi mintára megalakult egy mentőállomás Góréson, melynek az állatorvosa lettem. Innentől intézményesen, a Nemzeti Park részeként mentettük a madarakat. A mai napig működik ott a telep, de nyilván azóta már azt is kinőttük, és a régi gulág átépített területén működik jelenleg a Madárkórház Alapítvány. Muszáj volt „hazahozni” a kórházat, mert Górés és Hortobágy között a földutakon, sárban, jégben négy Trabantot használtam el.

Honnan a madarak iránti érdeklődés?

Az 1971-es vadászati világkiállításon fedeztem fel ezeket a csodálatos állatokat. Pesten csak macska, kutya volt elérhető a közelemben, ezek között nőttem fel, így akkoriban nem is gondoltam, hogy mással foglalkozzak majd. A kiállítás után azonban vadászíróktól kezdtem olvasni műveket, Fekete István könyvei például lenyűgöztek. A lőrinci kiserdőben azonosítottam az olvasottakat, a madarak éneklését is elkezdtem lejegyzetelni, felkeltem kora reggel, kijártam, megfigyeltem. 

Apránként alakult ki bennem az egész. Ez egy olyan hivatás, amit nem én választottam, az választott engem. Akkor is kényszeresen gyógyítok, ha nem fizetnek érte, ha nekem kell fizetnem.

Van állatorvosi pénzkereső foglalkozásom, hatósági és magán állatorvosként tevékenykedek, de a kórház több ezer páciensének gyógyítási díjait is elő kell teremteni, amire a privát munkáim nem elegendőek. Szerencsére pályázatok, az adófizetők 1-1 százaléka, adományok és marketing tevékenység is segít nekünk összeállítani a csaknem 100 milliós éves költségvetést. 

A kezdetek óta több tízezer állaton segítettünk. Mostanra – éves szinten – 3 ezer madárral dolgozunk. Európa egyik leggazdagabb madárvilága mind faj-, mind egyedszámban a Hortobágyon található, így ez nem is meglepő. A százezres darutömegek ősszel egy hónapig itt pihennek. De a vadlibák, vadkacsák és parti madarak is fellelhetőek a környéken. A madárvilág persze mindig is érdekelt, de az élet rendezte úgy, hogy a gyógyításukkal kezdtem el foglalkozni.

Voltak emlékezetes esetei?

Nagyon sok eset van, ami emlékezetes számomra. Legutóbb egy réti sast engedtünk szabadon, amelyik olyannyira kritikus állapotban érkezett hozzánk, hogy még az én fejemben is megfordult az elaltatás lehetősége. Fontos megjegyeznem, hogy ez nálunk nem szokás, amennyiben egy madár nem tud repülni többé, a madárparkban akkor is helyet szorítunk neki. 

A célunk, hogy visszaadjuk a természetnek azt, ami a természeté.

Ha mégsem sikerül, legalább normális életkörülményeket biztosítunk számukra. Etetjük, gondoskodunk róluk, igaz, néha nehéz ennyi állatnak helyet szorítani. 

A sas azonban lábra állni sem tudott hetekig. Két összemarék légynyű volt a szárnyai alkarrészén. Se bőr, se izom, a csontok felett némi nyálkás, nyüves rész. Vélhetően áramütés során sérült meg, és már beköpték a legyek a sebeit. Felmerült, hogy tőből levágjuk a szárnyát, vagy elaltatjuk. A lézertől, a kenőcsökig mindent próbáltunk. Három évig rehabilitáltuk. Imádkoztam érte, hogy valahogy legalább a járása visszatérjen. Hetekig mozdulni sem tudott ugyanis, úgy etettem a csőrébe kanalazva az ételt. Sas létére „szelídkének” hívták a kollégák, olyan visszafogott volt. Amikor szabadon engedtük – mint egészséges, a vadvilágba visszatérni vágyó, és arra alkalmas állatot – persze már nem tűrte a babusgatást. Nem volt már szelíd, de ez jó jel, hiszen megmaradt a vadsága és visszatért az ereje.

Hatvanegy évesen nem tart attól, ha nyugdíjba vonul, nem marad, aki továbbvigye ezt az örökséget?

