46 év pedagógiai munka után nyugdíjba vonul Szabó Gyula, az epreskerti iskola igazgatója

A kezdetekért egészen 1976-ig nyúltunk vissza, ekkor kezdett el tanítani képesítés nélküli tanárként Létavértesen, az Irinyi János Általános Iskolában. – Nyolcan vagyunk testvérek, egy nagy családban nőttem fel. A szüleim nyilván igyekeztek segíteni, de azt nem tudták vállalni, hogy finanszírozzák a főiskolai tanulmányaimat nappali tagozaton. Átjelentkeztem levelező tagozatra, a tanulmányaim mellett be kellett állnom dolgozni, a szülővárosomban az általános iskolába kerültem – idézte fel. Négy évig tanított képesítés nélkül, majd népművelés és földrajz szakon végzett, de lényegében mindent tanított: az oroszt, testnevelést, rajzot, földrajzot.

1990-ben került be Debrecenbe, a Fazekas Mihály Általános Iskola igazgatóhelyettese lett. – Ez megint nagy váltás volt, mert egy vidéki iskolából átkerültem egy belvárosi iskolába, ahol a roma gyerekek aránya megnövekedett, és a nemzetiségi programot is be kellett dolgoznunk a Kisfazekas programjába. Majd fokozatosan, szinte észrevehetetlen átmenettel létrehoztuk az Epreskerti Általános Iskolát – emlékezett vissza. Először fölváltva tanított mindkét helyen, majd átkerült az epreskerti iskolába, 2001-től pedig az önálló Epreskerti Általános Iskolát vezette.

Közéleti szerepvállalás

A cívisvárosban a pedagógusmunka mellett más feladatokat is ellátott, a rendszerváltástól az oktatási bizottság tagja lett – a mai napig is az –, de volt az elnöke is, továbbá harminc évig volt önkormányzati képviselő. – A közéleti munka csak látszólag gyalogmenet. A gyerekek, az iskola és a közéleti munka között talán az a hasonlóság, hogy mindkettő nagyon jó pedagógiai érzéket kíván. Talán azt kevesen tudják, hogy nekem a közéleti feladataim elég árnyaltak voltak. Létavértesen kezdtem ismerkedni velük, de akkor még egész más volt az egypártrendszerben részt venni egy településrész életében – emlékezett vissza. Nem volt könnyű dolga, hiszen sokszor politikai ellenszéllel szemben kellett egyfajta hagyományteremtést végigvinni a településen. A diákok segítségével régi használati eszközöket begyűjtötte, a gyerekek egy-egy ötös fejében lelkesen vitték neki a tárgyakat. Ezeket rendszerezte, és létrehozott egy tájmúzeumot.

 – tudatta.

Szabó Gyula Debrecenben a kicsit falusiasabb légkört kereste, ahol még az emberek köszönnek egymásnak, ahol összejönnek, leülnek, elmondják a problémáikat. Ezért is költöztek feleségével tégláskerti városrészre, amelynek aztán a képviselője volt harminc éven keresztül, mindeközben képezte magát, elvégezte az egyetemi tanulmányait. 

 – idézte fel tanárrá válásának első mozzanatait. Úgy véli, ma kevés gyakorlatot és több elméletet kapnak a pedagógushallgatók. – Én a gyakorlatból kaptam többet, és ott az ember a pedagógiai pofonokat azonnal megérzi. Akkor még nem tudtuk, hogy mi az, hogy SNI-s, meg BTM tanuló, csak láttuk, hogy probléma van a gyerekkel. Most már a digitalizációs korban vagyunk, a gyerekekkel már másként kell foglalkozni, nehezebb őket megközelíteni, és sokszor nemcsak tőlünk, hanem önmaguktól is elzárkóznak. Ez egy új probléma, azt szoktam mondani, hogy ennek a megoldását valószínűleg az utódaimra hagyom, ezt az elkövetkezendő pedagógus-generációnak kell megoldani – mondta.

