A sikerhez tehetségre és sok-sok szorgalomra van szükség

A Valcer Táncstúdió előszobájában kristálytiszta vitrinekben, gondosan elhelyezett serlegek, érmek és különböző díjak sorakoznak. A falakon művészi fotók a táncosokról, nekem mégis az tűnik fel először, ahol kisgyerekek rajzai függenek. Bíró Csaba, a Valcer vezetője rögtön fel is fedi, hogy a táboraikban készült alkotások rendszerint helyet kapnak a falon. Ebből is érezhető, hogy számára nagyon fontos a közösség, s csapatának tagjaival nagyon szoros, már-már családias a viszonya. Nem véletlen hát, hogy nemrégiben táncpedagógiai munkásságát is elismerték. Többek között erről, a szakmaiság fontosságáról, no és a kezdetekről is beszélgettünk.

Mikor és hogyan alakult ki a tánc iránti szenvedélye?

A Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, ahol a napközis tanár bácsi a néptánc szerelmese volt, s délutánonként a mi szórakoztatásunkra szájharmonikán játszott. Kiderült, hogy néptáncolni is tud, így kezdtem nála első tánclépéseimet megtanulni. Szerintem akkor sokkal inkább a tanár, mintsem a mozgásforma fogott meg. Szüleim sem mondták, hogy azelőtt ha megszólalt a rádió­ban a zene, egyből ráztam volna a fenekemet.

A társastánc úgy jött a képbe, hogy a Petőfiben a nyolcadikosoknak hagyományos tánciskolát szerveztek, amire aztán én is jártam.

„Az egyik osztálytársam következő év szeptemberében felhívott, hogy a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ tánctanfolyamot indít, s lennék-e a párja. Én igent mondtam. Hát így kezdődött.”

Dr. Koncz Ernőné Manci néninek itt sikerült igazán megszerettetnie velem a táncot. Egyrészt nagyon jó társaságba kerültem, illetve viszonylag hamar elkezdtünk fellépésekre, bemutatókra járni és – bár mindig is borzasztó lámpalázas voltam – szerettem szerepelni, s jólesett, hogy néznek és tapsolnak.

Manci néni az első években volt meghatározó számomra, őt követően pedig dr. Tóthné Rozsályi Judit, aki mai napig Debrecen táncos életének egy kardinális személyisége, hiszen ő a Debreceni Mazsorett Együttes művészeti vezetője. Jutka néni nemcsak tánctudásával volt példaképem, hanem az egész személyisége is olyan, amit követendőnek tekinthettem annak idején és ma is. Az ő munkássága igazán rányomta a bélyegét az enyémre.

1990-ben alapította meg három társával a Valcert. Hogy jött az ötlet, hogy saját táncstúdiót hozzanak létre?

Akkor már mind a négyen magas osztályú táncosok voltunk, ketten közölünk el is végezték, nekem és egy másik társamnak pedig folyamatban volt a Közművelődési Intézet társastánc-csoportvezetői képzése. Úgy gondoltuk, eleget tudunk már ahhoz, hogy átadjuk tudásunkat, így megalapítottuk a Valcer Táncstúdiót, bár sosem gondoltuk, hogy ez valaha a főállásunkká válhat.

Mi kell ahhoz, hogy egy táncosból jó oktató legyen? Nem következik ugyanis automatikusan egyik a másikból.

Nekem szerintem sokat jelentett, hogy pedagógiai végzettségem van, amire aztán jött a táncos szakmai tudás. Nagyon sokat jelentett, hogy segítőként számtalanszor táboroztattam, illetve hogy – szintén a Petőfi általános iskolában – évekig tanítottam is.

„Azt gondolom, a pedagógusi vénám és a megszerezett szakmaiság szerencsés párosítás. Erre próbálom a már oktatóként tevékenykedő tanítványaimat is ösztökélni, hogy a kettő csak együtt hatásos.”

Említette, hogy Rozsályi Judit az egyik példaképe. Tőle mit vett át, ami azt gondolja a tanításában és vezetői mivoltában is segített?

A szakmaiságát. Mindig nagyon felkészült szakmailag. Mindig megtalálta mindenkihez az utat, s mindenkit partnernek tekintett. Sokat tanultam tőle arról, hogyan tartsunk össze egy csapatot, illetve a koreográfiái is rendkívül mutatósak voltak, melyből szintén meríthettem.

Honnan inspirálódik a koreográfiák elkészítéséhez?

Nagyon nehéz, ugyanakkor igazán motiváló a műfajunkban, hogy mindig megújuljunk úgy, hogy közben mégiscsak standard és latin táncokról beszélünk. Azt gondolom, hogy roppantmód inspiráló közegben vagyok, ahol a kollégák, szülők és a gyerekek is serkentenek az alkotásra.

Nemzetközi pontozóbíróként sokat járok külföldre, s mivel a hobbim a munkám is egyben, éjjel-nappal bújom a közösségi médiát, ahol szintén a táncokra fókuszálok. Sokszor az ember nem is tudja, honnan jön egy-egy ötlet, csak úgy „beépül” az agyába. Állandóan ezen kattogok. A virágkarneváli vonulásokon – pedig még a Nagytemplomnál sem járunk – tréfásan kérdezgetik a kollégák: – Na, tudod már, mi lesz jövőre a koreográfia? – és az a pláne, hogy tudom.

