Életszeretetre tanította a halál hosszú árnyéka a koncentrációs tábort túlélő Fahidi Évát

A lét önmagában gyönyörűség, örülni kell mindennek. Annak is, ha nem történik semmi, csak levegőt veszünk – ezt tanulta Fahidi Éva az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban, és egész lényével ezt hirdeti azóta is. Az írónő debreceni nagypolgári zsidó családba született, zongoraművésznek készült és „tündérnek”. A második világháború csak az előbbi álmot tudta tőle elvenni. A holokauszt emléknap kapcsán nyilatkozott a Hajdú Online-nak.

– Olyan nagy harmóniában, idillikusan éltünk gyerekkoromban, hogy azt el sem tudom mondani. Meggyőződésem, hogy többek között épp ezért éltem túl az utána jövőt, mert volt mire emlékeznem – idézte fel.

Tizennyolc éves volt, amikor 1944-ben a Fahidi-családot, a város többi zsidó lakosával együtt a gettóba kényszerítették, majd június 27-én marhavagonba terelték és auschwitzba szállították. Az első szelekción túl, jó kondíciója, fizikai munkára foghatósága okán más csoportba osztották, mint családtagjait. Ezután egyetlen ideérkező rokonát sem látta többé. Úgy fogalmazott, 49-ig számolta az elvesztetteket.

– Hamar felismertem, annak, aki belép ide, el kell felejtenie az egyes szám első személyt. Teljesen értelmetlen, mert csak az használ, hogy az ember életben maradjon, ha azt mondjuk, mi. Az első válogatás után felfedeztem két lányt, akik alattam jártak a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézet évfolyamán. 

– mondta. Auschwitz-Birkenauban a barátnők mindig lesték a menekülés, kijutás lehetőségét. Megfigyelték, hogy időnként összeterelik az ott lakókat, kiválasztanak közülük egy csomó embert és marhavagonban elszállítják őket a megsemmisítő táborból. Attól kezdve ez a cél éltette őket, s egy szép napon sikerült feljutniuk a vagonra, ami másnap elindult velük Németország közepe felé a munkatáborba.– Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy életben maradjunk. A marharépa olyan büdös, amikor főzik, hogy nem is tudok hozzá hasonlót, de megettem. Az allendorfi barakkokban nem volt meleg víz, de nagyon jól megtanultunk hideg vízben mosdani, és aki nem akart, azt berángattuk a zuhany alá minden nap. A tartásunk múlt ezen, és meg kellett óvni magunkat az élősködőktől, tetvességtől. Amennyire lehetett, tisztán tartottuk magunkat és a barakkot is – emlékezett. A fiatal nők férfierőt is próbára tevő, fizikai munkát végeztek, folyton cipekedtek, gyakran ötvenkilós gránátokat vittek párban. Éva hátát annyira megterhelte ez az időszak, hogy későbbi zongoraművészi pályafutásának is keresztbe tett, mégis örültek, hogy idekerültek – Akkor már csak a munkatábort kellett túlélni valahogy – mondta. A „csak” szóra fókuszálok.

Micsoda nem evilági életerő, mesebeli hősökéhez hasonló. Beszélgetésünkből később kiderül, nem állok távol az igazságtól. Felidézte szülei életreszóló útmutatását, melyet később A dolgok lelke című könyvében is leírt: „Ha a mi gyerekünk akarsz lenni, mindig emlékezned kell arra, hogy tündérnek születtél. A tündérséget nem lehet levetni, mint a szárnyaidat. Aki tündérnek születik, annak élete végéig tündérként kell viselkednie. A neved Fahidi Éva lesz. Nem hazudhatsz, nem csaphatsz be senkit, szándékosan nem okozhatsz fájdalmat sem embernek, sem állatnak. Még a monogramod is FÉ lesz – ami kiejtve németül tündért jelent.”

