Mindennapi szabadságharcok: orvos, olimpikon, színész

Mit kíván a magyar nemzet? Iskolásként be-berezonáló magnó hangszórójából hallgattuk a 19. századi válaszokat az intézményi ünnepségen. Felnőttként jobban átérezzük, hogy milyen súlya volt a szabadságharcos fiatalok tettének és a Landerer nyomdában papírra vetetteknek. Három ismert debreceni személyt arra kértünk gondolja át, hogyan kezdődne a 12 pont, ha ma írná és mi az az élethelyzet, amelyben igazán szabadnak érzi magát.

Késmárky András azt kívánja, hogy ugyanilyen empatikus maradjon a magyar nemzet. A Debreceni Egyetem Különleges Orvos- és Mentőcsoportjának vezetője évek óta visz adományokat természeti vagy más katasztrófa által sújtott országokba, ahol orvosi segítséget is nyújtanak társaival. Mindezeket támogatók, szponzorok közreműködésével tudják megtenni, így számos alkalommal megtapasztalta már az összefogás erejét. Kiemelte, példaértékű, hogy az ukrajnai háború kirobbanásakor egyként mozdult meg az ország a harcok helyszínéről menekültekért. Szervezett és egyéni segélyakciók soráról hallunk folyamatosan.

Ahhoz, hogy emberek maradjunk, emberként kell segítenünk másokon. Nem elrugaszkodva a valóság talajától, egy tábla csokoládé, egy ölelés, szívből jövő jó szó ugyanonnan fakad és ugyanolyan értékű, mint annak az adománya, aki milliókat tud erre szánni. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik tolmácsolni mentek a határra. Ez nagyon nagy segítség volt. Ha ezt a hozzáállást tartjuk, szebb világban élhetünk

– fogalmazott.

A háziorvosként is dolgozó egyesületi elnöknek fejtörést okozott a kérdés, amiről azt hittem a beszélgetésünk könnyedebb része lesz. – Amikor felhőtlenül jól érzem magam, akkor is bennem van, hogy valahol a világban gond van, amit orvosolni kellene. Az életem elmúlt húsz éve arról szólt, hogy embereken segítettem. Legtöbbször problémával fordulnak hozzám, ezért nehéz eltávolodni attól a valóságtól, ami minden nap körbevesz – felelte. Töltekezni muszáj, épp a felsoroltak okán – próbálom megtalálni az esendőt, a hozzám és más embertársaihoz hasonlót ebben az Ukrajnából hazafelé vezetve nyilatkozó 21. századi szabadságharcosban. A gyerekeivel közös időt említi első helyen, majd a természetközeli alkalmakat. Az erdőbeli séta tudja kimosni időnként a lelkéből az állandó aggodalmat: valahol máshol nagyobb szükség lenne a jelenlétére.

Felszabadító futás

Kozák Luca magyar gátfutó, olimpikon sportolói megingathatatlansággal feleli:

legszabadabbnak versenyzés közben érzem magam, futás közben vagyok a legmagabiztosabb. Az a pár másodperc néha olyan, mintha mással történne az egész, az igazán jó futásaimra nem emlékszem tisztán, csak csinálom a dolgomat. Másodsorban a versenyzéssel járó körítést is lehetőségként élem meg. Imádok utazni, új helyekre eljutni, érdekes emberekkel megismerkedni és beszélgetni

– fogalmazott.

Ez utóbbiban akadályozta meg olykor az elmúlt két év bizonytalansága, ezért a magyar nemzetnek – s a többinek – azt kívánná, valóban térjen vissza a tervezhetőség az életünkbe, s ne azon kelljen aggódni, hogy valamelyik szerettünk megbetegszik. Mint mondta, a koronavírus járvány miatt szinte minden verseny előtt tesztelnie kellett, kicsit tartott tőle, hogy tünetmentes pozitív és ezért marad le akár pályája legfontosabb eseményéről.

A feloldódás eszközét tekintve rokonlélek a debreceni olimpikonnal, Varga Klári Jászai Mari-díjas színész.

A Csokonai Színház művésze a mindennapi futásai közben éli meg a szabadságot. Ez emlékezteti rá minden reggel, hogy boldog gyermek, aki annak is örül, ha süt rá a nap.

És vannak, voltak már olyan kegyelmi állapotok, mikor a színpadon olyan szabadnak érezte magát, mint a madár. Ha a márciusi ifjak szerepébe léphetne ma, akkor így fogalmazna a betűszedőnek a Landererben: Egész Nemzetem javára kívánnám mindenek fölött a békét. Hogy ember embernek farkasa ne legyen soha. Az egyetértést, a figyelmet egymás iránt. A türelmet, hogy meghalljuk, és megérthessük a másik ember nézőpontját. Ezt szeretném, és ki merem mondani, ezért fohászkodom minden nap.

HaBe