2023.07.23. 20:00
Esperesnek és színészeknek is varrt a létavértesi szabómester
Nehezen indult a pályán, majd végigkövette hetven év divatját Füzesi József.
Füzesi József 87 éves koráig varrt
Forrás: CH
– Jól döntöttem pici koromban, amikor elhatároztam, szabó leszek. Mikor elkészítettem egy szép ruhát, és azt felvette a kuncsaft, majd beállt a tükör elé, megnézte magát és elkezdett mosolyogni, na, az az érzés semmihez sem hasonlítható! Boldog életem volt. Az utolsó utáni percben is dolgoztam. Éppen költözőben voltam már Debrecenbe, amikor az egyik ismerősöm hozott egy nadrágot, hogy vegyem összébb. Mondtam neki, ez lesz az utolsó, többet nem varrok. Nem szólt egy szót sem, másnap hozott öt nadrágot azzal, hogy ezt még ugye megcsinálod? Persze, hogy megcsináltam – vallotta a szakmájáról Füzesi József, Létavértes szabómestere, akit már lánya debreceni otthonában keresett fel a Cívishír fel a napokban.
Elegánsan, vasalt nadrágban és ingben várt bennünket a 91 éves férfiszabó. Nem, nem nekünk szólt az otthon mindenképpen ünnepinek számító viselet, hanem önmagának, ezzel az igényességét fejezte ki. Világéletében elegáns öltözetben járt, és mint kiderült, a jólöltözöttség, a kifogástalan megjelenés, az erre való igény annak idején a pályaválasztásában is meghatározó volt.
Akkor 16 éves volt, ami abban az időben későnek számított. Előbb cipésznek vették volna fel, majd fodrásznak, de ő mindenáron szabó szeretett volna lenni. Az volt az álma gyerekkorától kezdve. – A település egyik szabója, Lackó jóval idősebb volt nálam. A bátyámmal jó barátságban volt, így többször találkoztam vele. Mindig olyan elegáns volt, és gyerekként ez nagyon tetszett nekem. Ez határozta meg a pályaválasztásomat, ezért lettem férfiszabó – mondta a kezdetekről Füzesi József, akinek szülei örültek a döntésének és támogatták a törekvését.
Csak a portáig jutott
Nagy Györgynél, az akkor még külön településként jegyzett Nagyléta és Vértes világháború utáni éveinek leghíresebb szabómesterénél lehetett inas. A két faluban tevékenykedő nyolc férfiszabó közül a mestere volt az egyetlen, aki a textilmunkája mellett nem művelt földet, mert nyáron is volt varrnivalója, hiszen a vértesi, nagylétai elöljáróság nála készíttette a viseleteit. Nyáron ugyanis a leginkább szőlészetből és földművelésből élő helybeliek nem, vagy csak nagyritkán készíttettek ruhákat.
Legelőször egy zakót kellett szétbontanom a bicskámmal. Szépen darabjaira szedtem, minden cérnát kiszedtem belőle, majd a simítás következet. Minden utasítás nélkül, szinte ösztönösen tudtam, melyik oldalról vasaljam a szövetet. Tehát volt érzékem a munkához. Három évig voltam inas, és ez idő alatt megtanultam mindenféle ruha készítését
– emlékezett vissza a tanulóévekre a mester. Ám miután végzett – 1951-ben szabadult –, nem tudott elhelyezkedni a szakmájában. Hatan voltak fiatal segédek, egyikőjüknek sem lett munkája. Hiába mentek Debrecenbe, az akkor ott már működő ruhagyárba, a portától beljebb nem jutottak.
A következő évben a légvédelmi tüzérséghez vonult be két évre katonának Kecskemétre, de a negyedik naptól már a műhelyben dolgozott. Mi másként, mint szabóként. A kiképző tiszthelyettesek amikor megtudták, hogy az ő mestersége szabó, kérték, javítsa meg a szolgálati ruhájukat, a kimenőt pedig csinosítsa rájuk, mert szabadságra mentek. A rajparancsnoka, egy tizedes néhány nap elteltével megkérdezte tőle, miért van még este 8 órakor is a műhelyben? Javasolta, intézze el, hogy reggel nyolctól délután négyig ne meneteljen, ne gyakorlatozzon, hanem a műhelyben dolgozzon. Annyit mondjon csak reggel, hogy panasza van. Másnap már szólt, hogy fáj a lába, az őrmester pedig azonnal intézkedett, hogy úgyis van a műhelyben munka, menjen oda.
