„Mindig vándor voltam, de mindig itt, Egyeken tudtam csak megnyugodni” – elmesélte életútját a település vezető vállalkozója

– vall az egyekiségéről Dudits Pál. Az ötvenes évei legvégén járó férfi egykori osztályidegen családból származik, és vele is lépten-nyomon éreztették, hogy nem szimpatizált a szocialista rendszerrel. Ahol tudták, nehezítették az életét. Aztán a sors igazolta, hogy a tehetséget, a szorgalmat, a találékonyságot nem lehet véglegesen eldugni. Élete kiegyenesedett, és napjainkban ő a legnagyobb helyiadó-fizető vállalkozó Egyeken.

Az összvagyonból neki nem jár

Családja kálváriája évekkel a születése előtt kezdődött. Akkor, amikor a tőlük elvett földet az édesapja az 50-es években önkényesen kimérte maguknak, visszavette, és elkezdett gazdálkodni rajta. Fél év elteltével persze visszavették tőle. Az esetet felháborodva kommentálva Dudits Pál magyarázza, hogy ha valamiért megdolgozunk, az a miénk, és nem másé! Az egy úri, büntetlen rablás volt annak idején. A családfő akkori cselekedete miatt a család az osztályellenségek listájára került, és jelentősen korlátozták a mozgásukat. – Volt egy kis szürke könyvünk, majdnem olyan, mint a személyi igazolvány. Ezt kellett bemutatnunk a gyakori ellenőrzések alkalmával. Gyerek voltam, fogtam a szüleim kezét, álltunk egymás mellett. A rendőr bejött a házunkba, körbenézett, de mivel a szüleim jó viszonyt ápoltak a rendőrséggel, nem nagyon háborgatott bennünket. Viszont megszabták, hogy Debrecenbe hányszor mehetünk, de az is, hogy Tiszafüredre, a fürdőbe mikor lehet menni. Amíg a papírunk szólt, addig haza kellett érnünk. Bárhová mentünk, be kellett jelentenünk, hogy elhagytuk a lakóhelyünket – idézte a fiatalkora történéseit. Persze az önkényes földkimérés nem maradt büntetlenül. Édesapját elvitték a rendőrök, meg is verték, és több mint fél év után engedték csak ki. Amikor hazajött, a szomszédnál dolgozott, kapott egy vak lovat, azzal fuvarozott. Sokszor rakodott vagont, olykor éjszaka is. 1972-ben kezdtek építkezni. Az építőanyag szállításához a téeszben nem adtak teherautót, mert – mondták akkor – nekik az nem jár. A családfő Tiszaújvárosból, vagonban hozatta le az összes építőanyagot, majd a család hordta be azt a telekre. Az asztalos a helyszínen gyártotta le az ajtókat, ablakokat. Többször megjelentek náluk a hatalom emberei a rendőrükkel, hogy számoljanak el, mit és miből vásároltak.

– folytatja siheder évei felelevenítésével Dudits Pál. – Odapakoltam az iskolába hétfőn, de csütörtökön már közölték, azonnal távozzak, mert nekem gondjaim vannak a szocialista rendszerrel. Utána a hazafias népfront helyi elnökének a segítségével sikerült beiratkozni Hajdúböszörménybe, a traktoros szakiskolába. Csináltak nekem egy helyet, de azzal a feltétellel, hogy ha bármilyen kommunista ünnep van, azon nem lehetek ott. Még a kollégiumba is felvettek, de nem tartott sokáig, mert ott is azt mondták, osztályellenség vagyok. Magyarázták, hogy nekem nem jár a kollégium, mert a családom múltja nem összeegyeztethető a jelennel. Az iskolában négyen voltunk osztályellenségek, így a szülők kibéreltek nekünk egy lakást, ott laktunk. Később az étkezésünkkel is elkezdtek variálni. Mondták, az az összvagyonból létrehozott étel, nem jár nekünk. Nem maradtunk azonban éhen, a konyhások adtak nekünk. Gépészetből nagyon jó voltam, vittek versenyekre is. De a nevem mellett ott volt a pont, ami arról árulkodott, hogy osztályellenség vagyok.

Párttag akart lenni

Az iskola elvégzése után, a 80-as évek legelején a téeszben kezdett dolgozni Dudits Pál. Ott látta, ha valaki párttag, annak nyílnak a kapuk, jönnek a lehetőségek és gyorsabban lehet haladni előre. A párt mindenkit kihúzott a bajból, nem számított, mit csinált. Ha valaki párttag volt, annak könnyebb volt az élet. Jelentkezett is a Magyar Szocialista Munkáspártba. – Öt támogatónak kellett lenni, az bőven megvolt – kezdi a nem mindennapi történetet Dudits Pál. – A tagságomról döntő összejövetelen felolvasták, hogy én miért akarok párttag lenni. „A párttag hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken lophatott bármit, és nem vitték el. Ha valaki nem párttag, az számíthatott rá, hogy előbb vagy utóbb bűnös lesz valamiben, amit nem ő követett el, csakhogy a párttagot tisztára mossák. Aztán a hétből egy napot nem dolgoznak, ehelyett ünnepélyesen elmennek inni. A nem párttagok meg dolgoznak az idő alatt is”, soroltam az érveimet.