Halálmenet a szabadság felé

A munkatábor után a halálmenetről is mesélt. Kérte, ha valaha lesz „szerencsém” egy hollandi fapapucsba dugni a mezítelen lábam és lépni benne néhányat, akkor gondoljak majd rá. Arra, hogy kilométereket menetelt egy hasonlóan „komfortos”, kapca nélküli, facipőben március végi időjárásban. Mivel légi csatározás folyt felettük, éjjel haladtak. Ételről, italról senki sem gondoskodott. Egy alkalommal egy birkaakolban töltött nappal után éjjel egy kis hídhoz értek. A táborban és azután is mindig ötös sorokban kellett mozogniuk, mert úgy könnyű volt megszámolni őket. Ezen a keskeny, rozoga kis hídon, azonban nem fért el öt ember egymás mellett, az első megtorpant, a zavargásra előre ment az őket kísérő SS-tiszt és a kutyája. Éva az utolsó sorban volt, holtfáradtan lerogyott a fűre és várta, hogy visszajöjjön a tiszt továbbhajtva őket. Az őr azonban nem tért vissza. Iszonyú félelem fogta el a fiatal nőt, hogy céltáblaként ül ott. Óvatosan visszament a juhakolba, ahol már volt egy lány, aki korábban elrejtőzött a szalmában. Az éjjel folyamán kb. további húsz társa tért vissza a menetből. Itt húzták meg magukat étlen-szomjan vagy három napig. Ezt követően a kis ablakokhoz őrként állított lányok ismeretlen küllemű tankokat láttak határozottan az ól felé közeledni. Úgy döntöttek kimennek, mert tartottak a lövésektől, hiszen a fegyveresek nem tudhatták, hogy német katonák rejtőznek-e ott vagy fegyvertelen nők. – Ordított rólunk, hogy fegyencek vagyunk, a szedett-vetett ruhánkról, a hátunkra rajzolt piros keresztről és a korlátozott tisztálkodási lehetőségeinkből adódó, folytonos fegyenc-szagból – mondta. A tankokból kiszállókkal nehezen értették meg egymást, de végül azok bevitték őket egy közeli parasztfaluba, és az ott lakóknak meghagyták, hogy lássák el őket, adjanak enni, inni nekik, engedjék meg a mosakodást. Felidézte: a következő naptól kezdve a szövetségesek átvettek bennünket és elkezdtek minket táplálni 1945. április elsején. Negyven kiló voltam akkor, de mire hazajöttem Magyarországra nyolcvan kiló lettem.

Sosem tette le szárnyait

Novemberben hazatérve a porrá bombázott Nagyállomás látványa fogadta. Otthona felé vette az irányt, de útba esett a Barna utcai nagybácsi háza, amelynek helyén egy lyukat talált. A Szoboszlói út 15 szám alatti saját házuk úgy el volt hanyagolva, hogy előbb túlment rajta, csak aztán ismerte fel. 

– így emlékezik. Aztán összeszedte a maradék erejét és megtette, aki kijött, be sem engedte, elhajtotta onnan, ahol másfél évvel ezelőttig a legnagyobb biztonságban érezhette magát. Számba vette, hogy ki maradhatott élve az ismerősei közül, s a szülei orvosához, Bartha Gyulához ment a Piac utcára. Ő fogadta be, majd a Szlovákiában élő orvos nagybátyja. – Két évig náluk tébláboltam. A lánya, Gertike sokat segített az épülésben, ápolta a lelkem. Nem voltam képes semmire. Sem munkára, sem tanulásra – vallotta.

A 18 éves korig tündérlétben nevelkedett, segítőkészségre, jóságra tanított, álmokkal teli fiatal egyik napról a másikra világszintű gyűlölet tárgyává vált a származása miatt. Nem tehetett az igazságtalanságról. Feldolgozni lehetetlen, de felülemelkedni rajta létfeltétel. Egy tátrai túra pillanatát osztotta meg velem Éva, az épülés mérföldköveként. Csodálatos látvány tárult elé, sütött a nap, szívta be a friss levegőt azon a csúcson és érezte, hogy jó élni.

A másik fontos éltető erő, hogy komolyan veszi szülei intelmét. Szárnya, ha be is sározódott a lágerben, le sosem tette. Így zárta az interjút: 

Megyesi-Horváth Borbála