Amikor a gyerekek inspirálják a felnőtteket

Különleges viszony fűzi városunkat a Légy jó mindhalálighoz: mutatja ezt az a hatalmas szeretet, mellyel a közönség fogadta a jól ismert, örök érvényű történet musicalváltozatának legújabb interpretációját. A szabadtéri színpadon megvalósított július végi előadás ebben a formában – élő szimfonikus zenekari kísérettel, félszcenírozott változatban – ősbemutatónak számított. Ennek kapcsán beszélgettünk Kocsák Tiborral, a darab zeneszerzőjével az 1991-es ősbemutatóról és az útról, amely odáig vezetett.

A Légy jó Móricz Zsigmond regényéből készült, s 1991-ben mutatták be a Csokonai Színházban. Hogyan született a darab?

A második közös munkánk volt ez Miklós Tiborral (a szövegíró), és az első, amit csak ketten írtunk. Pinczés István (a rendező) keresett meg bennünket, a Csokonai Színház fennállásának 125 éves évfordulója alkalmából, azzal, hogy magyar szerzőktől szeretnének darabot; azt hiszem, Tibi ötlete volt, hogy legyen a Légy jó mindhalálig, ezt mindannyian örömmel fogadtuk, s ahogy lehetett, nekiláttunk a munkának.

Az alkotás nagyon gyorsan, izgatottan folyt, határozott irányba haladva dolgoztunk Tibivel, Móricz Zsigmond szellemében. Fő célunk az volt – bár akkor még nem ennyire tudatosan –, hogy minél nagyobb hűséggel emeljük át a zenés színpadra az író gondolatait, az üzenetét, a bölcsességét, a zsenialitását. Ebben nagyon egymásra találtunk Pinczés Istvánnal és Miklós Tiborral, úgyhogy gyakorlatilag háromnegyed-egy év alatt formát öltött a darab.

A komponálás nagyon élvezetes dolog volt, én eldöntöttem azt, hogy nem akarok népies vagy népi stílusban zenét írni, hiszen a musical korunk népoperája – ezt Bernsteinnel valljuk mi is – ami átvette a két századdal ezelőtti singspiel (német nyelvterületen a 17. században kialakult daljáték) szerepét. Arra gondoltam, hogy a legmodernebb stílusokat, irányzatokat használom fel, és olyan dalokat írok, amelyek könnyen átélhetőek, felfoghatóak, örömet szereznek mind a darabot játszó gyerekeknek, mind a közönségnek. Azt szerettem volna, hogy a mű modern hangkészlettel, modern felfogásban, a musical hatásmechanizmusával jusson el a közönséghez.

Hogyan emlékszik vissza a színpadra állítás folyamatára?

Ez egy több alapon álló projekt volt. A zenei anyagot én magam készítettem el szintetizátorokon, és egy stúdióban vettük fel, ez adta a debreceni ősbemutató anyagát. Mivel nem volt élő zenekar, ezért hosszú ideig használták zenei alapként, vagyis erre énekeltek-táncoltak a szereplők.

Mi Tibivel nagyon sokat ingáztunk, részt vettünk a szereplőválogatáson is, amit Pinczés István nagyon alaposan előkészített – ez is újdonság volt. Merész vállalkozásnak számított maga a műfajválasztás is, hiszen abban az időben vidéken a musicaljátszás talán még nem terjedt el igazán, a régi zenés játékok voltak elsősorban színen. De igen sok tehetséges fiatal gyermeket sikerült akkor felfedezni. István egy workshopot rendezett azoknak a gyerekeknek, akik még nem ismerték a színház miliőjét: helyzetgyakorlatokkal észrevétlenül bevonta őket ebbe a világba.

Esetükben az alapkövetelmény az volt, hogy jól tudjanak énekelni, szeressék az irodalmat, szépen beszéljenek és érezzék jól magukat a színpadon. A rendező később kezdett a felnőtt szereplőkkel foglalkozni, akikre inspirálóan hatott a gyerekek tehetsége, lelkesedése, így egy pillanat alatt fantasztikus, Debrecenben újszerű színházi tanulási mód vette kezdetét.

„Mi az utolsó pillanatig dolgoztunk: írtuk a zenét, felvételre rögzítettük a zenei alapokat, közben egy apró intermezzo is lejátszódott: feltörték az autónkat, és sok mindennel együtt elvittek egy kész anyagot, két kazettát. Egy kissé meg is ijedtünk, hogy a premier veszélybe kerülhet, de végül minden megoldódott; emlékeinkből rekonstruáltuk a hiányzó részt, így nem csúszott a bemutató.”

