Az ükunoka is ismeri az egykori főbíró életét

Ki ne szeretne minél többet tudni családjáról, felmenőiről, a gyökereiről? Valamit, ami több, mint anekdota, családi mese, valamit, ami kézzelfoghatóan bizonyítja, kik is voltak az ősei. Így volt ezzel a nyíracsádon élő Dancsókné Varga Marika is, aki sok-sok éven át kutatta anyai nagyapja múltját. Nem ismerte ugyan a nagyapát, de családi összejöveteleken nagyon sokat hallott róla. A sokéves kutatás eredménye nemcsak a család, de a falubeliek számára is érdekes lehet, hisz Marika nagyapja, B. Konyáry Ferenc, a múlt század első évtizedeiben Nyíracsád főbírája volt. Marika minden követ megmozgatott, még a levéltárakat is megjárta, de nem talált írásos nyomokat. Később persze fény derült arra is, hogy miért. Rossz nyomon indult el, Marika ugyanis hiába kereste a nagypapát az egykori Hajdú vármegye dokumentumai között, hisz abban az időben Nyíracsád még Szabolcs vármegyéhez tartozott.

Elöljárók a könyvben

Egyszer aztán mégis melléje szegődött a szerencse. Tudomására jutott, hogy a település egykori polgármestere, dr. Katona Gyula tulajdonában van egy könyv, amely a múlt század első évtizedeiről tartalmaz adatokat Szabolcs vármegye községeiről. Amikor kölcsön kérte a könyvet, azonnal fellapozta a „Nyíracsád” bejegyzést, s meg is találta a falu akkori elöljáróiról, a körorvosról, a papokról, az állatorvosról, a tanítóról, a jegyzőről, és persze a főbíró nagyapáról szóló adatokat. B. Konyáry Ferenc neve mellett ez áll: „Gazdálkodó, községi főbíró. Esküdt volt, 1930 óta főbíró. Az orosz fronton harcolt.”

– Szavakkal szinte ki sem tudom fejezni, mennyire boldog voltam, amikor megtaláltam, amit annyi évig kerestem. Az pedig külön öröm, hogy továbbíthatom mindezt a rokonaimnak, akik között van olyan, aki nagyapám nyomdokaiba lépve szintén bíró lett – mondta könnyeivel küzdve Marika, aki aztán elkezdett a nagyapáról mesélni.

Unokájának adja tovább

– Hat gyermeke született nagyapáméknak, anyám volt a legkisebb. Földműveléssel foglalkoztak, és volt egy kisboltjuk. Azt mesélték a rokonok, hogy nagyon igazságos, őszinte és jószívű bíró volt nagyapám. Mindig segítette a szegényeket, a boltjából is sokan vásároltak hitelre abban az időben. Az akkori körorvos személyes barátja volt a családnak. Ezt azért jegyzem meg, mert a nagyapám elég korán meghalt, nagyanyám egyedül maradt édesanyámmal. Pár év múlva ő is meghalt, és anyám egyedül maradt, mint fiatal lány. Kovács doktorék ekkor pártfogásukba vették anyukámat, lányukként szerették, még a lakodalmát is ők szervezték meg. A halálukig nagyon jóban voltak a szüleimmel – magyarázta lelkesen Marika, aki két, féltve őrzött régi fotót is mutatott. A megsárgult képeken jól kivehetőek még ma is az emberek. – Az egyik fényképen nagyapám ül a nagyanyámmal, körülöttük a hat gyermek. Anyukám a legkisebb, a karon ülő. A másik kép az anyukám esküvőjén készült. Ezen a menyasszony mögötti kalapos férfi Kovács doktor – nevezte meg Marika a megsárgult fotókon kivehető embereket. Marika gyakran nézegeti a régi fotókat egyetlen unokájával, Viviennel, olyankor mindig mesél neki a régi időkről, és persze az üknagypapáról is.

Marika úgy gondolja, az elődök emlékének átörökítése minden ember kötelessége. Ő pedig örömmel tesz eleget az önként vállalt kötelezettségnek. Igaz, nincs is nehéz dolga, hisz Vivike nagyon lelkes és érdeklődő hallgatóságnak bizonyul minden esetben.

Kedves Zilahi Enikő

Borítókép: B. Konyáry Ferenc feleségével és hat gyermekével