Ennyire előre tud tervezni?

Bizonyos dolgokban igen.

Már gyerekkoromban is csodálattal néztem a standard táncosokat, az elegáns frakkban táncoló fiúkat és a gyönyörű, csillogó ruhás lányokat, ahogy siklanak a táncparketten. Ebben a könnyedségben azonban nagyon sok munka van…

Roppant összetett sport és művészet a miénk. Gondoljunk csak bele! Az ember memorizálja a tánclépéseket, megtanul a párjával együtt dolgozni a tánclépésekben, mindezt ráteszik együtt a zenére, s úgy mozognak, hogy a parkettán figyelnek a többi párra is, és mosolyogva előadják produkciójukat. Ehhez nagyon sok munka és gyakorlás kell.

„A tehetségen kívül ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a versenytáncban, szorgalomra is szükség van.”

A világbajnokok tehetségesek és szorgalmasak, de kitartó munkával és sok szorgalommal bárki eljuthat a csúcsra ebben a műfajban. Szerencsére az utóbbi években – több sikeres pályázatunknak köszönhetően – a nagyvárosok mellett a kisebb településeken is megtaláljuk a táncos tehetségeket, s tan­órán kívüli fejlesztő programokkal népszerűsíthetjük a táncos mozgás személyiségfejlesztő és egészségnevelő hatását.

Az ön számára mindig is központi feladat volt a közösség kialakítása, mely olyan terepen, ahol folyamatos a versengés, nem egyszerű feladat. Hogy lehet összetartó csapatot létrehozni, miközben sokszor egymással is versenyeznek?

Ez nagyon nehéz feladat. Azokban a közösségekben, ahol beindul az egyéni versenyzés, óhatatlanul kialakul a rivalizálás. Ezekben a csoportokban ahhoz, hogy a közösség megmaradjon, újra és újra csapatot kell építeni. Erre nagyon jó a formációs táncok tanulása, amikor a párok együtt, csoportban mozognak egy sikeres koreográfia kivitelezésében. Közösségépítő színhelyek még a napközis és a balatoni táboraink is, de elengedhetetlen, hogy a gyerekek lelkivilága mellett a szülőkkel is megtaláljuk az összhangot.

Azoknak a nagy közösségi eseményeknek, mint például a Debreceni Virágkarnevál, szinte egész évben megtartó- és közösségi ereje van, hiszen a mi stúdiónkban azért évekig kell dolgozni, hogy valaki bekerülhessen a virágkarneváli táncosok közé.

1992 óta szerepelnek a Debreceni Virágkarneválon. Melyik a legmeghatározóbb élménye ezek közül?

Nehéz lenne kiválasztani. Az első természetesen nagyon emlékezetes, akkor még 8 párral indultunk. Emlékszem, spanyol ruhában léptünk fel gépi zenére. Akkor még nem volt igazán kialakult stílusunk. A második azért meghatározó élmény, mert akkor döntöttünk úgy, hogy sokan vonulunk, hiszen megérdemlik az évek óta idejáró és nagyon jó táncosok, hogy teljes létszámmal ott legyünk. Talán mi voltunk az első csoport ’93-ban, amelyik 80 fővel jelent meg a virágkarneválon.

Izgalmas volt az is, amikor néhány évvel ezelőtt szakadó esőben, csuromvizesen vonultunk. Az volt a mottónk, hogy:

„Akkor kell táncolni, amikor jól esik.”

Mai napig emlegetjük.

Szintén a virágkarneválhoz kapcsolható, hogy múlt hónapban a munkásságáért megkapta az Aranyvirág díjat is. Mit jelentenek az ilyen elismerések az ön számára?

Ezt a díjat minden évben egyetlen alkalommal, a Debreceni Virágkarnevál idején adományozzák a cívisváros kiváló művészeinek, művészeti csoportjainak. Tehát azt gondolom, hogy ez a díj – bár nekem névre szól – a csoportomnak, a kollégáknak, a gyerekeknek is címezve van, illetve mindazoknak, akik a háttérben dolgoznak.

Például idén öt varrónő fáradozott azért, hogy időben elkészüljenek a ruhák. Tehát ez az esemény sokkal nagyobb kört megmozgat, mint akik a felvonuláson részt vesznek.

Immár lassan 30 éve vezeti a Valcert. Mit adott önnek a tánc?

Ekörül forog az életem teljesen. Éjjel-nappal ebben élek. Mindent ez ad. Ez adja az örömöt, a bánatot, a betevő falatot. A közösség tulajdonképpen maga a családom is. A tánc olyan folyamatosan pezsgő és ébren tartó dolog, amibe nem lehet belefásulni.

Sok mindenre megtanított ez alatt az idő alatt. Például, hogy csak akkor tudunk hitelesek lenni, ha szakmailag mindig a topon vagyunk. A tánc, a Valcer megtanított arra, hogy minden ember érték, s ha ezeket az értékeket megtaláljuk egymásban, sikeresen tudunk együtt dolgozni a közös cél elérése érdekében.

Pálfi-Tóth Zoé