Rusznák Andrásnak döntenie kellett: foci vagy színészet

Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát vesszük górcső alá, ezúttal Rusznák András Soós Imre-díjas színművésszel beszélgettünk. A debreceni Ady Endre Gimnázium egykori drámatagozatos diákja az elmúlt években Ami kis falunk sorozat Bazsójaként tett szert országos népszerűségre. A Hajdú Online-nak adott interjúban a 38 esztendős színész beszélt arról, gyerekként mely sportágakban tudta kamatoztatni gyorsaságát, mikor kedvelte meg a „kocsmasportokat”, miért veszélyes egy színész számára a futball, illetve a futás miként tudja „összerakni”. 

Záhonyban született és ott is nőtt fel. Egy gyerek számára milyen sportolási lehetőség adódott a határ menti városban?

Sok módja volt a sportolásnak, én a barátaimmal a legtöbbször fociztam. Édesapámék építettek egy játszóteret, amiben volt egy focipálya is. Mivel ez a pálya éppen a házunk szomszédságában volt, így állandóan ott voltam. A szüleim mindössze annyi feltételt szabtak, hogy a leckém legyen kész, utána mehetek focizni. Amikor még tanultam, de meghallottam, hogy a barátaim már rúgják a labdát, azonnal gyorsabb fokozatba kapcsoltam, hogy minél hamarabb ott lehessek közöttük. Az is előfordult, hogy csak ketten értünk rá, de az sem jelentett akadályt, passzolgattunk, gyakoroltuk a beadást. Édesapám a Loki ificsapatának kapusa volt, s ez is közrejátszott abban, hogy kaptam tőle egy kapuskesztyűt. Szerettem a kapuban állni, s talán tehetségem is volt hozzá, de szívesebben játszottam a mezőnyben, ahol kamatoztatni tudtam a gyorsaságom, jobbszélsőként számított rám az edzőm. Gyors voltam, és jól tudtam beadni, ezzel érdemeltem ki a helyem a csapatban serdülőként.

Igazolt játékos volt?

Az edzés és a színjátszó kör egy időben kezdődött, így választanom kellett, s a fociról mondtam le. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e…

A futógyorsaságát tudta máshol kamatoztatni?

A testnevelő tanár beválasztott az iskola atlétikacsapatába, s ötpróbaversenyeken indultam. Főleg futásban, rövid- és középtávon voltam jobb a többieknél, a kedvencem a 800 méteres síkfutás volt. A futás szeretete igazából a mai napig megmaradt, mert ilyenkor teljesen kikapcsolok. Annyira jó érzés, hogy egyszerre több dologra tudok koncentrálni, megosztani a figyelmemet: például szöveget tanulok, figyelek a tempóra, a levegővételre, valamint nézem az utat, és eltervezem, merre haladjak tovább. Ugyanis nem szeretek kijelölt pályán, körbe-körbe futni, számomra a terep az igazi útvonal, ezért kocogtam rengeteget a Káli-medencében.

Napi rendszerességgel fut még mindig?

Sajnos vannak megszakítások, s most éppen egy ilyen időszakban vagyok. Próbálkozom visszacsempészni az életembe, mert tudom, hogy szükségem van rá, mivel egy-egy futás nagyon „összerak” fejben és fizikálisan egyaránt. Jelenleg hiányzik az életemből, de muszáj lesz újra beiktatni.

Az általános iskola elvégzése után nagy változás állt be az életében, hiszen Záhonyból Debrecenbe költözött. A gimnáziumi évekből maradt valami sportos emlék?

Ez egy különleges időszaka az életemnek, ugyanis eleinte kicsit ijesztő volt, hogy egy nagyvárosba költöztem. Nagy segítség volt, hogy az ikertestvérem velem tartott, de még így is akadtak félelmeim. Aztán az a fantasztikus közeg, ami az Adyban fogadott, átsegített a nehézségeken. Remek társaságot alkottunk, s a felnőtté válás is izgalmas újdonságnak számított: azt csinálhattam, amit akartam, nem azt, amit mások mondtak. A középiskolában, mivel drámatagozatos voltam, az öt testnevelésórából három alkalommal táncoltunk, míg a maradék kettőn nagyjából mindig fociztunk. Az iskolában volt egy pingpongasztal, ott sokat ütöttük a labdát, illetve miután végeztünk a suliban, felerősödött az úgynevezett „kocsmasportok” iránti szeretet: rengeteget csocsóztunk és dartsoztunk.

