Ismeri az egymástól tiltott szerelmesek búvóhelyét, az elhagyatott debreceni katolikus temetőt? – fotókkal

Debrecenben, a Vágóhíd utcai felüljárón rutinszerűen gurulunk át mindennap. Ám ha figyelmesek vagyunk, a kopasz fák árnyékában, az út mellett, a Budai Ézsaiás utca felől egy kápolnát vehetünk észre. Egy fehér, letisztult, nem tolakodó, kisebb dombon álló temetőkápolna az. Körötte síremlékek; több is a földbe borulva, egyik-másik pedig kimagasodva várja, hogy valaki észrevegye.

A kapun belépve szívfacsaró érzés fogott el bennünket: egy elhagyatott temető, ahol csak a földből kibújó sárga virágok emlékeznek az elhunytakra. A sírokon a felirat már alig látszik. Többnyire kopottasak, olvashatatlanok, viszont némelyeken kivehető még az írás. Megtaláltuk egy királyi főtanácsos sírhelyét is a temetőkápolna tövében, ráadásul láthattuk, hogy nemcsak a kerítésen belül vannak még sírok, hanem azon kívül is.

Papp József helytörténet-kutatóval visszautaztunk az időben, egészen 1716-ig. – Azon év szeptemberében mérték ki a Szent Anna és Varga utcák sarkán a templomhelyet, amelyet a város át is adott a katolikus egyház képviselői részére. A katolikusok temetőjét 1717-ben a szintén városi tulajdonú földön jelölték ki, a Boldogfalva ősi temetője mögé, a Homokkert keleti oldala mellé, a Diószegi országút két ága, a mai Vágóhíd és Budai Ézsaiás utcák között – tájoltuk be először a helyszínt Papp Józseffel. 

Mint megtudtuk, 1777-ben a nagyjából a mai Attila tértől mintegy 850 méterre volt a 3 holdnyi területű temető. A helytörténész úgy fogalmazott, Debrecenben az 1841-ben létesült zsidó temető létrejöttéig ez a temető volt az egyetlen nem református temető. A debreceni katolikus lakosságon túl ide temetkeztek az itt állomásozó nem protestáns katonák és hozzátartozóik.

A kerítésen is van mit nézni

A kis dombon magasodó hófehér temetőkápolnán felfedezhető az idő vasfoga: repedések vezetnek végig az épület oldalán, néhol látszik a vörös tégla porladása.

Az épületet a temető legmagasabb pontjára gróf Kállay János, a Tiszántúli Kerületi Tábla elnöke a saját családja részére építtette 1774-ben, „provinciális barokk” stílusban. – A közönséges katolikus sírokat eredetileg egyszerű fakereszttel jelölték. Az idő múlásával azok elkorhadtak, besüppedtek, elenyésztek, és a sírhantok is eltűntek. A ma még látható síremlékek a gazdagabb családok olyan temetkezési helyei, amelyeket tartós anyagú síremlékkel láttak el. Nagy valószínűséggel ott, a régi temető közepe táján a legelőször létesült, de a 19. század közepére már régen felhagyott sírokra temetkeztek azok a családok, akik jelesebb helyen akarták nyughelyüket kialakítani – mutatott rá Papp József. Hozzátette, nem csak a római katolikusok temetőhelye volt, ide kerültek a görögkatolikusok, sőt a vegyes házasságok miatt más felekezetek tagjai is.

A műemlék temetőkápolnát először 1965-ben újították fel egyfajta kőtári célra, a megmaradt értékesebb síremlékek elhelyezésére, és körülötte leválasztottak egy temetőrészt, amit körbe is kerítettek. – A sírok darabszáma nem ismert. Nem csak most, régen sem volt pontos nyilvántartás. A volt temetőcsősz lakása is kívül van, sőt még a régi temető sarkát lemetsző vasút mellett is van elhagyott sírbolt – ismertette.

Egy történet a múltból

A debreceni Mata János, a magyar tévé- és filmrendező, grafikus neve onnan (is) ismert, hogy ő készítette az 1970-es évek egyik kedvenc rajzfilmsorozatát, a Kukori és Kotkodát. A grafikus az édesapjáról, a katolikus temetőről és egy, valamikor Debrecenben állomásozó vértes katona elhunyt ifjú feleségéről osztott meg a nagyközönséggel egy történetet, melyre a MH Bocskai István 11. Páncélozott Hajdúdandár Könyvtár honlapján, Horog Máté szociálpolitikus, a CityLegends.com ötletgazdája segítségével bukkant rá portálunk.

Az 1930-as évek elején a temető nyaranta fantasztikus, elvadult növényekkel teli, hatalmas és gyönyörű kert volt, de lezárása után nem temettek ide, így aztán a természet tette a dolgát. Az egykor ültetett virágok, bokrok összefonódva egész labirintusokat hoztak létre a behorpadt, lassan gazdátlanabbá váló sírok felett. Ebből a dzsungelből emelkedett ki egy kisebb domb, s rajta a Szent Anna utcai temető kápolnája. A szép, kicsi „templomocska” meg a dombocskája aztán menedéke lett a szerelmespároknak, több okból is. Egyrészt azért, mert ide viszonylag kitaposott ösvény vezetett, s nem kellett utat vágni a vadonban, másrészt mert a bokrok, lombok között el lehetett rejtőzni az avatatlan szemek elől, ugyanakkor innen már messziről lehetett látni, ha jött valaki. Akkoriban a közerkölcsök igencsak mások voltak, nyilvános helyen csókolózni például közszeméremsértésnek számított. A kápolna bejáratához vezető két félkaréjos lépcsőn el is lehetett üldögélni, és két csók között tervezgetni a jövőt.

A köszönet

Ahogy Mata János írta, az ő „élete” is a temetőben kezdődött, ugyanis itt találkoztak rendszeresen titokban a szülei, kiket szintén tiltott egymástól a szülői szigor. Ahogy édesapjától hallotta, anno a kápolna körül még jócskán álltak a régi sírkövek. Az egyiken megakadt az édesapja szeme, és édesanyával kibetűzték a feliratot.

1941-et írtak, amikor édesapja ágynak esett. Rázta a hideg, és a fuldoklásig köhögött. Tüdő- és mellhártyagyulladása volt, mondta ki a rémisztő diagnózist a család ismerős orvosa, kezében a 41 Celsius-fokot mutató lázmérővel. Akkoriban egy ilyen diagnózis felért a halálos ítélettel. Egy nap a nagybeteg édesapa az ágyában fekve (lázálmában) zenét vélt hallani, aminek ritmusára a porszemek összesűrűsödve táncoltak. Lassan formát öltöttek, s a tánc végén az aranyló porszemekből összerakódva ott állt az ágya mellett egy magas vértes tiszt (valószínűleg Barbara férje). A tiszt pedig le nem véve a pillantását róla, homlokán tartotta a kezét. Elmosolyodott, majd lassan elvéve a kezét, ahogy jött, aranyló, táncoló porszemekké porlott szét a hajnali napsugarakban. Édesapja csodák csodájára felgyógyult a betegségből, és nem sokkal utána már gyermekével, az ifjabb Mata Jánossal ment a temetőbe virágot vinni a sírra – talán köszönetképpen. A grafikus feljegyzésében azt írta, múltak az évek, és ő még sokáig vitt a sírra virágot.

ND