Alig negyvenen laknak Kórósszigeten, a hajdú-bihari faluba az évtizedek sem hoztak nagy változást

Az ég kékebb, a fű zöldebb – messze a nagyváros zajától ilyen, és ehhez hasonló költői képet fest a lecsillapodott lélek. A napokban Kórósszigeten jártunk, szerencsénkre akkor a tavasz is a legszebb arcát mutatta. Napsütésben és a végtelen csendjében fürdőztünk röpke egy órát. A célunk az volt, hogy felfedezzük Hajdú-Bihar vármegye egyik elnéptelenedő települését, és képet kapjunk arról, milyen az élet egy aprócska közösséget alkotó faluban. Kóróssziget az egyik állomásunk volt, a következőkben sorozatban számolunk még be egy-egy hasonló helyszínen szerzett tapasztalatunkról.

De most vissza a Csökmő nagyközséghez tartozó településrészhez. A délelőtti órákban gurultunk be autóval Kórósra (a környékbeliek csak így emlegetik), a napnak ezen szakában nem sok ott élővel futottunk össze. Helyette házi- és háztáji állatok fogadtak bennünket. A gyalogos és autós forgalomtól mentes utcán hol egy kutya vagy egy macska, hol egy tyúk szaladt keresztül, másutt tehenek legelték a füvet az árokparton.

Debrecenből érkeztünk, városi nyüzsgéssel minden zsigerünkben, de ezt a nyugtalanságot pillanatok alatt feledtette a kórósi csend. Ott ugyanis az állatok hangja és a fák suhogása mellett mindössze egy fűnyíró zaja törte meg a természet neszét.

Nem változott semmi

Ki is használtuk ezt a felfedezést, és felkerestük a dolgos ott élőt. Balogh Tibor a portáját gondozta, amikor megálltunk a háza előtt, épp az udvaron nyírta a füvet. Bobi, a házőrző azonnal jelezte az idegenek érkezését, nekünk pedig elég volt egyet inteni az emberünknek ahhoz, hogy közelebb jöjjön. A barátságos fogadtatás után néhány szót váltottunk arról, milyen az élet Kórósszigeten.

– Negyvenen, ha laknak – kezdte. – Én itt nőttem fel, és szeretek itt lenni. Sokan ide költöztek egyébként mostanában, fiatalok is – mondta, és sorolta is (természetesen név szerint, hiszen itt mindenki ismeri a másikat) ki, melyik utcában melyik házat vásárolta meg. 

Megtudtuk, hogy boltot, postát, kocsmát nem kell keresünk, az már régen nincsen a faluban. Tibor elmondta, régen volt egy bolt helyben, az épülete még megvan, de romos állapota jelzi, hogy a szolgáltatás már a múlté. Pont úgy, mint a mozgóbolté, ami – ahogy Tibor mondta – egy időben még járt feléjük. Rácsodálkoztunk a hiányra, de a férfi azonnal rávágta: itt mindenkinek van autója, és megoldja a bevásárlást a szomszédos településeken (éppúgy, mint minden más ügyet).

Hirdető, buszmegálló, kútvíz

Jó is, ha akad egy-egy autó, tömegközlekedéssel ugyanis nehéz az eljárás. Két busz jár – állapítottuk meg a menetrendi táblát vizsgálva. Korán reggel fél hét után kicsivel gurul be egy járat, azzal Csökmőn át a békés vármegyei Szeghalom felé juthatnak el a kórósiak, később, délután fél négy után néhány perccel érkezik a következő busz, mellyel Berettyóújfaluba, Vekerdre vagy Zsákára lehet utazni. A hétvégi menetrend csak az buszindulásban mutatott eltérést. (Ezt nem nehéz észben tartani – gondoltuk.) A buszvárótól egy köpésre a helyi hirdetőn tájékozódhattunk. Itt egyebek mellett a csökmői önkormányzat képviselő-testületének ülésére találtunk meghívót, mellette a lomtalanítás időpontját olvashattuk le a kitűzött papírról. A hirdetőtáblán túl már csak egy kút ágaskodott, és nem szalasztottuk el: ittunk egy kortyot a kristálytiszta vízből, frissülésképp. (Nosztalgikus emlék ez a magamfajta falusi lánynak, képzeletben vállveregetve nyugtázom, én ismerem a trükköt, hogyan lehet frissítőhöz jutni anélkül, hogy mindenünk vizes legyen.)

Gondozott porták, rendezett házak, nyugalom. Jó itt... mégis égetett a kérdés: vajon előny vagy hátrány minden szolgáltatástól és infrastruktúrától távol, elszigetelten letelepedni? Mivel nem célunk efféle konklúzió, autóba szállva magunk mögött hagytuk ezt a felvetést. A fejünkben mindössze egy gondolat fogant: döntsön mindenki a maga meglátása szerint, s találja meg a boldogságát – gyökerezzen az akárhol. Még egyet szippantottunk a tiszta levegőből. Fordult a slusszkulcs. Irány Debrecen.

BBI