– mondta. Néhány évvel később Bajára vonult be katonának, ám a szolgálat ideje alatt is éreztették vele, hogy ő osztályellenség.

A katonaság előtt mutattak neki egy képeslapot Egyekről azzal, hogy jól nézze meg, mert a faluját nagyon sokáig nem fogja látni. Később bebizonyosodott, csakugyan úgy volt. A katonai eskü letétele után Nagyatádra, a harckocsizókhoz került. Másfél év szolgálat helyett 27 hónap után tudott csak leszerelni, és a több mint két év alatt csupán egyetlen alkalommal engedték haza, az édesapja temetésére. Az esküjére érkezett édesanyjával és testvérével is csak öt percet beszélhetett. A kiképzés 30 napja alatt 120 napnyi fogdát gyűjtött össze, leginkább a véleménynyilvánításaival. – Nagyatádon aztán megtanítottak, hogyan kell a betont gereblyézni, a seprűvel a falevelet összeszedni a fűből, a havat kihordani a laktanyából. Ott kaptam egy ideológiai kiképzést, a politikai tisztektől voltam teljesen kiakadva. Nagyobb urak voltak bármelyik katonai elöljárónál. Mindent tudtak az emberről, a besúgói segítették őket. Amikor felsorakoztunk, közöttünk sétáltak a poltisztek, és mondták, hogy itt eszem a más ennivalóját, és mennyit költenek rám potyára.

Csinálta azt, amiben pénz van

A leszerelés után Egyeken kezdte a munkát, visszakerült a téeszbe, de nem maradt sokáig. Volt egy affér az üzemvezető és az egyik traktoros között, ő pedig a traktorosnak vette pártját. A vezetőnek mondta, hogy nem bánhat így egy beosztottjával, nem alázhatja meg. Összeveszett a főnökével, felmondott. Később kiderült, hogy a téeszelnök is várta már a távozását. Elkerült fát vágni Hajdúnánásra. Mivel nem volt pénze arra, hogy naponta ingázzon faluja és a munkahely között, inkább ott aludt a kivágott fák között. Aztán Szigetmonostorra került, ugyancsak favágónak, majd az Ipoly vidékére vezetett az útja.

A ’90-es évek végén alapította a kft.-jét, letelepedett Egyeken, és többféle vállalkozásba kezdett. Jelenleg a homokbánya üzemeltetése mellett betonkeverő üzemet és útépítő vállalkozást vezet, de nyitott vendéglőt is. Pontosabban, megvásárolta a régit, felújította és működteti. A talpraesettségét, ami korábban is megvolt, a gazdasági életbe fordította. A múlt rendszer azonban még mindig kísérti. – Vannak olyan társaságok, aminek a gyökerei nem halnak ki, mert az apa a fiúnak átadja. Mint a múltban, ugyanúgy összetartanak, mert annak az időnek a szellemisége bennük van. Ezt a közeget, amint belépek közéjük, azonnal észreveszem, mert nehezebben haladok előre – világosít fel.

Együtt a lányával

A lovaktól Dudits Pál soha nem szakadt el.

– A lovas létem a születésemmel kezdődött. Amikor megszülettem, apám feltett a lóra. Ugyanúgy, mint én a lányomat; hazajött a kórházból, és én is lóra tettem. Megszerette a lovat, ahogy én is. Lovagolni, a lóval bánni engem nem tanított az apám, és én sem tanítottam a lányom. Ha van húzás benned, akkor értesz a lovakhoz. A pulit sem tanítják meg birkát hajtani, az tudja magától. Versenyekre a ’90-es évek elejétől járok. Mindenféle lovam volt már, és egyidőben az állatok vételéből, cseréjéből, eladásából éltem. Most nem sok, csak 12 lovam van, de évekkel ezelőtt 20-nak, 25-nek is gazdája voltam. A versenyző lovakat nem nagyom edzem, inkább figyelem, melyik hogy mozog, mennyire tudnak együtt menni a kocsi előtt. A versenyekre – a lányomnak is – a lovakat én választom ki, a vasalást is én csinálom. Eljár ő is versenyekre, most már megver. Tavaly sokkal jobb eredményei voltak, mint nekem. Jó lovai, jó esze van, merész a pályán. Olyan fordulókat csinál, hogy csak nézem – nevet fel.

Aztán megcsendesedik, nagyot szippant a cigarettából, nézi az egyenesen felfelé szálló füstöt.

Mindenekelőtt egészséget szeretnék. Eltelt 59 évem, ha ennek még a felét megélem ilyen jó egészségben, akkor azzal ki tudnék egyezni. Szeretném a vállalkozásomat fejleszteni, lányomnak átadni. A fogathajtási kultúrát átörökíteni. Tudom, én soha nem megyek nyugdíjba. A munka, a vállalkozás megy tovább, és viszem addig, ameddig bírom. Attól, hogy a gyerekem lány, még ugyanúgy tudja majd csinálni, mint én. De ha valami mást szeretne az életben, arra is kitaníttatom. Ha itt marad, akkor pedig csinálja tovább. Nem kell mindent tudnia, csak alkalmazzon jó vezetőket. A nő precízebb, és a női vezető jobb, neki nem szólnak úgy vissza, mint egy férfinak – néz merengve a lánya szobája felé.

CH