Maga a madárkórház funkció soha nem fog megszűnni, hiszen a tevékenységi formánkat mára megannyian utánozzák, sőt plagizálják is. Anno nem volt rá példa, csak külföldön. Itthon a madármentés fontosságát sem fogták fel sokan. Európában ebben a formában biztosan elsők voltunk. Azt viszont nem tagadom, hogy alázatos, tettrekész orvosok elkelnének még a kórházban. Amikor száz madár érkezik egy napon, átnézem őket, de mindet én sem győzöm megműteni. Kitanítottam már megannyi önkéntest, akik később állatorvosok lettek, de látták a leterheltségemet, és nem vállalták be ugyanezt. Nekem a lakásom is a pár méterre van, hogyha kell, hajnal kettőkor, papucsban is rá tudjak nézni egy-egy betegre. Arról nem beszélve, hogy ez a tevékenység nem a magas fizetésekről szól. 

A díszmadarak kezelése jó anyagi forrást jelenthet, a vadmadarak esetében azonban a Jóisten a gazda, és nem lehet benyújtani a számlát. Erre a feladatra azt hiszem, születni kell.

Fontos lenne fenntartani a működésünket. Úgy vélem, a természeti örökségünk minden szegmensére oda kell figyelni, nemcsak a madarakra. Azonban a ragadozómadarak, ezen belül a réti sas a tápláléklánc csúcsai. Ha ők eltűnnek egy ökoszisztémából, mint zászlós hajók, az hatalmas problémákat vetít előre az adott területen. A madarak ráadásul Európában 880 fajjal vannak jelen, ebből 340-350 megfigyelhető a Hortobágyon. Az emlősökből jóval kevesebb, a madarakhoz képest töredék található meg (egyedszám alapján is). Ha pedig több a madár, több lesz sérült is belőlük, a nagy számok alapján ezért is fontosabb rájuk figyelni, mint más fajokra.

A madárkórház várójában vaskos vendégkönyv őrzi a világ minden tájáról érkező látogatók jókívánságait. Mire a legbüszkébb az elmúlt évtizedekből?

Egy madár szabadon bocsátása mindig hatalmas élmény. Keserves munka eredménye. Sok olyan állat van, amelyik elpusztul, nyomorék lesz, vagy más okból nem elengedhető újból. Igyekszünk több önállóságot elérni a madaraknál, nemcsak a gyógyítás, de a küzdőképességük megőrzése, fenntartása tekintetében is. Hónapokon keresztül foglalkozunk velük, és effektíve egy gladiátorképzésen keresztül engedjük vissza őket a természetbe. Amikor egy ilyen folyamat végén sikerül elengedni egy teljesen felgyógyult, erős példányt, hatalmas büszkeség tölt el. Március 15-én újból 30-40 gólyát engedünk majd el, ilyenkor a kilátogató 200 ember és a kollégák boldog arcát látva érzem, érdemes ezt ennyi ideje csinálni.

Adódik a kérdés: a szabadon engedés mellett érik veszteségek is, hogyan lehet ezeket feldolgozni?

Hozzászokik az ember a halálhoz. Ha minden egyes pácienst megsiratnánk, akkor nem lenne idő, lehetőség az élőkkel foglalkozni. Az embernek ezen túl kell esnie, ez egy folyamat. Egy olyan madár esetén például, akiért az ország összefogott, aki messziről érkezett, mindent megtettünk érte, mégis elpusztult, a halál elfogadása borzalmas érzés. A kezdő önkéntesek ilyesmit látva egy napig sírnak. Majd egy hét alatt hozzászoknak, mert sajnos ez mindennapos. Félreértés ne essék: nem kérgesedik meg a szívünk, egyszerűen csak menni kell tovább, felelősségtudatból.

Ennek ellenére természetesen akad olyan eset, ami sokáig bennem maradt: volt, akivel éjszakákon keresztül virrasztottam. Egy sas, ami két embernél erősebb, alig lehet lefogni, sír a fájdalomtól! Egy, a természetben ettől a ragadozótól teljesen idegen hang szakad ki belőle, amit nem lehet elfelejteni. Tudtam, bármit csinálok, nem tudok segíteni. Megmérgezték, és hiába próbálkoztunk ellenszerekkel, kezeltük hetekig, némi javulás után hirtelen, rohamosan romlani kezdett az állapota. A kezeim között pusztult el, ami megrendített. 