Mindig megesett a szíve a rosszcsontokon

Arra a kérdésemre, hogy szigorú, vagy inkább vicces tanár volt-e mosolyogva közölte: ő a tréfás tanár volt, egy-egy viccel oldotta mindig is a feszültséget. Természetesen ennyi nem elég ahhoz, hogy jó légkör legyen egy iskolában. – Nem vagyok szigorú, de következetes vagyok, tehát elvárom azt, hogy amit én betartok, azt a gyerek, a kolléga is tartsa be. Mindig megesett a szívem a legvásottabb gyereken is, amikor odakerült elém szipogva, mert félt, hogy igazgatóit kap, mindig megsajnáltam. Emlékszem, milyen gyerek voltam, az vessen követ egy gyerekre, aki tudja, hogy ő soha nem követett el hibát, soha nem csinált rosszat. Empátia is kell, figyeljünk mindig, kinek milyen problémája van. 

 – vallja. De nemcsak az egykori diákok, hanem kollégái részéről is megkapja ezt. Az elköszönésnél felmerült: mi lesz nélküle az iskola? Szabó Gyula nem szakad el teljesen az oktatástól, az oktatási bizottságban és a Nemzeti Pedagógus Karban folytatja a munkát, míg egészsége és ereje lehetővé teszi azt. Egyáltalán nem meglepő, ahogyan ő fogalmazott, mindig egy innovációs spirálban van. – Soha nem az a pedagógus voltam, aki leül és azt mondja, hogy jó ez így. Pont ellenkezőleg. Mindig az utolsó percekig próbálok lépést tartani a kihívással. Nyugdíj előtt leállhattam volna az epreskerti iskolában, ezzel szemben szétnéztünk, hogy mi az, ami a legfontosabb manapság a közoktatásban, így esett a választás a digitális kompetenciára, az informatikára. Az országban elsőként hoztuk létre az általános iskolák közül az emelt szintű informatikaoktatás. Ennek mi dolgoztuk ki a rendszerét, nem is sok követőnk van még, viszont meggyőződésem, hogy nagyon jó úton járunk – mondta büszkén. Az iskolaalapító vallja, egy iskolát nem lehet egyedül „naggyá tenni”, jó közösség kell hozzá. Neki szerencséje volt, mindig megtalálta azt a közösséget – Létavértesen, a Kisfazekasban, az Epreskertben –, amely támogatja és akikkel jól együtt tudnak dolgozni. 

Szabó Gyula pedagógiai hitvallása egyértelmű volt a több mint négy évtized alatt: nevelni kell a gyereket, nem csak oktatni. – A gyerek lehet, hogy azt már el fogja felejteni öt év múlva, hogy mi a fővárosa Svédországnak, de azt valószínűleg nem, hogy én emberségesen álltam hozzá, hogy amikor bajban volt, segítettem. Az értékrend tartósabb, mint a tananyag – véli. S mennyi ember életére volt hatással 46 év alatt? Nehéz összeszámolni, de megközelítőleg közel kétezer gyereket tanított, a három iskolában pedig körülbelül ötezer diákkal állt kapcsolatban. – Ennek a számát onnan lehet érzékelni, hogy milyen korosztály köszönget az embernek. Akikkel kezdtem 46 évvel ezelőtt tanítani, bizony jócskán az 50-es éveikben járnak – summázta.

Felejthetetlen történeteket is szültek az elmúlt évtizedek. Valószínűleg nincs olyan epreskerti diák, aki nem emlékezne a keressük meg Gyula bácsit napra. Ilyenkor az igazgató elbújik valahová, a gyerekek pedig felforgatják az egész iskolát, hogy megtalálják. S bizony a padlástérben, a vízóraaknában, a kocsi csomagtartójában, a szekrényben egy hatalmas főzőfazékban is megtalálták már a gyerekeket Gyula bácsit. Az egyik legkedvesebb történetét is megosztotta velünk.

