Pródon a puszta bölcsességét, Árkuson a világvégét tapasztaltuk meg, és még a kiszáradt sóstói strandot is megtaláltuk

Valamennyi kollégám nevében ki merem mondani, hogy az Elnéptelenedő települések cikksorozatunk örök helyet talált városi szívünkben. Annak örülünk, hogy az egyre inkább csökkenő lélekszámú falvak, tanyavilágok nem szaporodnak rohamosan, azonban ezzel végére is értünk a hajdú-bihari listának, így lezárul ez a kedves sorozat. Pedig milyen üdítő volt az urbanizációt távolról sem ismerő, néhány utcát barangolni, tiszta levegőt belélegezni, és fogadkozni, hogy egyszer veszünk itt egy kisebb házat. Akkor is, ha unalmas lesz, ha beleőrülünk az eseménytelenségbe. Ahogy valószínűleg azok a fiatalok, akik éppen olyan nagyvárosokba indultak szerencsét próbálni, ahonnan mi egy szívdobbanásra kiszakadhattunk.

Azt gondolnánk, a kis közösségekben élők szándékosan tartják távol a hanyatló nyugatot, és gyeplőt szorongatva őrzik a tradíciót, egyfajta kötelességből a kultúra és a magyarság hírvivőiként. A valóság azonban néha kevésbé romantikus. Nem mindig a vidék nyugalma vonzotta a kistelepülésekre a családokat. Sok esetben még az átkosban az állami gazdasághoz tartozott földeket megművelő és a jószágokról gondoskodó kétkezi munkások számára hoztak létre házsorokat a puszta közepén, vagy a városoktól távol felhúzott ipari létesítmények dolgozóinak építettek néhány utcát. És, bizony sokan itt ragadtak. Ilyen Szásztelek, ahol a szebb időkben még mozi is volt, játszótér, kultúrház. Burjánzott a mezőgazdaság, a tehenészet. Az iskola meg nemhogy üresen állt, de még szűkös is volt: délelőtt a kisebbek jártak, délután meg a nagyok.

Az bennük a legszebb, ami a legszomorúbb: hogy elnéptelenedő település

Mindenki számára más a kincs. A kérdés az, hogy megéri-e lemondani a városi kényelemről, az elérhető szolgáltatásokról, a nagybevásárlásról, a kulturális programokról, a zsizsegő utcákról a csendért és a tiszta levegőért. Mert nem feltétlenül értékeli a várostól távoli életet az, aki vidéken él. Konyár-Sóstón például a nyers valósággal egészítette ki egy egyik idős férfi gondolatainkat: béke, nyugalom, meg a nagy semmi. Ma is előttünk van, ahogy elfásult arccal, az unalomig ismétlődő napoktól megfáradtan csóválja a fejét. Haragudott, amiért a várossal együtt az élet is távol maradt tőle. Mintha tekintete azt akarta volna mondani: 

Bizony, az elnéptelenedő településekről nemcsak a szomszéd bosszantó kölke távozik, hanem árujával együtt a boltos és még az orvos is. A rendelő ajtaját jó, ha egy héten egyszer kinyitják, akkor is begyűlik a sok panasz a váróteremben, lehetetlen sorra kerülni. Volt olyan falu, ahol a városból kirendelt orvos is a hátsó ajtón menekült, még a rendelési idő alatt, hogy ne lássa meg senki. Félhalmon járta ez a szóbeszéd. Arrafelé a bevásárlás egyenesen logisztikai hadviselés, ha nincs autója az embernek. A vegyesbolt megszűnt, nem érte meg annak a pár vásárlónak nyitva tartani, a bevétel meg a romlott áruval úgyis ment a kukába. Egy idő után a mozgóárusok is feladták, a pék vagy a tejes inkább szállít egy áruházba, mintsem a sáros utcákkal hadakozzon néhány nyugdíjas kedvéért. Míg a városiak hobbiból indulnak kerékpártúrára, itt az emberek rászorulnak arra, hogy akár esőben is nyeregbe pattanjanak, és egy másik településig tekerjenek, ha enni akarnak valamit.

Van, aki tudatosan tartja távol magát a nagyvárosoktól

Ellenben sokan kifejezetten az időt akarják megállítani vidéken. Akárcsak János, aki 35 éve költözött Buzitára, még a fővárosban is dolgozott előtte, de ma már jó itt neki. Tőle tudtuk meg, hogy a település nem a termelőszövetkezetek hozománya, már a középkorban is falu volt. Sőt a 20. században szeszgyár is működött itt.

Zsolt sem beleszületett a vidéki életmódba. Sokáig Debrecenben élt, a nagyvárosi zsongást cserélte le nyugodtabb mindennapokra, így vett egy házat Nagymajoron. Itt élnek feleségével és kislányukkal, aki néhány éves kora létére már meseszépen zongorázik. Mint a legtöbb csendes településen, ők is szívesen látják a vendégeket. Zsolt útnak sem engedett minket két szatyor szilva nélkül, ahogy egy-egy zsák friss hagymát is kaptunk a pródi Szabó Sándortól is, de az is megesett, hogy fotóriporterünket addig marasztalta volna egy jó kötésű legény a tanyavilágban, ameddig a halál el nem választ.

Az is kiderült Nagymajoron, hogy olvasták a Haon vidéki életről szóló cikkeit, és már várták, hogy sorra kerüljenek az Elnéptelenedő települések című sorozatban – melynek cikkeit ide kattintva találnak meg. 

Az egyik legkedvesebb emlékünk, amikor Juliska néni Konyár-Sóstói otthonában mesélt a régi időkről: