Meteor csapódott be a cívisvárosban

Bár nem szívesen szerepel az előtérben Bakó Csaba, a Tankcsapda sajtófőnöke, asszisztense – nem is ez a dolga –, nyáron azonban a harmadik olyan, tekintélyesebb könyv jelent meg a zenekarról az elmúlt másfél évtizedben, amit ő, a debreceni zenei újságíró, szerkesztő jegyez, s ezek után már nem „úszhatta meg”, hogy a Napló interjúszobájában kössön ki. Csaknem két évtizedes szakmai ismeretségünk okán jobbnak láttuk írásban is megtartani a tegeződő formát.

Elég régóta része vagy a Tankcsapda életének, és a Tankcsapda is a tiédnek. A zenekar tagjai szinte családtagjaid. A könyvírásban ez a közeli viszony miképpen jelentett könnyebbséget, illetve nehézséget?

Amikor felvetődött, hogy készüljön a zenekarról egy új könyv, és hogy én készítsem el, mivel átlátom és átélem a csapat külső-belső történéseit, rögtön megfordult a fejemben, hogy ez nem könnyebbséget jelent majd, hanem inkább nehézséget. A közöttünk lévő kapcsolat miatt a válasz egyből az lesz, ha kérdezek: ó, te úgyis tudod ezt a sztorit… – s ezért javasoltam azt, hogy csak úgy tudunk érdekes és alapos könyvet készíteni, ha külső segítséget is bevonunk. De ne hagyományos értelemben vett író, újságíró legyen, aki kérdéseket tesz fel, mert akkor hajlamossá válik a zenekar arra, hogy bezárkózik, és rutinszerűen ad egy interjút. Egy könyvhöz ez kevés, meg kell tölteni olyan tartalommal, amit a rajongók még nem ismernek, így jött az ötlet, hogy vonjunk be egy szakképzett kérdezőt, jelen esetben egy pszichológust, aki olyan technikákkal tud kérdezni, amelyek révén megnyílik a zenekar, és olyat is elmond, amit egy újságírónak, írónak nem. A cél az volt: tárjuk fel hármuk belső együttműködését, mi van a felszín mögött. A rajongók és az átlagemberek mindig három sikeres zenészt látnak, akiknek a pályája szépen ível fölfelé, ezrek vannak a koncertjeiken, jönnek az elismerések… De hogy belül milyen vívódásokat élnek át, illetve hogyan élik meg külön-külön ezt a sikert és azt, hogy gyakorlatilag együtt élnek – ennek „kiszedéséhez” volt szükség a szakemberre.

Ha veled is készült volna egy mély­interjú, mit tárhatott volna fel a Tankcsapdával eltöltött éveid személyiségformáló hatásáról?

Sokat. Amikor az együttműködésünk 2002-ben elkezdődött az első, általam készített könyv megírásakor, akkor még a rajongói csodálat volt részemről a meghatározó, ahogyan a példaképek közelébe kerülhettem… Aztán ahogy teltek az évek, szakmailag rendkívül sokat fejlődtem, a személyiségem pedig szinte folyamatosan változott, ahogy átéltem a zenei élet globális átalakulását, illetve a rock and roll életmód korántsem egyszerű mivoltát. Egyébként ennek a leképezése is ez a kötet. Az első közös könyv óta részt veszek a zenekar mindennapjaiban, egyre több feladat, terület került hozzám, mára már komplett asszisztenciát végzek, nem csak sajtó- és kommunikációs feladatokat, ami az elsődleges munkám. Gyorsan eltelt ez a 17 év, nem tudom, hogy enélkül a személyiségfejlődésem hol tartana most. Ennyi ingert feldolgozni nekem is nehéz, a zenészeknek még nehezebb, ahogy a színpadon állnak a reflektorfényben, és napi szinten a népszerűséget élvezik; mindezt önmagában sem könnyű feldolgozni, és hozzájön még, amit utazás közben látsz városról városra, fesztiválról fesztiválra. Mindez egyértelműen kihat egy ember személyiségére, és azt gondolom, inkább pozitívan. Az is egyértelműen kihat, hogy a közvetlen zenekari környezetben körülbelül 20 ember folyamatosan együtt dolgozik, ez pedig kialakít egy zártabb, összetartóbb világot is körülötted. Nagyon sok emberi kapcsolatot ápolunk a zenei életben a szakmával, a közönséggel, támogatókkal, újságírókkal, sok-sok emberrel. Van, ami ilyenkor személyiségfejlődésbeli problémákat is okozhat. A zeneiparnak számos zsákutcája van, amelyekbe sokan belefutnak, és sajnos látok olyan kudarcokat, amelyekről az jut eszembe: hálásak lehetünk, hogy minket elkerültek. Nagyon nehéz ennyi inger között objektíven gondolkodni, így nem egyszerű egy zenekart működtetni, főleg nem 2019-ben, amikor már nem úgy van, mint régen, hogy kiadtál egy lemezt CD-n vagy kazettán, és akkor annak megvolt az egyenes útvonala, menete a rajongókhoz. Ma már a lemezipar, a háttér, például a marketingstratégia, de még a dalszerzési metódus is olyan mértékben átalakult, hogy ehhez egy harmincéves Tankcsapdának is fel kellett nőnie.

