Miklósvölgyi Péter: Ha rendben a családod, nagy bajod már nem eshet

Amikor Miklósvölgyi Péter neve látótérbe kerül, az mindig valami jót jelent. A fesztiválszezon beharangozó időszakában tízezrek isszák a szavait, de mi van akkor, amikor az utolsó kábelt is összetekerték a Campus zárónapja után? Hogy nem kell versenyistállóban töltenünk a gyerekkort a kiegyensúlyozott felnőtt élethez, Péter egész eddigi élete bizonyítja. Nemrég a Haonnak mondta el azt is, mit tanult az akvarisztikától és kerékgyártó nagyapjától, és hogyan látja ikreit tizenöt év gyermeknevelés fényében.

Megimádkozott talajban

Édesanyja mezőtúri, édesapja létavértesi gyerek volt. – Görögkatolikus családból származom, majdnem mindenki pap volt a felmenők között, még az oldalági rokonságból is. Mivel apu papgyerek volt, nem vették fel a Miskolci Egyetem gépészkarára, hanem Mezőtúrra űzték. Ott kapott lehetőséget a továbbtanulásra és ott ismerkedett meg édesanyámmal is. Vélhetően egy malomipari állásajánlat miatt költöztek végül Debrecenbe, ahol anyu is elkezdett tanítani – idézi fel, hogyan lett végül debreceni a Miklósvölgyi család ezen ága.

– Nagyapám Mezőtúron volt kerékgyártómester, a bátyám és én az egész gyerekkorunkat ott töltöttük nyaranta. Emlékszem, ahogy készítette a fa kocsikerekeket a műhelyében, hihetetlenül élvezte a munkáját. 

– kanyarodunk vissza az áldásos, „vidéki nagyszülős” élményekhez. Péternek ez több volt mint önfeledt vakációk sora: gyerekként tőle tanulta meg, hogy a munka nem nyűg, hogy élvezni, szeretni lehet, és kell is a dolgos hétköznapokat. Mielőtt azt gondolhatnánk, hogy mindez a Wall Street farkasának megbabonázott karrierfétise, helyreállítja az egyensúlyi rendszert: meggyőződése, hogy nem szabad csak a munkánk alapján elhelyeznünk magunkat a világban.

 – hangsúlyozza.

Tanulságos vizesblokkok

Nem volt kifejezetten jó tanuló, rengeteget focizott, az általános iskola végén mégis az akvarisztikában merült el, szinte szó szerint. – Egy ideig semmi mást nem tudtam elképzelni, minthogy díszállat-kereskedő legyek – mondja. Szoboszlói úti otthonuk hatalmas pincéjében komolyabb akváriumgyűjteménye volt, mint az akkori kereskedőknek. Egy betegség miatt végül az egész állomány elpusztult, és nem volt lelkiereje újrakezdeni az egyetem előtt, igaz, hihetetlenül megnyugtatónak tartja csak úgy nézni az akváriumban zajló életet. Amit megtanult, hogy egyensúlyi rendszerben gondolkodjon, és megtapasztalta, hogy az akvárium mitől nem lesz algás, és hogy a megfelelő halfajválasztás akár bevételt is generálhat. (Közben nem tudom nem elképzelni, hogy a fesztivál is hasonlóan működik, épp a nagyszínpados halfajválasztás bejelentésekor kezdik rohamszerűen megvenni a bérleteket, és tervezni, kivel, mikor találkozik a kemény előmunkálatokkal és tizenéves tapasztalattal algátlanított fesztiválterületen.)

Átevezés nyílt vizekre

A gimnáziumi években a bátyja egyszer elhívta vízitúrázni. – A 90-es évek elején még senki nem foglalkozott komolyabban vízitúra-szervezéssel, ekkor még nem volt professzionális utazásszervezés, így gördülékenyen lehetett ilyen jellegű túrákat szervezni. Belevágtam. Az egyetemi évek alatt már kétszáz feletti létszámmal dolgoztam, kibéreltem a kenukat, lefoglaltam a szálláshelyeket – emlékszik vissza a szintén hobbiból kimunkált tevékenységre, aminek a 2000-es tiszai ciánszennyezés vetett véget. (Két egymást követő hobbija is a vízhez kötődik, s mindkettő a halak pusztulásával zárult, nem csoda, hogy végül a Nagyerdőre költözött a Campus a Vekeri-tó partjáról – nyugtázom magamban.)

Hogy ilyen szabadon válogathatott az érdeklődési köréből, Péter szerint azért volt lehetséges, mert a szülei soha nem szorították pályaválasztási kényszerhelyzetbe. Mivel az iskolai eredményeinek skálája a gyenge négyestől az erős négyesig kúszott csak fel, sőt, volt, hogy fizikából négy egyest is kapott egy órán, nem volt opció, hogy – ahogy ő mondja – „tisztességes, komoly” szakmát szerezzen.

Kimatekolt humánpálya

Péter hivatásában kevesen mondhatják el magukról, hogy a gimnáziumi matekjegyek határozták meg a sikeres pályaválasztást. Igaz, nála is csak kizárásos alapon történt így. A gimnáziumban tanévenként három-négy matektanár váltotta egymást, csak azért nem bukott meg az akkor végzős osztálya nagy része, mert az érettségi évében már a lehető legjobb pedagógus állt mögéjük.

– emlékszik vissza, miként osztott-szorzott a pályaválasztás kapcsán. Politológusként is végzett, és bár semmiképpen nem választaná megélhetésként, a politika kifejezetten szórakoztatja. Rengeteg ilyen témájú műsort hallgat irányzatoktól függetlenül, akár takarítás vagy fűnyírás közben. (Újra összegeznem kell magamban: naiv feltételezés volt azt gondolni, hogy Magyarország egyik kedvenc fesztiváljának feje színpadi blokkokra bontva hallgatja a Campus előző évi teljes repertoárját.)

Példás unalomban

A feleségével az egyik gólyabálon ismerkedett meg, és jövőre lesz harminc éve, hogy együtt vannak. Régi vágású, ahogy ő fogalmaz, klasszikus párkapcsolat az övék.

– jegyzi meg, mert ismerősei közül sokan már a második vagy a harmadik feleségükkel vannak együtt, és alapítanak új családokat. Tizenöt éves ikreik születésétől kezdve abban hisznek, hogy ha a saját normáiknak megfelelően terelgetik őket az életeben, akkor „normálisak lesznek”. (Akinek van, vagy volt kamaszgyereke, vagy csak látott már tinédzsert közelebbről, pontosan tudja, hogy gyereknevelési végcélként is eszmei értéke van itt a normális szónak).

Álló és múló idők

Mivel tizenkilenc éves kora óta folyamatosan kötődik a Debreceni Egyetemhez (hallgatóként, majd a munkája kapcsán), mindig úgy érzi, mintha még mindig oda járna. Gyakran fordulnak meg nála régi iskolatársai az Egyetem téren azzal a nosztalgiával, ahogy fátyolos tekintettel idézzük fel néha mi is a „még fiatal vagy, de már szabad” múlékony életérzését. Gyógyító ellenszere ennek, és egyben életszerű cáfolata is maga Miklósvölgyi Péter, aki a kardinális három évtizedet úgy élte meg, hogy utolsó kérdésemre válaszolva, negyvennyolc évesen is van még mihez öregednie: a komolyzenéhez és a pecázáshoz. 

SZD