Nelson Mandelát is szállította – Negyven éve repül Afrika-szerte a hajdúböszörményi pilóta

A forradalom évében született, fiatalon disszidált a kommunista Magyarországról, majd vált világjáróvá Kiss Lajos. A Hajdúböszörményből származó, eredetileg asztalosként végzett 66 éves pilóta az élményeiről és a Fokvárosba vezető útról beszélt a Haonnak.

Mint mondta, már gyermekként látta, az akkori magyar viszonyok mellett soha nem tud majd nagy karriert befutni, így az utazást és az azzal járó élményeket választotta. – Nehéz körülmények között nőttünk fel, tudtam, hogy én nem szeretnék ebben a rendszerben dolgozni, élni. Ahogy önállósodtam, azonnal disszidáltam. Elvégeztem a tanulmányaimat a Hajdúböszörményi Ipari Szakmunkásképzőben, és mint asztalos költöztem Ausztriába. A ’70-es évekről beszélünk, amikor Ausztria, Svédország, Kanada, USA, valamint Ausztrália tárt karokkal fogadta a magyarokat. A Dél-afrikai Köztársaság óriási fejlődésen ment keresztül akkoriban, hajtott a kíváncsiság és a kalandvágy. Megkaptam a papírokat, és egy hónapon belül bevándorlóként kezdtem el dolgozni Johannesburgban – idézte fel a kezdeteket Kiss Lajos.

Nehéz kezdet

Úgy fogalmaz, vonzotta a titokzatos, egzotikus helyszín, és mivel Afrikában azonnal fogadták, nem hezitált. – Az első időszak kissé nehéz volt, mert nem beszéltem a nyelvet, nem volt helyismeretem. Cserébe olyannyira új volt minden, annyira lekötött, hogy mindennap tanuljak valamit az országról, a kontinensről, hogy egy percem sem maradt unatkozni. Azt mondják, ha bedobnak a mély vízbe, vagy elsüllyedsz, vagy megtanulsz úszni. Én utóbbit választottam – hangsúlyozta. A magyar nyelvtől természetesen nem vált meg, néha a helyi honfitársakkal közös összejöveteleken gyakorolt, vagy könyveket olvasott. – A Dél-afrikai Köztársaság hatalmas szabadságot jelentett a kommunista Magyarország után. Oda mehettél, azt csinálhattad, amit csak akartál, senki sem szólt bele. Nagyon megkedveltem ezt a hozzáállást, és ha akadt némi szabadidőm, csak utazgattam a környéken.

Kifejtette, a szakmunkásképzőben elsajátított műszaki tudása miatt sokszor fordító sem kellett, hogy értse, mit kellene csinálnia bizonyos munkafolyamatok során Afrikában. Hamar kiismerte tehát a helyi rendszert; előbb az építőiparban kezdett tevékenykedni, majd pár év után a bányaiparban folytatta a munkát. – A repülés Hajdúböszörményben akkoriban álom sem lehetett, de miután mindenképpen utazni akartam, és megismertem Dél-Afrikát, egyre jobban megbarátkoztam a gondolattal, hogy pilótának álljak. Spóroltam a pénzt, amit a bányában kerestem, majd apránként – önállóan finanszírozva a tanulmányaimat – elvégeztem a pilótaképzést. Ez azért is nagy szó, mert másokhoz képest engem nem támogatott sem légitársaság, sem gazdag rokon. Igaz, az ottaniak látták, hogy mennyit kínlódom, és sokan a segítségemre siettek a kollégák, oktatók közül. Sehol a világon nem kaptam volna ilyen támogatást, legtöbbjükkel azóta is tartom a kapcsolatot – mondta.

Díszvendég a fedélzeten

A magángépek vezetésekor rengeteg érdekes emberrel hozta össze a sors Kiss Lajost. Üzletembereket szállított építkezések helyszínére, turistákat szafarizni, mindenkit, akinek pénze volt gyorsan utazni a kereskedelmi járatok kiváltásával. – Általában előre tudom, kiket viszek, de igazából számomra mindegy, milyen beosztású valaki, mindenkit VIP-nak tekintek. Ők fizetnek, én pedig a legnagyobb kényelmet, biztonságot szolgáltatom, amit csak tudok. Sokan vissza is hívnak, értékelik a hozzáállásomat, és az „akcentusos pilótát” kérik a következő útjukra is. A kezdő pilótákat szintén sokszor mentorálom, még egy debreceni srác is került hozzám egyszer, akinek az édesapja vadászpilóta volt. Szeretem megadni nekik a lehetőséget, amit annak idején nekem is megadtak. 

– idézte fel nevetve, hozzátéve, általában mindenki közvetlen volt hozzá, így nem csinált nagy ügyet a sztárok utaztatásából.

Élményből nincs hiány

Egy nap aztán visszautasíthatatlan ajánlatot kapott: – Az egyik bankár családját többször is szállítottam. Saját vadrezervátumot birtokolt Fokvárosban, és megkérdezte tőlem, nem lennék-e a rezervátum privát pilótája. Gondoltam magamban, ilyen álommunkákat már többen pedzegettek, sosem lett belőle semmi… Azonban alig telt el egy kis idő, a bankár hívott, hogy megvette a gépet, mehetek dolgozni – fogalmazott.