Miképpen lehet megragadni az elmúlt két évtized zeneipari változásainak a lényegét?

Szinte minden terület jelentősen átalakult. A kommunikáció oldalát egy egyszerű példával megvilágítva: korábban egy zenei tévé, akár az MTV (Music Channel) vagy a VIVA TV élet-halál ura volt. Nem is olyan rég még mindenki egy MTV-s klip­premierért könyökölt, óriási erőfeszítések, kapcsolati tőke kellett ahhoz, hogy egyáltalán beférj, s ha emellé még kaptál egy ötperces interjúlehetőséget, örvendezhettél, hogy „befutottál”. Most már azonban teljesen másképp, más csatornákon épül fel egy zenei kommunikáció. Vagy például egykor élet-halál ura volt egy lemezkiadó vezetője. Megjelenteti-e a lemezedet, illetve milyen százalékban tudsz vele megállapodni a kiadáskor, s abból egyáltalán keres-e valamit a zenekar, vagy azt mondja a kiadó, hogy elköltöttem nektek, srácok, videóklipre, és már nem jut semmi… Akkoriban egy klip elkészítése három-öt vagy akár tízmillió forintba került. Ma már kellően ügyes, kreatív szemlélettel akár egy jó mobiltelefonnal is lehet jót készíteni, és azt egy perc alatt el is tudod juttatni a világhálón a rajongókhoz. Sokan keseregnek, hogy régen mennyivel jobb volt; lehet, hogy így van, de követni kell a trendeket, keseregni teljesen értelmetlen, amennyiben a felszínen szeretnél maradni. A mai fiataloknak a kazetta, lemez, sőt már egy pendrive is kőkorszakinak számít, mert felmegy egy zeneszolgálató oldalára, meg tud nézni egy klipet, össze tud állítani egy lejátszási listát, és már az sem kell, hogy letöltsön valaki egy lemezt, szinte már azt is fáradságos és időigényes munkának veszik egyesek. Vagy a koncertezést tekintve: annak idején elküldtél egy vidéki városba kétszáz darab plakátot, adtál egy rádióinterjút, és máris elérted a közönséged. Ma azonban már rengeteg inger éri a közönséget is. Megannyi zenekar van, sok-sok turné, az ország pedig kicsi, a zenefogyasztók száma véges, ráadásul az emberek kényelmessé váltak. Meg kell győznöd, hogy elmenjen egy élő zenei koncertre. De szerintem még mindig pozitív irányban változik a zenefogyasztás. Nem lehet elvitatni a közösségi oldalakon bővülő lehetőségeket, ez fontos terület a mai fiatal zenekarok számára is. Ha okosan kezeled a platformokat, akkor nagyon könnyen el tudsz jutni a közönséghez. A fogyasztónak viszont óriási kosár van a kezében, s nem tudjuk, mit válogat ki belőle. Szinte egy nap alatt kell meggyőznöd valakit, hogy téged hallgasson meg, ellenkező esetben lehet, hogy holnap már legyint, és megy tovább. Ez mindenkinek nehéz, a sok éve működő, népszerű zenekaroknak is.