– Volt egy kis elsős gyerek, aki odacsapódott mellém. Nem tudta, hogy ki vagyok, és akkor mondták neki, hogy ő az igazgató bácsi. Rám nézett, és azt mondta: jó, akkor te leszel a barátom. Ez a gyerek nyolc évig mindig a szertárfelelősöm volt, minden nap, minden szünetben ott volt velem, örömét, bánatát elmesélte. Ő ma már huszonhat éves, elkerült Győrbe, az Audi-gyárba, s mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Mindig mondja: tetszik látni, Gyula bácsi, mondtam, hogy a lehetetlent megvalósítjuk, nekem az igazgató lesz a barátom, és az is lett – osztotta meg mosolyogva.

Nem buktatott meg senkit

Szabó Gyulát a kiölhetetlen optimizmusa végigkísérte a pályáján, most pedig jöjjenek a többiek. – A tanévet még közösen készítjük elő, egy olyan vezetésváltás megy végbe az epreskerti iskolában, ahol nem ellentét van, hanem mindenki azért dolgozik, hogy az iskola menjen tovább ugyanúgy, ahogy eddig. Az a feladatunk, hogy az Epreske a színvonalát megtartsa. Úgy érzem, Debrecen város közoktatásában és a magyar pedagógiában a 46 év tapasztalatával még tudok segíteni. Lehet, hogy sokan azt mondják, hogy ez egy konzervatív pedagógia, de én a legkorszerűbb pedagógiai módszerekig, a digitális oktatásig mindegyikben részt vettem – mondta.

– vallja a címzetes igazgató.

Arra a kérdésemre, hogy mire a legbüszkébb az elmúlt évtizedekből, sorra vette a számára legjelentősebbeket. – Büszke vagyok arra, hogy egy ekkora városnak, mint Debrecen, ahol a nemzet lelke lakik, a rendszerváltás után megbolygatott kemény politikai időkben az oktatásában részt tudtam venni. Büszke vagyok arra is, hogy iskolát alapítottunk és arra, hogy annak idején a roma gyerekeknek a felkarolásában, oktatásában részt vehettem. Végül arra is büszke vagyok, hogy letettem a szülővárosom vértesi részének a monográfiáját. Az a legfontosabb, hogy bármit is csináltam, pedagógus tudtam maradni. Büszkeséggel tölt el, hogy az értékrendemet nem változtattam meg soha. Ahogy elindultam '90-ben a nemzeti keresztény, polgári úton, azon maradtam mind a mai napig, és arra is valóban büszke vagyok, hogy mint önkormányzati képviselő, soha nem listán kerültem be – sorolta.

A nyugdíjas éveiben a családé lesz a főszerep, két unokájával szeretne minél több időt tölteni. 

A nyugdíj arról is szól, hogy amit egész életemben szerettem volna megvalósítani, most azzal foglalkozzak. Több időt szeretnék tölteni a családommal, mert mindegy, hogy a közéleti vagy a pedagógiai munkát nézzük, ezt csak egy olyan családdal lehet végigvinni, akik ezt segítik. Lényegében abból az időből vettem, amit rájuk lehetett volna szánni. És ezt most már szeretném visszaadni az unokáknak, gyerekeknek segíteni, ugyanakkor nyilván nem úgy, hogy én most lehúzom a redőnyt és fény se jut be most már – szögezte le. Hozzátette: pályafutása és elért eredményei legfontosabb segítője a felesége, aki szintén pedagógus, így könnyebben elfogadta, megértette és segítette munkáját.

Szabó Gyula hobbija a kertészkedés, számára a kert olyan, mint az iskola: metszegetni, nyírogatni, ápolni, gondozni kell, majd pedig lehet gyönyörködni a termésben. Lokálpatriótaként természetesen Loki-drukker, továbbra is ott lesz a meccseken, s ha már több ideje lesz, a helytörténeti kutatást is szeretné folytatni.

Kiss Dóra