2023.03.09. 07:00
Igazi tündérmese: kap is, ad is segítséget a kárpátaljai édesanya
Lányaival a cívisvárosban egy éve talált biztonságot Diana Zhurina, mára ő segít társainak a beilleszkedésben.
Diana bátran néz szembe a nehézségekkel
Forrás: Czinege Melinda
Diana Zhurina két lányával ungvári otthonukból 2022 márciusában érkezett Debrecenbe. Az akkori, kilátástalannak tűnő helyzetből mára segítő önkéntessé nőtte ki magát: most két iskolában is tanít, szabadidejében pedig a háború elől menekülő nőket tanítja magyar nyelvre. A Haonnak az ungvári pedagógus az elmúlt esztendő fájdalmas kihívásairól, nehéz, de annál előremutatóbb döntésekről, valamint célokká szilárdult álmokról is beszélt. Dianával egy nagyerdei cukrászdában találkoztunk, ahol éppen – merthogy lételeme a segítségnyújtás – magyarnyelv-órát adott.
Azt a napot, ami az addig megszokott életüktől búcsúra kényszerítette őket, soha nem felejti el. Az ungvári iskolában tanító Diana épp egy sűrűnek ígérkező munkanap előtt készülődött, amikor kitört a háború.
– Leültünk a férjemmel, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy negyvenévesen, családdal, saját egzisztenciával hogyan is indulhatnánk el külföldre – idézte fel először.
A most tizenkét éves Karina és a tizenhat éves Veronika szülei először nem is akarták terhelni a gyerekeket a háborús hírekkel, a történések azonban napról napra érezhetőbbé váltak számukra a híradásokon és a légiriadókon keresztül. – Felelős szülőként olyan otthont szeretnénk a gyerekeinknek, ami biztonságos, és ahol tanulhatnak – folytatta az édesanya, aki akkor még nem tudhatta, milyen próbatételek elé állítja az élet a következő hónapokban. Tavaly március 7-én érkeztek Nyírbátorba, de még a barátaiknak sem szívesen mondták meg, hogy Magyarországon, Debrecenben, az egyik rokonnál keresnek menedéket.
Rövidebbnek és könnyebbnek terveztük az ittlétet
– idézte fel a nemcsak magyar állampolgárságú, hanem az anyai anyanyelvet tökéletesen beszélő Diana. – Mivel azt gondoltuk, hogy csak egy-két hónapig leszünk itt, míg be nem fejeződik a háború, havonta hazalátogattunk, de mindig azt láttuk, hogy a helyzet egyre rosszabb. Elkezdtünk hát iskolát keresni – osztotta meg az ungvári anyuka.
A kisebbik lány a Szent Efrém iskolában, a másik a Csokonai gimnáziumban talált családias és támogató közösségre, kaptak segítséget a karitatív testülettől is, de még így is rendkívül nehéznek bizonyultak az első lépések.
Szétszakadt, mégis összetart a család
Minden fekete csík után fehér következik, ezzel biztatta szeretteit és önmagát is az örökké optimista Diana. Úgy véli, a háború elől menekülő családoknál a nőknek a férfiaknál annyiban könnyebb a helyzete, hogy bárhol is vannak, leköti őket a háztartás és a gyerekekkel járó elfoglaltság. A férfiak viszont – ahogyan az ő saját szerelőműhellyel rendelkező autószerelő férje is – nehezebben élte meg, hogy az egzisztencia, amit felépített, Kárpátalján maradt. Jobbnak látták tehát, ha egy időre a családfő Londonban kamatoztatja tudását. – Egyszer élünk, ennek kell minőséginek lennie, ezt kell bearanyoznunk – fogalmazott, nemes célok miatt azonban ő maradt egyedül a két lánnyal Debrecenben, az idegen nagyvárosban.
A család itt maradt nőtagjai egyfajta tesztként fogták fel az előttük álló nehézségeket: egy, ha nem is idegen, de ismeretlen országban az okmányok beszerzését az iskolakezdéshez, sőt, már a tájékozódás is komoly feladat volt számukra.
– A férjem Londonban volt, én pedig egyedül egy olyan nagyvárosban, ahol nem ismerek senkit és semmit. Soha életemben nem voltam sírós, az első hónapokban nagyon gyakran gyűltek könnyek a szememben a kialakult helyzet és a híradások miatt – osztotta meg. Egy hétig tartott ez az elkeseredés, utána kézbe vette az okostelefont, megbarátkozott a gondolattal, hogy a GPS kimondottan jól jön most a tájékozódásban. Elindult, és elkezdte feltérképezni a várost, az utcákat. A lelket a mindennapi rutinmunka tartotta benne: fel kel kelni, reggelit kell készíteni, és el kell indulni otthonról. Diana folytatta a korábban megkezdett online tanítást, és úgy döntött: ezúttal is hű marad önmagához.
Optimista vagyok, soha nem adom fel, legyen szó pénzügyi, egészségügyi kihívásról vagy akár a háborúról. Ami tőlünk függ, azt mindig, mindenáron meg kell tennünk
– hangsúlyozta.
Keresztényként egyrészt a Tízparancsolat mentén folytatta a hétköznapokat, emellett a pszichológus barátnője tanácsára elkezdte hosszú távú álmok megfogalmazásával építeni a jövőjüket.
Diana, ahogy korábban Kárpátalján, most is segítő kezet nyújt, ahol csak szükség lehet rá. Miután németnyelv-tanárként végzett a fent említett két iskolában, délutánonként beszélgetésünk találkahelyén tanítja a magyar nyelvet a szintén sok kihívással szembenéző bajtársainak. A lányok – fűzte hozzá végül – nagyon megszerették Debrecent és a közösségeiket. Mivel a világ soha nem volt tökéletes, hogy részt veszünk a létrontásban vagy nem, az csakis tőlünk függ.
SZD