Azóta is ennél a cégnél pilóta Kiss Lajos, és bár elmondása szerint kevesebbet keres, mint Johannesburgban, az élete jóval ráérősebb. – Egy óceánparti városról beszélünk. Fokváros csodálatos, rengeteg gyönyörű látnivalóval. Sajnos a középosztály itt is hanyatlóban van mára, így a két véglet miatt nőtt a bűnözés, de azt gondolom, még így sem annyira veszélyes hely. Én kifejezetten megszerettem, a párommal egy saját házban élünk.

A rutinos szakember negyven éve repül, az év elején ünnepelte a 20 ezer órát, ami a „légitaxizásban” meglehetősen nagy teljesítménynek minősül. – Mi napokig várakozunk, hogy 5 órát teljesítsünk, amíg a légitársaságok pilótái hetente a sokszorosát teszik. Ez Fokváros előtt sem volt másként. Igény szerint oda mentünk, ahová hívtak. Akár Szomáliába vagy Angolába. Utóbbiak talán a veszélyesebb kalandok közé sorolhatók, akkoriban harc folyt az említett országokban. Félő volt, hogyan tudunk leszállni, kit fogunk vinni és hova. Sosem láttam a lövöldözéseket, de a rádióban volt, hogy utasítottak, ne szálljunk le, mert zajlik a harc. Én egyébként is úgy pihenek, hogy amint megérkezünk valahová, elmegyek sétálni. Angolában ezt nem tehettem meg, ugyanis körbeaknázták a leszállópályát – mondta Kiss Lajos, aki egészen optimistán állt a legmeghökkentőbb eseményekhez is. 

– A leszállópályák kérdésesek néha, állandó kihívást jelentenek. Az Okavango-delta vadrezervátumában egy rövid, füves, homokos leszálló van például, ahol rengeteg gépet összetörtek már. Szerencsére én sosem kerültem ilyen helyzetbe, olyan viszont volt, hogy leszálláskor belefutott egy antilop a propellerbe. Ha választanom kellene, a legérdekesebb utazás számomra talán az volt, amikor egy férfi megkért, vigyem el a párjával a Jóreménység foka felé, mert ott szeretné feleségül venni, a levegőben. Megbeszéltük, hogy felszáll velünk a pap, a tanúk, néhány családtag és ők. Egyeztettünk, öt perccel az érkezés előtt szóltunk, hogy készüljenek, és addig köröztünk a Jóreménység foka fölött, amíg véget nem ért a szertartás – emlékezett vissza.

Elefánt a bokorban

Ha turistákat szállítanak, persze más a helyzet. Olyankor általában ottmaradnak velük a szálláson, és részt vehetnek a szafarikon is, mely a – földrajzot nagyon kedvelő – pilótának külön öröm. – Számtalanszor láttam már egzotikus állatokat, de egyszerűen nem tudok betelni az itteni természet adta szépségekkel. A Viktória-vízeséshez többször elmentem már ilyen csoportok tagjaként, ahol az állatok szabadon járnak le a Zambézi folyóhoz inni. Séta közben egyszer egy csorda vadbivalyba futottam, de szerencsére egy arra járó autó létrájára felkapaszkodva megúsztam a dolgot. Egyszer pedig egy elefántba, de ő nem is mutatott érdeklődést irántam, pedig pár méterre álltunk egymástól – mesélte.

Hazai ízek

És bár irigylésre méltó életet él, magyar múltjától nem tud és nem is akar megszabadulni. – Sokszor gondolok Böszörményre, az ember sosem tudja elfelejteni a helyet, ahol felnőtt. Sehol a világon nem kaphatod meg azt, amit gyermekként kaptál. A rokonok, a régi barátok és néhány szép emlékű szakoktatóm, akik nélkül sosem juthattam volna el ilyen messzire… Itt is lehet barátokat szerezni persze, de nem olyanokat, akikkel együtt jártunk iskolába, kezdtünk szórakozni, akikkel évtizedekre visszanyúló múltunk van. Amikor elhagytam az országot, számoltam ezzel. Tudtam, hogy a nyelvet, a kapcsolatokat mind hátra kell hagyni, mert ha maradok, egész életemben hibáztatom majd magamat, ha azonban külföldre költözöm, már nem sopánkodhatok rajta, mert úgy sosem jutok semmire.

Családjával azóta is tartják a kapcsolatot, szokott hazalátogatni, és néhányan tiszteletüket tették már nála Fokvárosban. – Egy percre sem adtam fel a magyar nyelvet, az identitásomat. Ami kifejezetten hiányzik otthonról, az az étel. Nagyon szeretem a magyar konyhát, itt pedig többnyire csak BBQ van. De a szervezettség is hiányzik. Magyarországon lehet számítani arra, hogy buszok jönnek adott időpontban. Itt semmi ilyen nincs, lehet, hogy ezért is stresszmentesebb az élet. Nem izgulunk, hogy lekéssük azt, ami nem is jár.

Utolsó kérdésünkre, miszerint képes lenne-e hazaköltözni, abbahagyni a munkáját, ennyit felelt: – Nehéz lesz befejeznem a repülést. Elképzelni sem tudom, hogy ne ezt csináljam. Munka, hobbi, kikapcsolódás egyben. Bármeddig tudnék repülni, ez a mindenem! Egyszerűen szerelmes vagyok a szakmámba, összedőlne a világ, ha abba kellene hagynom – emelte ki a 66 éves pilóta, akinek eszébe sem jut visszavonulni, sőt, reméli, hosszú évekig a levegőben maradhat még. 

PSZ