A focival teljes mértékben szakított?

Egy színész számára a labdarúgás veszélyes sport, hiszen egy-egy sérülés miatt hosszú időre kényszerpihenőre kerülhetünk. Ezt még a színművészetis bajnokságban tapasztaltam meg, amikor egy indítást ugyan sikerült befutnom, de miután elrúgtam a labdát, nekivágódtam a falnak és eltört a csuklóm. Mivel év vége volt, rengeteg feladat várt még rám, s ez a sérülés nagyon megnehezítette az életem. Az egyik tanárom meg is jegyezte, hogy ezzel a balesettel egy életre megtanultam, hogy nem szabad feleslegesen veszélyeztetnem a testi épségem. Azóta nem is nagyon futballozom, bár hiányzik a társaság és a mozgás.

A mi kis falunk című sorozatban azt a Bazsót alakítja, aki az egyik legsportosabb karakter, ha másban nem, az öltözködésében biztosan, hiszen szinte állandóan futballmezben látható. Ezek a dresszek saját gyűjteményből valók, vagy kellékek?

Nem az enyémek, nekem nincs gyűjteményem, kapom őket a forgatáshoz. Az viszont érdekes, hogy a szerepem szerint sokat futok, úgy látszik, ez megmaradt nekem. De ettől függetlenül a sorozatban a pap sokkal sportosabb, mint én.

Vannak kedvenc csapatai, sportolói?

Régebben voltak, ma már nincsenek. Annak idején Michael Schumacher- és Barcelona-rajongó voltam, úgy ahogy kell, poszterek lógtak a szobám falán. De szép fokozatosan elmúlt az effajta rajongás. Igazából a tenisz is jelen volt és van az életemben – csak halványan és elszórtan. Akkoriban Pete Sampras volt a kedvencem, most pedig Rafael Nadal játéka tetszik.

Voltak olyan meccsek, amelyeket a helyszínen tekintett meg, és örök emlék marad?

Bevallom, nem sok meccsen voltam a lelátón, így valamennyi mérkőzés emlékezetes maradt. A kétezres évek elején, amikor hivatalosan átnevezték a Népstadiont Puskás Ferenc Stadionra, akkor játszottunk 1–1-et Spanyolországgal egy barátságos meccsen. A legemlékezetesebb momentum az volt számomra, amikor Öcsi bácsit Baumgartner Zsolt egy nyitott autóval vitte körbe a rekortánon. A 2007-es Magyarország–Olaszország meccs után rendkívül nagy volt a boldogság a Puskásban, ugyanis legyőztük a taljánokat. Emellett volt egy Vasas–Loki meccs a Fáy utcában, ahová mint „debreceniek” mentünk a barátommal, s a hazai szektorban ülve, csendben szurkoltunk a DVSC-nek.

Sportközvetítéseket szokott nézni?

Igazából szeretek sportot nézni, viszont nincs rá időm, nagyon ritkán kapcsolom be a tévét. Mindig félinformációkból tájékozódom, amikor a kollégák beszélgetéséből megtudom, hogy este valami olyan meccs lesz, ami érdekel, akkor megpróbálom megnézni. Amúgy a labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot és az olimpiát nyomon követem.

Két gyermeke van. Az ő esetükben fontosnak tartja, hogy rendszeresen sportoljanak?

Nem, mivel alaphelyzetben rendkívül mozgékonyak. Mindössze azt erőltetjük, hogy tanuljanak meg úszni, mert fontosnak tartjuk, hogy biztonságban legyenek, ha vízbe mennek. Mindkét gyermekemnél inkább a zene dominál, ahhoz van érzékük. A 9 éves Lenke lányom zongoraórára jár, már látszik, hogy tehetséges. Gazsi fiam még csak óvodás, igaz, hogy jól bánik a labdával, de a zene is közel áll hozzá, így ez a kérdés majd a jövőben dől el.

Ha Gazsi futballista szeretne lenni, támogatná?

Igen, de nagyon félteném. Az élsport rövid távú pálya, már fiatalon kiöregszenek a versenyzők, ráadásul sok munkával és szenvedéssel jár. Biztos vagyok abban: ha Gazsi felvetné a témát, egy hosszas beszélgetés várna ránk, de nem állnék az álmai útjába.