2023.02.21. 14:00
Két légiriadó között magyar nyelvre tanítja a kárpátaljai gyerekeket
Az anyanyelv nemzetközi napján, február 21-én egy kárpátaljai pedagógust mutatunk be, akinek hivatása a magyar nyelv őrzése, továbbadása.
A nyelvet, a hagyományt, a kultúrát is őrzik
Forrás: Molnár Lívia-Archív
– Magyarul tudom leginkább kifejezni mindazt, ami bennem van. Magyarul érzek, magyarul gondolkodom, magyarul beszélek – így öntötte szótarsolyba Molnár Lívia, hogy mit jelent neki az anyanyelve és akasztotta vállamra útravalóul. Súlyát valószínűleg nem egyformán érezzük, mert az én utam sosem vezetett olyan ösvényen, ahol a szüleimtől tanult szavak egyszercsak idegenül koppannak a földön. Ahol a személyi igazolványomban egy másik nyelven szerepelnek az adataim. Azon a plasztikkártyán, amivel igazolom, hogy én ki vagyok. Nem egy másik nyelven kell segítséget kérnem hivatali ügyeim intézésére vagy a kórházban, ha baj van.
A kárpátaljai pedagógus azonban a térkép olyan részére született, amely fölé mintha egy határozatlan alkotó hajolt volna az elmúlt évszázadokban és sokszor kiradírozta, újrarajzolta határvonalait. Egyik reggel még magyar földre lépett ki a Kárpátalján élő a házából, másnap már cseh talajra, megint máskor Ukrajnának nevezték az országot, amihez tartozott a portája.
Ahogyan a történelem viharaiban ősei, úgy Molnár Lívia is ragaszkodik nyelvéhez és szeretné átadni az utána jövőknek. Az anyanyelv napja alkalmából a P. Frangepán Katalin Gimnázium Bakosi Elemi Iskolája és Óvodája vezetőjével beszélgettünk.
Forrás: Molnár Lívia-Archív
Ahány generáció, annyi ország
Lívia nagypapája volt az utolsó a családban, aki még Magyarországra született, majd élt Csehszlovákiában, nyilatkozónk édesanyja és ő maga pedig a Szovjetunióban látta meg a napvilágot, ma Ukrajnának hívják az országot, amelyben lakik, pedig egyikük sem költözött jelentős távolságra.
A napra, amikortól orosz helyett ukránt kellett tanulnia az iskolában, nem emlékszik nagy eseményként. Az óvodapedagógus, alsós tanító és szervező pedagógus végzettségű nő mindig magyar nyelvű iskolákban tanult és tanított, ahogyan a fizikát, csillagászatot, testnevelést oktató férje, valamint a versrajongó óvónő–magyar szakos tanár lánya és az állattenyésztő mérnöknek tanuló fia is.
Eszeny, ahol él, 99 százalékban magyarlakta falu, ezért igazán csak akkor tűnik fel, hogy Ukrajnában él, ha hivatali ügyeket kell intéznie vagy nagyobb városban van teendője. Az ukrán nyelvtudásának szintje épp erre alkalmas, melyet a hétköznapok során és a kevés iskolai tanórán szerzett. Mint mondta, hátrány még sosem érte amiatt, hogy élete nagyobb részében a szüleitől tanult nyelven fejezi ki magát.
Kikopóban a magyar
Az 1500 lelkes Kis- és Nagybakos településeken élőknek azonban már nem ennyire könnyű megtartani őseik örökségét. Az egykori magyar faluba ukránokat telepítettek, a magyarok közül sokan pedig gazdasági okokból, munkalehetőséget keresve más városokba, országokba költöztek el az évek során. Az egy éve kitört háború felgyorsította a folyamatot, a biztonságukat féltve többen elhagyták addigi életterüket.
