Elkerülni lehetetlen, méltón befejezni emberi jog

Négy ember ült szemben velem, a hétköznapokhoz elengedhetetlen, diplomatikus félmosollyal az arcán a Görögkatolikus Látogatóközpontban szeptember végén. A debreceni hospice-osztály ötödik évfordulója alkalmából szervezett szakmai nap egyik programja kezdetén a védekezőn keresztbe tett karokból, lábakból és meg-megfeszülő arcizmokból lehetett csak észrevenni, hogy olyasmiről készülnek beszélni, amiben, már tudják, a belülről jövő torokszorítás akadályozni fogja őket.

– Ha három éve én egy ilyen előadást hallok, akkor biztosan nem történik ez velünk. Megelőzhető lett volna a feleségem halála, ezért azóta igyekszem minél több helyen hiteles lenni a történetemmel – ad választ nyomban Hegedűs Zoltán a fájdalmas helyzetből menekülni vágyó részemnek, ami azt kérdezte bennem, miért vállalták ezt a kerekasztal-beszélgetést. A vállalkozó, három gyermek édesapja, sportos, egészséges életmódot alakított ki a családjával, ahogy fogalmaz, még egy influenzát sem kaptak el. Talán épp ezért, illetve az aktív lét, a fiúk és a kertes ház körüli teendők melletti időhiány miatt az annyiszor emlegetett szűrővizsgálatokat hanyagolták. Egy augusztusban enyhe alhasi fájdalmat és indokolatlan vérzést tapasztalt Zoltán párja, a kórházban megrázó diagnózist kaptak: méhnyakrák. Októberben már azt is kijelentették az orvosok, hogy nem tudják meggyógyítani az édesanyát, s bár minden lehetséges kezeléssel, a család által beszerzett étrend-kiegészítővel megpróbáltak javítani az állapotán, a következő év júliusában elhunyt.

A magára maradt férj beszélt az őszinteséggel kapcsolatos vívódásról is: – Életem szerelme, a világon mindennél jobban szeretem, nehéz volt belehazudni a szemébe minden nap, de nem volt lelkierőm felvállalni és elmondani neki, hogy az orvos szerint nincs esély. Talán végig tudta, és bölcsen nem kérdezte. Lavíroztam a mondatok között, hogy őt is támogassam és a gyerekek se nagyon sérüljenek – idézte fel.

Ma könnyebb lenne

Bíró Csaba, a Valcer Táncstúdió alapítótagja 2006-ban az édesapját veszítette el, 2017-ben pedig az édesanyját. Utóbbi a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Hospice-Palliatív és Terápiás Osztályán töltötte élete utolsó szakaszát és az elhangzottak szerint összehasonlíthatatlanul méltóbb, minőségibb hetek voltak, mint az édesapja útjának vége. A táncpedagógus a rendezvényre készülve a bátyjával beszélgetett, s mindketten megállapították, ha annak idején az édesapjukat is úgy engedhették volna el, mint az édesanyjukat, most könnyebb lenne a lelkük, kevesebb lenne, a „mit tehettem volna még” kezdetű kérdés.

Az osztályról – minden nehézség ellenére – életigenlő hangulatot tükröző pillanatokat osztott meg velünk, például azt, hogy milyen jó élmény volt az egész életét a gyerekei nevelésére, majd a férje ápolására fordító anya számára, amikor egy pedikűrös megszépítette a lábait. Mesélt a szobatárssal való diskurzusokról, az ápolók rugalmasságáról, arról, hogy bármikor és bármennyi időt vele tölthettek ott vagy míg állapota engedte, elvihették őt.

Szakál Judit gyógypedagógus úgy fogalmazott, édesapja méltósággal ment el. Az ő története az osztály dolgozóinak empátiáját, hozzáértését bizonyítja. A kerekasztal-beszélgetés hallgatóságának soraiban ült az édesanyja, aki így emlékezett: Amikor bementünk, megkérdeztem a főorvos urat, hogy meddig élhet még a párom, két-három hónapig? Megfogta a vállam, a szemembe nézett és együttérzőn azt mondta, hogy e hét szombat-vasárnapjáig.

A sokkoló és egyben kijózanító szavak hatására felhívták a gyógypedagógus, fővárosban élő, testvérét, aki így el tudott búcsúzni apjától. Szó esett az utolsó pillanatokról is: – Teljesen őrült ilyenkor az ember, amikor láttam, hogy nem vesz levegőt kiszaladtam a nővérekhez, hogy csináljanak valamit, ők pedig kézen fogtak. Egyikük elkezdte rendbetenni a férjem, a másikuk leültetett és azt kérte, beszélgessünk arról, milyen ember volt ő, milyen apa, milyen társ, mik a legjobb emlékeim vele – avatott be Judit édesanyja. Ezután a külön szobában még két órát töltöttek együtt elhunyt szerettükkel.

El kell engedni

A jelenlévők közül Sári Évi előadóművésznek volt a legkevesebb ideje a hiány feldolgozására. Egy évvel ezelőtt a tüdőrák agyi áttétje következtében hunyt el az édesanyja. Nagyon gyorsan romlott az állapota, több hét otthonápolás után döntöttek a családdal arról, hogy szakszerű segítséget kérnek. Amikor egy ismerős ajánlására a debreceni hospice-osztály a látóterébe került, még volt remény némi javulásra, élethosszító kezelésre, de hamar fény derült rá, hogy a szervezet erre már nem képes. Három hetet töltött ott a beteg.

Évi úgy vallott erről az időszakról, hogy igyekezett erősnek, határozottnak és józannak mutatkozni az anyukája előtt és amennyi időt csak lehetett, vele tölteni, miközben helytállt a meghirdetett fellépésein, színházi előadásain a fővárosban. Egy szombat hajnalban hívták, hogy itt a búcsú ideje. Az édesanyja már alig volt magánál érkezésekor, mégis hosszan agonizált. – Vasárnap éjfélkor azt tanácsolta egy ápoló, hogy engedjem el a kezét, mert olykor épp ezzel tartjuk itt a menni készülő szerettünket. Néhány óra múlva, hétfőn hajnalban hívtak, meghalt – emlékezett elcsukló hangon.

Másnap előadása volt a Madách Színházban, amiben szerepe szerint egy lány a halott édesanyjához énekel egy dalt. Ma sem tudja, hogy volt képes megcsinálni, de nem mondta le, mert az anyukája volt a legnagyobb rajongója és biztosan büszkén nézte.

A beszélgetést érzékenyen moderáló Porkoláb Gyöngyi, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnökének kérdésére úgy felelt, neki a munka volt akkor az erőforrása a feldolgozási folyamatban, de máig nem telik el nap, hogy eszébe ne jutna az édesanyja. A többiek ugyanerről számoltak be: továbblépni lehetetlen, legfeljebb a fájdalom enyhül kicsit az idővel.

A sportedzéseket tartó Hegedűs Zoltán egyik tanítványa szintén anya nélkül él, mint az ő fiai, ám az ő apja a kocsmában igyekszik megküzdeni a gyásszal. A vállalkozó így zárta: én sem dolgoztam fel, ami velünk történt, de tudom, hogy a három gyermekemnek szüksége van rám.

HaBe