„Voltam aknatűzben, rakétatűzben, mentem át aknamezőn, de sosem a veszélykeresés volt a cél” – Debrecenben mesélt háborús tapasztalatairól a haditudósító Jászberényi Sándor

A migráció különböző arcai elevenednek meg azon a kiállításon, melyet a Mathias Corvinus Collegium Debreceni Képzési Központjában nyitottak meg kedd este. A tárlaton Gyurkovits Tamás fotográfus és Jászberényi Sándor újságíró, haditudósító alkotásai láthatóak, akik a Szerb és Ukrán határnál, valamint az Uganda-Kongó határnál és Kairóban készült képeit hozták el a cívisvárosba.

Jászberényi Sándor több mint 10 éve él Kairóban, s tapasztalatai szerint elképesztően erős a migráció Észak-Afrikának a központjában. – Kairóban zárt be az egyik utolsó rabszolgatartó piac az 1900-as évek végén, de tévedés, ha azt hisszük, ezzel a rabszolgatartás, mint intézmény is eltűnt. A szudáni menekülteket – akik főleg nők és gyerekek – azért viszik Kairóba, hogy érdekházasságok köttessenek, vagy olcsó munkaerőként dolgoztassák őket. Ezek a nők napi egy étkezésért cserébe dolgoznak 16 órákat, miközben a gyerekeik nem kapnak enni és éheznek – avatta be a hallgatóságot a közel-keleti valóságba a fotóriporter, aki beszélt a migráció veszélyeiről is, mely Európát fenyegeti, mindezt nem ideológiai megközelítéssel, sokkal inkább a valódi problémára mutatva. Mint mondta, az 1960-as évek óta elképesztő népességrobbanás történt Afrikában: Egyiptom lakossága most körülbelül 100-110 millió főből áll, de ez a szám a becslések szerint 2050-re 150 millió lesz. Ennek hatására előbb-utóbb el fog jönni az az idő, amikor Egyiptom nem tudja majd etetni a saját népét. 

Bizonytalanság és boldogság a képeken

Gyurkovits Tamás a kiállításon látható fotói kapcsán elmondta, a migrációt sokféleképpen meg lehet mutatni, de meggyőződése, hogy nemcsak a drámának van kommunikációs értéke, hanem a pozitív dolgoknak is. – Az egyik képben azt örökítettem meg, ahogy egy fiatal ukrán lány a macskájával megérkezik hazánkba. Látszik rajta, hogy boldog, örül, hogy megérkezett egy biztonságos országba. Ennek ellentére a másik képem, ahol egy nő a lányával látható, az édesanya kezében egy mobiltelefon, melyen a fronton lévő férjét mutatja, akiről azt sem tudja, él-e még? Az utóbbi munkám jól bemutatta azt a helyzetet, ami a háború kezdete óta jellemző: sokan élnek bizonytalanságban, vajon él-e még a párjuk, gyermekük apja?

Meddig mehet el a fotós?

A beszélgetésen felvetődtek morális kérdések is: vajon a fotós meddig mehet el a személyes történetekben? Jászberényi Sándor, mint sokat megélt haditudósító szerint nem az a feladata, hogy moralizáljon, hanem hogy elvégezze a munkáját. Mint megtudtuk, számos halottat, sebesültet, leprást fotózott az évek során, de a morális kérdésre egy konkrét példával is szolgált. – 2011-ben Kairóban elgázosítottak egy egész utcát könnygázzal. Mi gázmaszkban fotóztunk és láttuk, ahogy a gázfelhőben egy ember összeseik. A sorozatos lövések miatt nem tudott kijönni, s látszott, hogy fuldoklik. Mikor megfotóztuk előröl, hátulról, csak azt követően mondtuk, hogy akkor próbáljuk meg kihúzni onnan. 

– fogalmazott Jászberényi Sándor, akihez Gyurkovits Tamás kapcsolódva elmondta, nem is lehet éles helyzetben segíteni, hiszen azzal a fotós maga is célponttá válhat. – Minden esetben úgy közelítjük meg a helyzeteket, hogy minél kisebb legyen a rizikó. Megpróbáljuk felvázolni, hogy azért vagyunk ott, hogy az adott migráns csoportnak, az adott problémáját megmutassuk a világnak. Minden esetben felmérjük, hogy együttműködőek-e a fotózással, ha apró jel mutat arra, hogy nem fog működni, nem erőltetjük – idézte fel a szerb és ukrán határnál tapasztalat eseményeket. – Engem lőttek meg úgy, hogy eltört az egyik bordám, ültem börtönökben, voltam aknatűzben, rakétatűzben, mentem át aknamezőn, de sosem a veszély keresés volt a cél. Az összes ilyen helyzetbe saját szakmai hibám miatt kerültem – hangsúlyozta Jászberényi Sándor. 

– tette hozzá.

Nincs győztese a háborúnak

A haditudósító 2014 óta rendszeresen jár Ukrajnába fotózni, legutóbbi látogatása tapasztalatairól megrendülve mesélt a hallgatóságnak. – Az ukrán-orosz háború évfordulójának közeledettével ismét kimentem. Azoknak az ukránoknak, akik 2022 februárjában felálltak harcolni, a nagy része halott. Tavaly a 72. gépesített gyalogsági géppuskás alakulattal voltam, mikor most hívta őket, a fele meghalt, a másik fele kórházban van. 21 éves gyerekekről beszélünk. Sok helyen megfordultam, de ilyet még nem tapasztaltam. A jelenlegi állapotok a második világháborút idézik. Az oroszok mindet szétlőnek, ha foglalnak is valamit, akkor csak romhalmazokat. Azon a héten amikor Ukrajnában voltam, csak az oroszok vesztesége 7 ezer fő volt. 

– szögezte le.

Pálfi-Tóth Zoé