Az utolsó egy hetet Debrecenben töltöttem, az átkötő zenéket – Pinczés István közreműködésével – komponáltam meg, és ekkor illesztettük be ezt a kiegészítő zenei anyagot a színpadra. A korrepetíciót végig felügyeltem, a betanítások alapjainál is jelen voltam, amennyire tehettem. Nagyon termékeny, különleges és lelkesítő időszak volt ez. Büszkén mondhatjuk, hogy a végeredmény is egészen nagyszerű lett.

Megváltozott-e a viszonya a művel?

Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem olvasni. Nem csak az ifjúsági regényeket, a komolyabbakat is faltam, de – ahogy minden gyerek – a kötelezőkkel hadilábon álltam. Ezt is letettem, nem olvastam végig, bár nem tudtam megfogalmazni ennek okát. Amikor belekezdtünk az írásába, elővettem, és észrevettem, hogy nem kell kényszerítenem magam az olvasására. Belemerültem a könyvbe. Ez valószínűleg azért van, mert Móricz ezt a történetet nem gyerekeknek szánta, hanem felnőtteknek, csak gyerekszereplőkön, Nyilas Misi kálváriáján keresztül. Engem gyerekként bizonyára elriasztott a mélysége, a gyermeksors kiszolgáltatottsága. Ezért amikor elkezdtem írni a zenét, tudatosan készültem arra, hogy a gyerekvilágot örömmel, játékosan úgy jellemezzem, hogy a történet a nézőkhöz pozitív módon jusson el; ne csak a fájdalom, az emberi gyarlóság jelenjen meg minden pillanatban, hanem a zene, a gyereklét, az élet öröme; de érvényesüljön a kettő kontrasztja is. Úgy építkeztem, mintha a darab opera lenne; csak nem mindenütt szólt a zene, a prózai jelenetek ugyanúgy szerves részei. De a zenés részek mindig elvágyódást, boldogságkeresést, jelentenek benne; ott megjelenik, ami a móriczi gondolatok, a móriczi szöveg mögött van.

Mondhatjuk tehát, hogy a zene könnyebben érthetővé, feldolgozhatóvá teszi a regény mondanivalóját?

A zene átélhetővé teszi ezeket a gondolatokat, hiszen van egy olyan varázslatos tulajdonsága, hogy beférkőzik és a lélekben pendít meg húrokat. Emlékszem, a főpróbán történt, hogy Pinczés Pista rohant fel a szobába – ahol én még komponáltam –, hogy ő még ilyet nem látott: a gyerekek a darab végén kisereglettek a székek közül a színpadhoz és táncoltak, énekeltek – ez vajon jót jelent? Azt válaszoltam, még én sem voltam ilyen helyzetben, de valószínűleg igen, jót jelent. És másnap, a bemutatón, melyen már felnőttek is voltak, minden korosztály énekelte, hogy „Az élet szép, az élet minden”. Ez nagyon-nagyon nagy dolog volt számomra, az jelentette, egy picit sikerült azt a bizonyos különleges dolgot, melyet katarzisnak nevezünk, létrehozni a musical műfajában is. Egy jó darabtól gondolatokat, érzelmeket, lelki megtisztulást kap a néző, nem csak egy hamburgert, amit már a következő sarkon elfelejt. Ez a darab kijelölte az utat számunkra Tibivel: azt, hogy mindig csak nívós irodalmi alapanyagok feldolgozásával írjunk darabokat, és a musicalt mint műfajt korunk komoly gyermekének tekintsük, ami adhat valami maradandót az embereknek.

A Légy jó felkelti a gyerekek érdeklődését. Az évek folyamán sok levelet kaptunk, melyek tanúsága szerint az előadást összevetik a regénnyel, utánaolvasnak, megismerkednek Móricz Zsigmonddal, a korral, ez kiterjed a szülőkre, aztán már a szomszéd is érdeklődik… Számunkra pedig komoly feladattá vált, hogy a technikai kütyük uralma közepette felhívjuk a közönség figyelmét arra, mekkora érték elolvasni, átélni vagy mesélni egy történetet.

Milyen benyomásai voltak a debreceni szcenírozott elő­adással kapcsolatban?

Díszvendégként vettem részt a bemutatón, és fantasztikusnak találtam ebben a korszerű formában. Egyszerre volt nyáriasan szórakoztató és felemelő. Született egy a várost fémjelző alapdarab, mely túlnőtt színházi szerepén, az alkotók hatalmas összefogással hívták létre, mindenki boldog örömmel vett benne részt, és ez szinte sikerre ítéltette. Ez szeretet, ez az összetartozás, ez a „jót teremtés” volt érezhető rajta. Ahogyan Móricz, illetve Miklós Tibor írja a szövegkönyvben:

„Hisz jóra születtünk, hisz mind azért vagyunk, Hogy a világ jobb legyen egy kicsit általunk!”

PtkI