Egy másik sas esetében ugyanezeket a tüneteket tapasztaltam, láttam, hogy az, amit csinálok a kórteremben, nem segít rajta. Elvittem hát a röpdébe, gondoltam, ha látja a többieket, talán picit javíthatok a kedvén. Olyan ez, mint bizonyos beteg embereknél. Azt akartam, hogy legalább valami szépet, a társakat, a kis tavat, a röpdét lássa utoljára. Meg akartam neki adni a végső tisztességet, hogy ne egy kórházi ágyon haljon meg, ahogy az sajnos gyakran embertársaink esetében is lenni szokott.

Ahogy a madarakról beszél, az már-már pszichológia. Mire taníthatják az ég madarai az embereket?

A madarak tanítottak engem, együtt tapasztaltunk. Rengeteg támadás ért minket a kezdetekben, hogy ágyútölteléknek küldjük vissza a mentett példányokat, sosem fognak tudni megélni a régi környezetükben. Nekünk is meg kellett értenünk, hogy lépésről lépésre kell visszanevelni, szabadon engedni őket. Nem szelídülhetnek meg, nem babusgathatjuk őket. A „cellatársakkal”, egészséges küzdőképességet fenntartva kell túlélniük. Utóbbit később mesterségesen fokozzuk, összeengedve riválisokat a táplálékláncból. Sőt, mielőtt elengedjük őket, bevadásztatjuk. Az egyik üveggel körbevett területen például elengedünk 10 baglyot, 10 egeret, és az önkéntesek egy hétig nézik a saját baglyukat, hogy azok képesek-e vadászni, vagy elveszik-e előlük a társak az egerüket.

Felmerül az emberben ugyanis: mire gondoljunk, amikor a madarak ilyen helyzetbe kerülnek: sérülten kerülnek be hozzánk, elveszítve a szabadságukat. Mint egy börtön, ahol – nem természetes körülmények között – össze vannak zárva más, számukra ismeretlen példányokkal. És lám-lám, kialakulnak olyan viselkedési formák, mint az embereknél. A szabadság megvonása, gender-történet és pozíciós harc is keletkezik. A hierarchiában, aki a sor végén van, nem tud máshogy kitűnni, csak ha valamilyen extrém dolgot csinál. Agresszivitások ütik fel a fejüket, amelyek a fajra nem jellemzőek. Az a sas, akit mindenki bánt, ő fogja megenni a gólyát, nem a domináns hím! Frusztrálttá válik ugyanis, igazolást keres. Mint egy ember…

Egy másik példa: ha a nagyapáink azt mondták, hogy ásó-kapa, az úgy is volt. Mostanában gyakori, hogy pár év után az emberek elválnak, mert nagy a kísértés. A madaraknál is így van. A galambok a hűség mintaképei, de ilyen új, zárt közegben még a vörös vércsét is körüludvarolják. Ki kell őket szednünk, szeparálnunk. Ahogy az agresszív sast is, akit magánzárkába teszünk, átnevelünk.

Mit tanulunk tehát tőlük? Ha igyekszünk visszatérni a természetes élethez, talán kevesebb lesz a deviancia, az identitásunk megváltoztatása, a bűnözés, az állandó vetélkedés, veszekedés egymással. Manapság akkor is idegesek vagyunk a városi életünk során, ha autóban ülve az előttünk haladó picit lassabb a kelleténél. Nem is csinált semmi rosszat, de mi rögtön verekedni, dudálni akarunk. Egy természetesebb életmódnál ezek a feszültségek kevésbé jönnének elő.

Legyünk olyanok, mint a vadmadarak. Térjünk vissza a természetes, letisztultabb énünkhöz.

Van egy madarunk, a Csacsogó nevű egerészölyv. Mindkét szárnyát elveszítette áramütés miatt. Húsz éve él itt, és minden év márciusában építgeti a fészkét. Ráül, tojást tojik. Simogatós madár, olyankor mégis elzavar bennünket. Mert természetesen él, megvan benne a küzdőképesség, a szaporodás, hiszen jól érzi magát. Hiába hányatott a sorsa, ilyen körülmények között is boldog. Azt hiszem, az ilyen esetekből az ember csak meríthet. Találjuk meg a természetes ösztönöket magunkban, legyünk mi is állandóan olyan boldogok, mint Csacsogó! 

Péter Szabolcs

Borítókép: Molnár Péter