Hamarosan megtelik a menekülteket befogadó központ Debrecenben

Oroszország február 24-én támadta meg Ukrajnát, ahonnan szinte azonnal százezrek indultak el nyugatnak. Magyarországra már március végéig több mint félmillióan éreztek, és azóta a hazánkba menekültek száma jócskán meghaladta a 600 ezret is. Alig másfél héttel a két ország között kirobbant konfliktus után már arról szóltak a hírek, hogy a Dorkász Szolgálat Alapítvány kuratóriuma felajánlja Debrecen-Erdőspusztán, a Vekeri-tó szomszédságában található kempingjét az Ukrajnából, Kárpátaljáról érkező menekült családok számára. 

Kiss Ábel Lukács, az alapítvány igazgatója már akkor jelezte, hogy hosszabb távon befogadóközpontként üzemeltetik majd a kempinget. Néhány hét múlva, a szükséges felújítások elvégzését követően, meg is érkeztek az első menekültek.

Egy igazi nyári napon látogattuk meg az ott élőket, és ha nem tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben élő emberekhez érkezünk, talán még a nosztalgia is hatalmába keríthetett volna bennünket.

A kemping ugyanis sokakat emlékeztethet a fiatal éveikre, belépve a kapun kicsit olyan érzése támad a látogatónak, mintha a 80-as évek valamelyik úttörőtáborába csöppent volna.

A főépület, a foci- és a röplabdapálya, a kis faházak mind, mind ezt a benyomást erősítik. Ráadásul végre az idő is remek, pár hét múlva pedig kitör a vakáció, és normál esetben itt is nyári iskolai táborokat tartottak volna. Ez volt a terv, amit a háború felülírt, zárójelbe tett. Hogy meddig, azt senki sem tudja megjósolni – a Dorkász alapítvány mindenesetre hosszú távon úgy tervez, hogy a kemping menekültek szálláshelye lesz.

Üdítő is jár az étel mellé

Kiss Ábel Lukács fogad bennünket, együtt járjuk be az erdő fái közé épített tábort. Felidézi, hogy március 21-én nyitottak, akkor fogadták az első menekülteket, akik azóta egyre többen vannak. – Jelenleg 152-en laknak a kempingben – mondja.

A nyitás óta eltelt időszakban már túl vagyunk a 4500 menekültek által itt töltött éjszakán. Május 16-án pedig teljesen megtelik majd a tábor, újabb 48 fő, köztük 30 gyerek érkezik hozzánk.

Az alapítvány igazgatójától megtudjuk azt is, hogy a táborban jelenleg csak olyan menekültek élnek, akik magyarul beszélnek, határ menti településekről jöttek, hátrányos helyzetűek, igen alacsony iskolázottsági szinttel.

Andzsi a kárpátaljai Bórtágyról hetedmagával április 2. óta él a befogadóközpontban. Öt gyerekével, a menyével és még csak hét hónapos unokájával lakik együtt egy kis faházban. Bár szűkös a hely, de nem panaszkodik, sőt örül, hogy itt lehet. – Jó itt! – válaszolja, amikor arról kérdezzük, hogy érzi magát távol az otthonától. – Szeretünk itt lenni, a gyerekek is feltalálják magukat. Sokat játszanak, de azért tanulnak is, és részt vesznek a foglalkozásokon. Naponta háromszor kapunk meleg ételt, és még üdítő is jár hozzá.

Nem tudjuk, meddig kell maradnunk, mit hoz a jövő, de abban bízunk, nem lesz semmi baj a hazánkkal, és egyszer csak hazamehetünk majd. A legnagyobb lányom, három unokám és a rokonok otthon vannak. Jó lenne minél hamarabb találkozni velük. 

A kempingben ingyenes szállást és étkezést biztosítanak a menekülteknek, akik alapesetben egy hónapig maradhatnak. Ez idő alatt a Dorkász munkatársai igyekeznek segíteni, hogy a felnőttek munkát találjanak, az iskoláskorú gyerekek pedig valamilyen módon részt vegyenek az oktatásban. Ha ez nem sikerül, lehetőség van arra, hogy az egy hónap elteltével is maradhassanak a családok. – A szolgáltatási szerződés, amit mindenkivel megkötünk, havonta meghosszabbítható, így a rászorulók akár három hónapig is a táborban élhetnek – magyarázza. – De arra törekszünk, hogy a lehetőségekhez mérten minél többen saját lábra tudjanak állni, és találják meg a számításaikat ebben a nehéz helyzetben is.

Az alapítvány dolgozói a munkakeresés mellett a különböző dokumentumok kitöltésében is segítenek, továbbá jogsegélyt biztosítanak a menekülteknek, és orvosok közreműködésével az egészségügyi állapotuk felmérését is igyekeznek elvégezni.

A háború okozta sokkot, a sokaknál jelentkező poszttraumás stresszt pedagógusok, pszichológusok, terapeuták bevonásával próbálják feldolgozni.

Egy táskában hozták el az életüket

Kiss Ábel Lukács szerint a bizonytalanság, sokszor a kilátástalanság érzése határozza meg jelenleg a táborban élők mindennapjait. Nem tudják, mi vár rájuk, mihez kezdjenek, maradjanak Debrecenben, vagy ideiglenesen próbáljanak valahol az ország más részén boldogulni. Az igazgató hozzáteszi: a férfiak többsége már elhelyezkedett, jellemzően az építőiparban és a mezőgazdaságban, ahol napszámosként dolgoznak. 