Sok rockzenésszel találkoztál már. Túl az egyéni stíluson, milyen közös vonásokat lehet felfedezni bennük?

Aki jelenleg ezen a pályán mozog, úgy vélem, kitartó; bármi áron is színpadon szeret maradni, és most nem csak a rockzenekarokról beszélhetünk. Ezt pusztán anyagi megfontolásból művelni nem érdemes, mivel rengeteg küzdelemmel és áldozattal jár. Van példa persze nem kevés, hogy rövid távon megszedi magát valaki, de aztán eltűnik a süllyesztőben. Akik tíz-tizenöt-húsz éve csinálják, azoknál nem működne alázat, kitartás, a szakma szeretete nélkül. Ha valakik rendszeresen úgy képviselik a közönségnek szánt alkotói mondanivalójukat, hogy szerte az országban utazva, a színpadok mögött gyakran mostoha körülmények várják őket – hiszen előfordul, hogy vezető zenekaroknak is egyetlen, bocsánat a kifejezésért, telerottyantott toi-toi wc jut stábostól 40 fok melegben egy fesztiválon –, az már igazi elhivatottságra, fanatizmusra utal. Itt mindenki valamilyen szinten feltette erre az életét, s szeretné megmutatni a világnak, mire képes, szeretne a legjobb, legsikeresebb lenni. Fontos, hogy hálásnak kell maradni a legkisebb lehetőségért is. Csak aztán jöhet az, hogy legyen meg az anyagi megbecsülés is.

Te hogyan jutottál el erre az útra?

Óriási gellert kaptam elég korán. Erdésznek készültem, de amikor a zene, majd a zenei újságírás „megfertőzött”, még a kezemben sem fogtam az erdészkalapomat, már elhatároztam, hogy nem abban a szakmában szeretnék elhelyezkedni. Őri Feri (aki hosszú ideig volt a Tankcsapda turnémenedzsere), illetve Váradi Feri újságíró kolléga személye „söpört be” engem a zeneiparba. Zenélni nem akartam soha, rájöttem hamar, hogy semmi tehetségem hozzá. Jobban érdekelt a háttere: hogyan épül fel egy koncert, hogyan készül a kommunikációja. Kezdetben nagyon sok zenésszel készítettem interjút, dolgoztam magazinoknak, újságoknak, fesztiválokra jártam, koncerteket szerveztünk, és egyre inkább bekerültem a zenei vérkeringésbe. Nem olyan nagy ez a szakma, hamar kiderült, hogy oké ez nekem, tetszett a színpad hátulról.

Hogy érezted magad abban a vibráló zenei, civil, ifjúsági közegben, amely Debrecenben a ’90-es években volt tapasztalható? Miképpen tudnád megfogalmazni ennek a varázsát?

Az a pezsgés, ami akkor volt Debrecenben, meghatározó volt nekem is, de a kortársaimnak is. Olyasmit éreztünk – és ezen manapság is szoktam gondolkodni –, mintha becsapódott volna egy meteor a városban: hirtelen emberek százai zenei tehetségekké váltak, elkezdtek különféle hangszereken játszani, zenekarokat alapítani, a funkytól a kemény rockon át az egészen extrém stílusokig. Most évszámtól függetlenül mondom, jöttek a jobbnál jobb zenekarok, Tankcsapda, Ölveti Blues Band, Necropsia, Tomi Szomorú, Replika, Bugs, Honeymaze, Carbon Cage, de a kilencvenes években vált igazán sikeressé a PG Csoport, August Förster, Szfinx, nem is tudnám felsorolni – és ők aztán példát mutattak nagyon sok tehetséges, fiatal zenésznek, akik utána szintén alakítottak zenekarokat. Emlékszem, Váradi Feri talán akkor fogalmazta meg, hogy Debrecenben az egy főre jutó zenészek száma kettő. A cívisváros akkor tényleg országosan példaértékű zenei életet élt, meg kell említeni Vincze Béla és az akkor szárnyait nyitogató Mezon Iroda és Rocksuli összetartó erejét. Aztán sajnos, történhetett valami a kétezres évek elején-közepén, amikor megrekedt ez a folyamat. Mintha megint jött volna egy meteor, és szétcsapta volna az egészet, a legtöbb zenekar felbomlott, sok zenész a civil pályát választotta. Ma már nem érzem azt az egységet, mint akkor. Ma annak örülök, ha azt látom, hogy egy Rocksuli-koncerten száznál is több zenekar összeáll. De az lenne az igazi, ha folytatódna a történetük. A kilencvenes években ez megvalósult, sok debreceni csapat tényleg az országos ismertségig jutott, sőt sokan előrébb jártak a trendeknél, letettek valami olyasmit az asztalra, amiből évekkel később már más (nem debreceni) formáció aratta le a babérokat.