Félő volt, hogy hamarosan egészen kikopik a nyelv ebből a helységből, ezt hivatott megakadályozni a 2020-ban létrehozott tagintézmény, amelynek élére hívták Líviát. Bár naponta negyven perc utazással hosszabbodott a munkaideje, nem volt kérdéses számára, hogy elvállalja a feladatot. Az indulásról elárulta, meg kellett győzni a szülőket, hogy jó kezekbe kerül a gyermekük és jó szakemberek foglalkoznak velük. Arról is, hogy érdemes magyar nyelven okulniuk, fejlődniük a kicsiknek, mert minél több nyelvet birtokolnak, annál könnyebben boldogulnak majd és képesek lesznek kommunikálni a magyar nagyszülőkkel, rokonokkal. Az első időszak egy új intézménynél mindig a bizonyításé.
A tizenhárom óvodába felvett gyermek nagyobb része alig vagy egyáltalán nem tudott magyarul. Az óvodában minden pedagógus magyarul beszél, így tartják a foglalkozásokat, sokat mondókáznak és olvasnak, ezért is volt nagy jelentősége a debreceni Pagony könyvesbolt vásárlói gyűjtéséből kapott könyveknek. Mára minden gyerek érti a magyar szót és a legtöbbjük érthetően beszéli a nyelvet, akár egymást is kijavítják, szeptembertől mindannyian megkezdhetik az iskolát.
A sötétséggel küzdve
Ezt óriási eredménynek tartja Lívia, különösen annak fényében, hogy komoly kihívásokkal kellett szembenézniük az elmúlt egy évben.
Az ide járó gyerekek mindegyikének külföldön – némelyiküknek Magyarországon – van az apukája. A legtöbb régóta ott dolgozott és gyakran hazajárt a családjához, a háború kitörése óta azonban nem mernek jönni a besorozás miatt. Ezért nagy ünnepekkor az anyák és gyerekek utaznak látogatni. Ez az állapot mindenkit megvisel. Eszenyben van légitámadást jelző sziréna, Nagybakoson a telefonos alkalmazást figyeljük. Ha jelez, felöltöztetjük a gyerekeket és megyünk az óvóba. Nem mutathatjuk nekik az aggodalmat, keveset fognak fel az egészből, ujjonganak, mert játéknak érzékelik az elbújást.
A legszörnyűbbek az áramkimaradásos hetek voltak. Előfordult, hogy napi két órányi áram jutott, semmilyen foglalkozást nem tudtunk megtartani, mert a zseblámpák fénye télen kevés a rajzoláshoz vagy más tevékenységhez. Sötétben indultam dolgozni és sötétre jöttem haza, rengeteget sírtam itthon, de az óvodában a gyerekek örök vidámsága átlendített mindannyiunkat ezen a nehéz időszakon. Ők segítettek túlélni. Most egy hete helyreállt az áramszolgáltatás – mondta.
Forrás: Molnár Lívia-Archív
„Fegyver a tudás”
A bajban a hivatásához, a pedagógus felelősségteljes munkájához, a magyar nyelv őrzéséhez, továbbadásához erőt merít egy fogalmazásból, melyet egykor a szakdolgozatához anyag után kutatva talált. Fábián Hilda iskolás jegyzetében így írt az 1938-39-ben vele történtekről: „Ez az iskolai év életemnek az alapja, mellyel Isten segedelmével építhetek. Sok jót tanultam, amit meg is őrzök egész életemben. Megtanultam, hogy az életben a fegyver a tudás. Tanultam történelmet, melyből megtudtuk őseink származását, életmódját. Tanultuk a földrajzot, melyből megismertük a mi megcsonkított hazánkat és az elszakított részeket. Nevezetes esemény a 1938. november 8-a, amikor megérkeztek a magyar felszabadító csapatok. Az olyan régen várt pillanat, mikor a magyar Himnuszt, Szózatot szabadon énekelhettük. Mikor megkaptuk a címerünket, amelyet 20 évig nem láthattunk. Mindezt a sok jót, szépet, amit tanultam, tanítómnak köszönöm, aki nem fáradt ki a sok jóraintésben, magyarázatban. Tanítóm intéseit a szívembe zárom és azok szerint igyekszek élni, mert látom, hogy szépek és jók.”
Megyesi-Horváth Borbála