Fotó: KOVACS PETER / Forrás: CH
A név kötelez
– Ettől kezdve varrtam. Sok munkám volt a katonaságnál, mert nemcsak a tüzérektől, hanem más egységektől is jöttek hozzám. Átszabtam a katonaruhákat is, hogy azok elegánsabbak legyenek. De voltak olyan tisztek, akik a civil ruháikat is velem csináltatták. Nekem, hogy őszinte legyek, egy fillért sem kellett otthonról kérni, mindig volt pénzem a katonaság ideje alatt – emlékezett azokra az évekre Füzesi József, aki otthon a katonaság után sem tudott elhelyezkedni a szakmájában.
Debrecenben sem a szövetkezetben, sem a maszeknál nem kapott lehetőséget, és otthon is kevesebb lett a munka, a mesterek nem tudtak segédet alkalmazni, mert a tanács nem nézte volna jó szemmel azt, ha valaki inast tart. Egyik barátja javaslatára kiváltották az ipart. Előbb Kokadon próbálkoztak, de ott a községháza éppen az előző nap adta ki az ipart egy szabónak, így, mivel Kokad egy nagyon kicsi falu, még egynek nem lehetett. Átbicikliztek Újlétára, ahol a vb-titkár (a tanácselnök segítője) már szívesen fogadta őket. Ott nem volt szabó, megkötötték a szerződést, megkapták az iparengedélyt.
Nem olyan a munkánk, mint a kőművesé, hogy házhoz megy és dolgozik, nekünk kellett egy helyiség. Találtunk egy régi parasztházat, kivettük. Eleinte nem volt a helyiek által munkánk. A létai kuncsaftok ruháit varrtuk, eljöttek az otthonunkba, Létára, ott lepróbáltuk, és Újlétán varrtuk meg. Aztán hazavittük és ott lepróbáltuk a kész ruhát. Dolgoztunk feketén. Újlétán három és fél évig voltam
– beszélt a szomszéd faluban eltöltött időszakról Füzesi József, akinek már volt gyakorlata, így eredményesen kopogtatott a Minőségi Szabó KTSZ ajtaján. A maszek élet és a KTSZ között – mondja – az volt a különbség, hogy a szövetkezetet államilag eltűrték, mert beleillett a szocializmus keretébe, a maszekot pedig nem szerették. Miközben mindkét helyen ugyanazt kellett csinálni.
– Minőségi Szabó KTSZ volt, a név pedig kötelez. Színészeknek, tanácselnököknek, orvosoknak, jogászoknak készítettük a ruhákat. Tíz évig voltam ott. Zsakettet, galléros zakót is varrtunk, és mindent, ami divat volt. Jó alapot kaptam a mestertől annak idején, ott még a görögkatolikus esperesnek palástot is csináltunk. Kilencven lyukat kellett kötni bele – emlékezett vissza mosolyogva fiatal éveire.
Mindenfélét megtanult elkészíteni
A szabómester elmondta azt is, hogy 1965-ben nősült, majd 1973-ban jött haza Debrecenből, és lett maszek. A felesége unokatestvére házát nézték ki műhelynek. A döntésébe közrejátszott a mestere szavai: „Ha valamikor a magad gazdája leszel, ha teheted, műhelyt a lakásodon ne csinálj, mert akkor mindig jönnek, állandóan dolgozol”.
Májusban felmondtam, szeptemberben eljöttem a KTSZ-ből. Mikor meghallották a nagylétaiak, hogy jövök haza dolgozni, azonnal vagy hat öltönyrendelésem lett. Végigkövettem az elmúlt hetven év divatját. Mindent meg tudtam varrni színre, formára, fazonra. Járt a Burda, abban megmutattam a kuncsaftoknak a legújabb divatot, abból választották ki, mit szeretnének. Ehhez elkészítettem a szabásmintát, majd következett a varrás, próba és az igazítás. Nem nagyon volt olyan, ami feladta volna a leckét. Sok tapasztalatot szereztem, Debrecenben mi öltöztettük a színészeket, mi készítettük a színház kelléktárának a jelmezeket. Megtanult mindent az ember.
Itthon, Létavértesen Álmosdról, Kokadról, Monostorpályiból, de még Debrecenből is jöttek ki kuncsaftok hozzám. Ha valamit elvállaltam, azt pontosan teljesítettem. Nem hitegettem az embereket, hogy ekkorra vagy akkorra lesz majd kész. Szerettem a pontosságot. 87 éves koromig varrtam. Talán még dolgoztam volna tovább, de akkor a feleségem nagyon beteg lett. Attól kezdve minden kedvem elment. A tudásomat nem adtam tovább. Egyszer jött egy tanuló, ott volt két és fél hónapig, de nem fűlt a foga hozzá. Szülei szerették volna, hogy szabó legyen, mert télen melegben, nyáron hűvösben dolgoztunk. Lett volna egy jelentkező, ő tényleg jó lett volna, de akkor már majdnem hetvenéves voltam, és mondtam, inkább nem kell – fejezte be szakmai pályafutása történetét Füzesi József.
