Olvasónk vadkalandja a temetőben

...épp egy hete történt. Végre áztató esőt kapott a város egy nagyon hosszú száraz időszak után. Kiskapám és kisseprűm, két nélkülözhetetlen szerszámom a kerékpárom kosarában. Mire az első síromhoz értem, már lekerült rólam az esőkabát is, kiderült az ég. Sehol egy teremtett lélek, így kicsit meglepett, amikor furcsa, csörgős zajra lettem figyelmes. Kiegyenesedtem, körbenéztem, még a két sírral odébb lévő, felszámolásközeli síron kinőtt, hosszú hajtású bokrocskát is körbekémleltem, hátha túloldalt is dolgozik valaki, és onnan jön a zaj. De nem volt ott senki. Folytattam a munkát, ám megint jött a furcsa zörgés, és úgy 30-40 centiméter magasságban megemelkedett az elsárgult avar. 

Nem vagyok sem félős, sem ijedős. Néptáncos koromban sem volt rám jellemző, hogy éjfél után hazatérve egy-egy fellépésről, forgattam volna a fejem a néptelen utcán, hogy ki lephetne meg hátulról. Most mégis hirtelen megállt bennem az ütő. 

Vakond? – futott át az agyamon. Az a föld alatt ás, és nem olyan erős, hogy az évek alatt összegyűlt avart így megemelhesse. Lassan odaléptem, és a kiskapával megmozgattam kicsinyt a száradékot. Újra megemelkedett az avarszőnyeg, és kimászott egy 40-50 centis, háromlábú szőrös valami. Egy süldő vaddisznócska volt az, biztosan az eső elől keresett menedéket. Jobb hátsó lába tőből hiányzott, de még így is viszonylagos gyorsasággal kotort odébb. Osontam utána, hogy lássam, hol lehet. Egy másik bokor aljában ült, és ahogy összeért a tekintetünk, gyorsan menekülőre fogta a dolgot. Tovább már nem követtem, igyekeztem vissza a kerékpáromhoz, és a dolgomhoz. 

Kicsit felkavart az eset, egyből elkezdtem azon aggodalmaskodni, milyen élelmet találhat ebben a száraz meleg időszakban ez az anyjától, kiskondájától elszakadt malac a temetőben. Készültem is rá, hogy kifelé menetben jelentem az esetet a portán. 

Az épp ügyeletben lévő biztonsági őrnek előadtam tömören a történetet, s ő azonnal rövidre zárta a beszélgetést. Közölte, hogy kevesen vannak (összesen hárman), és ő bizony, ha valaha látná a vaddisznót, akkor is messzire kikerülné. 

Abban maradtunk: „Vegye úgy, hogy nem szóltam!” 

De bizony legközelebb én mégis megpróbálok odahatni a temető gondnokságán, hogy próbáljanak ezzel a kis vaddisznóval foglalkozni, mert hipp-hopp, itt az ősz, hullik a makk majd a fáról, és ez az állat ősz végére nagyra nőhet, és az én riadalmamnál nagyobb veszélyt is okozhat. 

Félősebbeknek szólok – csak óvatosan! 

Kaposi Tiborné