Óvodai mesevilág: nincs még egy hivatás, amiben ennyi szeretet lakozik

– Amióta az eszemet tudom, óvónő szeretnék lenni – talán ez az a mondat, amire minden szülő vágyik attól, akire rábízza gyermekét a nap nagyobb részében. Biztosíték ez, hogy a pedagógus nem csupán ellátja, hanem szívből gondoskodik róla, óvja, támogatja, és az épülésére törekszik. A Boldogfalva Óvoda udvarán a ballagó gyerekekkel ünnepi műsort gyakorló Madákné Veres Magdolnára elég rápillantani, ahhoz, hogy homokszemnyi kétely ne férjen a kezdő mondat valóságtartamához. De a szavainál többet mond a mosolya, a kisugárzása, a hanglejtése a gyermekek között, és az, hogy amikor közös fotót kértünk, egy pillanat alatt ugrottak hozzá örömmel a kicsik, s csüggtek „Léna nénin”, mint egy szőlőfürtön a szemek. 

Sorsszerű eltévedés 

– Amikor Salgótarjánból Nyíregyházára jártam védőnő szakra, a vonat- és buszpályaudvar között ingázva rendszerint elsétáltam ez előtt az óvoda előtt. Vágyakozva néztem be a kapun, és arra gondoltam, bárcsak itt dolgozhatnék egyszer. A két legnagyobb álmom ugyanis az volt, hogy édesanya és óvónő lehessek – idézte fel sorsszerű találkozását a debreceni intézménnyel. 

Az első hamarosan beteljesült, a másodikba pedig cseperedő gyermekei mellett vágott bele. Pontosabban ő úgy fogalmaz, hogy velük együtt: – Annámmal mentem a felvételire, a kicsi már a pocakomban volt, rengeteget énekeltünk, készültünk az előadásokra, vizsgákra. Ők ebben nőttek fel, mindketten rendkívül gondoskodóak, szeretetteljesek és jó tanulók – mondta. A végzettség megszerzése után katona férjét a cívisvárosba szólította a hivatás, így itt telepedett le a család. Egy nap hely­ismeret hiányában véletlenül kanyarodtak az óvodához vezető útra, de meglátva azt, Magdolna felismerte évekkel ezelőtti ábrándozása színhelyét. Jelentkezett, és felvették. Ennek 14 éve. 

Kölcsönös tisztelet 

– Az óvodapedagógusnál szebb hivatás nincs. Sőt inkább úgy mondanám, hogy óvó néni, mert az az igazi, ahogyan ők szólítanak. Amikor belépek ide, kicserélődöm. Minden hétköznapi nehézség kívül marad, mert egy mesevilágba csöppenek. Ragyogó szemmel várnak a gyerekek. Nincs másik szakma, amelyben ennyi szeretetet kaphatunk. Ez csak úgy működik, ha tisztelem a gyermeket. Úgy tapasztalom, hogy akkor automatikusan megkapom én is ezt tőlük – nyilatkozta. 

A jó óvónő kissé családtaggá válik az évek alatt, hiszen a nap nagy részét vele töltik a lurkók. Egy kisfiú úgy gondolta, érdemes még szorosabbra fűzni e szálat, és megkérte Léna néni kezét. Izgatottan kérdezem, mit felelt. – Természetesen igent mondtam, legalábbis arra a négy évre mindenképp – válaszolta kacagva. 

Ez az ajánlat nem mindennapi, de megmosolyogtató, megható vagy az aprók földöntúli bölcsességét bizonyító pillanatokból rengeteget bezsebelt már az évek folyamán. Jó szívvel emlékszik arra, amikor két nap szabadság után azzal fogadták a csemeték, hogy milyen régen látták, úgy hiányzott. Vagy arra, amikor a mosdóban várt egy fiúra, hogy elvégezze a dolgát, ám ő láthatóan erősen gondolkodott valamin. Az óvónő megkérdezte, mi van a kis fejében, és azt az őszinte, szögegyenes választ kapta: a gondolatok. Egy másik gyermek nem tiszta kiejtése nyomán pedig úgy hangzik a „hű, de puha a cica bundája” verssor, hogy „hű de puha a cica Hondája”. 

Ezeket hallgatva még inkább megértem Magdolna záró mondatát, amelyben hangsúlyozta: kiteljesedett az élete. Aki gyerekekkel foglalkozik, nagy dózisban kapja ajándékba létünk két nélkülözhetetlen elemét, a humort és a szeretetet.

HaBe