Dolgozott cirkuszban, étteremben, juhászként, Ferenc mégis az utcára került – fotókkal, videókkal

Szépen nyírt fű, ápolt előkert. A sárgadinnye ugyan nem maradt meg, de a paradicsompalánták burjánzanak. Így fest a ReFoMix debreceni, Dobozi utcai Szociális és Egészségügyi Központja, amikor belépünk a kapun. Nem luxusszálloda, de a hajléktalanok számára van fedél, melegétel és társaság, csupán a házirendet kell betartani. Ősz van, de a falevelek szépen el vannak seperve az udvaron. Szántó József felel érte, mindenki „Józsija” hírességnek számít a szállón, mindent megjavít és megold. Éppen egy zsáknyi adományozott ruhát cipel az épület felé, amikor megszólítjuk. Beszélgetésünk során kiderül, ő a mosógépfelelős is. Segít a többi lakónak kezelni a gépet, hiszen ő tudja, melyik program mire való. Megmutatja zárható szekrényét, abban tartja a mosógépnaplót, amiben vezeti az előjegyzett időpontokat. Egyébként nem sok személyes tárgya van, mindent hátrahagyott annak idején. Némi evőeszköz van a tároló részben, egy kevés ruha és a számára jelenleg legértékesebb: egy hóemberes pohár. Megkérdezzük, kitől kapta, sejtelmesen csak annyit válaszol, egy női lakó ajándékozta neki. Némi érdeklődés után elárulja, most már egy kicsivel többről van szó, mint jó barátságról.

A hajléktalanok számára a közösség erőt ad

De nem szeretné elkiabálni, inkább megmutatja a közös teret, amit a gondozottak együtt rendeztek be. Még versfalat is készítettek, amire saját költeményeiket tűzték ki. Egy kisvasút és egyéb dísztárgyak teszik otthonosabbá az ebédlőt, a televízió tetején egy plüssállat üldögél. Régi filmeket néznek, esténként pedig a meccset vagy a híradót. Hiába osztoznak többen a készüléken, sosincs vita abból, hogy mi legyen műsoron. A szállón demokrácia van, és működik is: szavazással döntik el, melyik adás menjen, és a többség akarata érvényesül.

 József például több mint húsz évet dolgozott egy bányában Dunántúlon, Mór környékén, a házassága viszont idővel megromlott. Miután elvált, a gyerekek nevére íratta a házat, majd Debrecenbe költözött. A kilencvenes évek vége óta él hajléktalanként, de saját bevallása szerint éveken keresztül minden munkát elvégzett. Jelenleg tanyákra jár dolgozni idénymunkásként, amennyire a lába bírja. Amikor jobb állapotban van, el tud járni dolgozni, ám teljes munkaidős állást képtelen vállalni.

Egy agyvérzés miatt siklott ki az élete Sándornak

Nem is panaszkodik az élete miatt, tudja, hogy ő tehetett arról, hogy hajléktalan lett belőle. Sorstársa, Lukács Sándor nehezebb helyzetben van: valaha teljes értékű ember volt, de most ellátásra szorul. Sándor lakatosként dolgozott több mint egy évtizedet, előtte húsz évig a tejiparnál vállalt munkát, mielőtt másfél évvel ezelőtt agyvérzést kapott a munkahelyén.

Van családja, egy felesége és egy 34 éves fia, de nem tartja velük a kapcsolatot, nem is látogatják. Állapota miatt el sem tudja hagyni az intézményt, néha régi barátai viszik szülőfalujába, Nagymacsra, ahol eltölt néhány órát, mielőtt visszatér.

Ferenc lelkében és környezetében is a tisztaságot tartja a legfontosabbnak

Ez itt a Jézuska, ez meg itt a Szűzanya, és vannak Bibliáim is – mutatta meg lakrészének legkedvesebb tárgyait Víg Ferenc. Saját bevallása szerint görögkatolikus, mélyen vallásos, és nem szereti, ha valaki az Istent szidja. Ezt már gyermekként belé nevelték, ahogy a rendszerető életet is ekkor sajátította el:

– Megtanították, hogy a rend a legfőbb. Akár egy helyiségben vagy, akár a kertben, annak mindig tisztának kell lenni, utána a főzést már úgy tanulod meg, ahogy akarod – mondja nevetve. Nem is hitetlenkedünk, látva a katonás rendben lévő lakrészt, a gondosan összehajtogatott ágyneműt, a sarkosan beállított zsebkendőket. Pedig nem várt vendégeket, nem tudott az érkezésünkről. Azt mondja, mindig ilyen rend van, egyszerűen megtalálja a tennivalót:

– vallja. Megmutatja, ágya alatt egy dobozban mustárt, fűszereket, nem romlandó élelmiszert, tisztálkodási szereket tart. Na és persze az instant kávét, ami a reggeli rutinjának elengedhetetlen része.

Ferencnek kalandos élete volt: Berettyóújfaluban született, majd fiatalon Budapestre költözött, onnan pedig katonának vitték. Mint mondta, annyi élettársa volt, mint égen a csillag, de sosem állapodott meg. Éveket eltöltött az építőiparban segédmunkásként, elmondása szerint mindent rábíztak: festést, burkolást, fugázást is. Volt juhász, libapásztor, dolgozott étteremben, mosogatott, főzött, takarított. Még cirkuszban is alkalmazták állatgondozóként: hol a medvéket etette, hol a sátrat építette. Mégsem tudná megmondani, melyik volt a legkedvesebb hely számára: mindegyiket szerette életében. Azt mondja, akik egykor munkát adtak neki, már kihaltak, az újabb generáció a kora miatt viszont már nem szívesen alkalmazta:

 – csóválja fejét, miközben megforgatja a karikagyűrűt az ujján. Érdeklődésünkre közli, nem házas, de majd lesz. Vannak tervei: dolgozgat, gyűjtöget. Jelenleg egyszerűsített foglalkoztatásban tevékenykedik a Dobozi utcai telephelyen takarítóként. Havi tíz nap bejelentett munkaviszonnyal keres némi jövedelmet, ám a munkanapokon kívül is ugyanúgy ellátja a feladatát, hiszen lelkiismereti kérdésnek tartja, hogy mindig rend legyen. Többek közt ő festette le a radiátorokat is a szállón.

Idén januárban került a szállóra a kórházból, miután második szívinfarktusát követően bent tartották. Ott kereste fel telefonon a Dobozi utcai telephely intézményvezetőjét, volna-e egy hely a számára. Mint mondta, akkor sem csüggedt volna, ha nem tudják fogadni, élte volna a világát tovább.