Gábor egy hónappal a háború kirobbanása után döntött úgy, hogy a családjával elhagyja Csapot, addigra szerinte kritikussá vált az otthoni helyzet. Az állandó légiriadók határozták meg a mindennapjaikat, felesége és három gyereke miatt végül útnak indultak, akárcsak az egy gyereket nevelő testvére és férje. – A sógorommal Budapestre járunk dolgozni, vasbetonszereléssel foglalkozunk – meséli. – Egy hetet vagyunk a fővárosban, aztán egy hétig itt, Debrecenben a családdal. 2010 óta így keresem a kenyérre valót, nekem ebben az ingázásban nincs semmi újdonság, a feleségemnek és a gyerekeknek viszont nehéz ez a helyzet, hiszen ők korábban még sosem hagyták el Ukrajnát. Ha kicsit lábra kapunk, szeretnénk közelebb költözni Budapesthez, kiveszünk valahol egy albérletet, hogy ne kelljen ennyit utazni a munka miatt. Aztán, ha otthon rendeződik a helyzet, irány haza!

Egy táskában hoztuk el az életünket, amit eddig elértünk, mindent ott kellett hagynunk. A házunkat nyolc évvel ezelőtt a nulláról kezdtem felépíteni, már majdnem készen van, csak az ablakok hiányoznak belőle. Most az édesanyám vigyáz rá, én pedig alig várom, hogy befejezhessem, és beköltözhessünk. Ha ma azt mondanák, hogy vége a háborúnak, holnap már indulnánk is vissza.

Gábor ugyanakkor tisztában van vele, hogy a hazatérés időpontja lehet, még jócskán odébb van, hiszen egyik fél sem akarja letenni a fegyvert. A légiriadók mindennaposak, az utcákon rengeteg a katona, és azok a férfiak, akik otthon maradtak, már mindannyian megkapták a behívót.

Testvére azt mondja, ha már így alakult az életük, örül annak, hogy itt lehetnek. – Nagyon hálásak vagyunk, hogy befogadtak bennünket – így Szilvia.

Biztonságban vagyunk, és most ez a legfontosabb. Tudunk fürödni, főzni, van mit ennünk, és ameddig lehet, addig maradunk a táborban. Ha pedig menni kell, nézünk valami albérletet. Elfoglaljuk magunkat, mosok, takarítok, varrogatok. A gyerekekkel időnként bemegyünk a városba fagyizni, próbálunk úgy élni, mintha tényleg otthon lennénk.  

Egy hónapos gyerekkel érkezett

A Dorkász alapítvány csapatát 22 munkatárs alkotja, rajtuk kívül nyolc menekült, egy gondnok, három recepciós, két karbantartó és két takarító, abban a szerencsés helyzetben van, hogy munkát, fizetést kap a szervezettől.
A tábor legkisebb lakója jelenleg egy három hónapos csecsemő, akinek édesanyja éppen levest főz. Horváth Zita kisgyermeke alig egy hónapos volt, amikor egy nagyobb csapat tagjaként elhagyták Ukrajnát. Egy ideig Biharkeresztesen ideiglenes szálláson éltek, mostanra pedig belakták új helyüket. – Nagyon kedvesek itt az emberek, a helyzethez képest igazán jól érezzük magunkat! – fogalmaz.

A férjem otthon maradt, nem úgy terveztük, hogy a gyerekünk itt cseperedik majd fel Magyarországon, de próbáljuk a legjobbat kihozni abból, ami van.

A menekültek ellátását az alapítvány igyekszik minél szervezettebben megoldani. Kiss Ábel Lukácstól megtudom, az ügyes-bajos dolgok intézésében négy koordinátor segít a tábor lakóinak. Egy-egy koordinátorhoz 50 ember tartozik, akik a papírok kitöltésében, az ügyintézésben, a munkakeresésében és a gyerekek beiskolázásában is támogatják a rászorulókat. – Sokan közülük alig tudnak írni és olvasni, így elkél a segítség – mondja. – Ugyanakkor törekszünk arra, hogy önállóan is megtanuljanak boldogulni, a kormányhivatalba például egyedül kell bemenniük, nem lehetünk ott mindenki mellett.

Az ellátás részét képezi a lelki gondozás is, amire a kempingben élőknek nagy szükségük van. A különböző gyülekezetek rendszeresen tartanak alkalmakat a táborban. Van bibliaóra, imaközösség, istentisztelet, de a művészet, a sport, a zene és a tánc is fontos eszköze a terápiának.

Nemcsak a gyerekeket, de a szülőket is nevelnünk kell

– véli az igazgató. – Több olyan menekült él nálunk, aki szinte gyermekként lett anya. Nekik el kell magyarázni, hogy hogyan kell öltöztetni egy kisbabát az időjárásnak megfelelően, mi a teendő, ha beteg a gyerek, milyen vitaminokat, gyógyszereket érdemes alkalmazni, és hogyan kell csillapítani a lázat. 

Miközben továbbsétálunk, Kiss Ábel Lukács arról beszél, hogy a kempingben 25 ingatlan és 200 ágy van.  A befogadóközpont megnyitását követően 35 menekültet tudtak fűtött helyen elszállásolni, sokaknak viszont akkor még nem szigetelt bungalókban kellett lakniuk. Azóta egy újabb részleget is sikerült téliesíteni a kempingben. – Bízunk benne, hogy nem lesz rá szükség, de most úgy készülünk, hogy hosszú távon fenn kell tartanunk a tábort a menekülteknek, a télnek pedig nem mehetünk úgy neki, hogy nincs fűtés a házakban – fogalmaz az alapítvány igazgatója.

Ma senki nem tudja megmondani, vajon meddig tart a háború, ezért a legrosszabbra készülünk, és a legjobbakban reménykedünk.

Takács Tibor