Ebben a szakmában nem igazán van megállás. Mégis, mikor, miképpen jut időd kikapcsolódni?

A pálya elején egy percig nem gondolkodtam el ezen, hiszen nem munkaként fogtam fel sosem. Az a fajta szabadságérzet megvan, hogy nem vagy kötött a munkával – ugyanakkor mégis kötöttségben vagy, mert gyakran előfordul, hogy a nap 24 órájában ezzel kell foglalkozni. A kikapcsolódás része nem egyszerű az életemnek: mivel eleve sokat utazom, máris megcsappan a vágyam, hogy elmenjek bárhová nyaralni, s ott sem bírnék kikapcsolni, két napnál tovább nehezen tudnék eltölteni bárhol, bármennyi időt, épp amiatt, mert benne vagyok a ritmusban. Ezért és ehhez óriási áldozat szükséges a család részéről, hogy elviseljen. A lekapcsolás nehezen megy, ha viszont sikerül, akkor nehéz visszakapcsolni. Például turnék között. Sokszor azt mondják a családtagjaink, hogy inkább menjünk koncertezni, mert ha eltelik két-három hónap koncertek nélkül, akkor elkezdődik a fészkelődés, hangulatingadozás, és akkor nekilátsz különféle feladatokat, programokat kitalálni közösen a zenekarral. Ha egy kis időm van, akkor azért mindenképpen a család mellett még a horgászat az, ami kikapcsol.

Ha újra megszületnél…?

Ha arra gondolsz, hogy ugyanezt csinálnám-e vagy sem, akkor nem haboznék sokat a válasszal. Nagyon jól érzem ebben a közegben magam, és nem kényszerből végzem egyik munkámat sem. Addig, amíg tudok kreatív lenni, és szabad kezet kapok akár a Tankcsapdánál vagy, mondjuk, a Campus Fesztiválnál, egy rossz szavam sem lehet.

Fábián György

Bakó Csaba

zenei újságíró, rádiós szerkesztő, fesztiválszervező, a Tankcsapda sajtófőnöke, asszisztense

Születési hely, idő: Debrecen, 1977. 08. 19.

Szakmai pályafutás: 1994-től zenei szaklapok munkatársa. Szóla Rádió: technikus/műsorvezető (1998–2001), FM 90 Campus Rádió (korábbi nevén Friss Rádió) (2002–): zenei szerkesztő, 2019-től ügyvezető.

Mezon ifjúsági iroda: szervező (2001–2011); Vekeri-tó Fesztivál: alapító/szervező (2002–2006), EFOTT Fesztivál: sajtófőnök (2007), Campus Fesztivál: alapító/sajtófőnök (2008–)

Tankcsapda: sajtófőnök, menedzser­asszisztens, a Tankönyv, a Tele a tankot című könyvek szerzője, a Liliput Hollywood – A kendőzetlen igazság című kötet írója-szerkesztője (2002–)

Család: nős, két gyermek apja

Hobbi: horgászat

Kedvenc étel: tiszacsegei korhely halászlé

Kedvenc ital: bodzaszörp, szénsavmentes ásványvíz

Egyéb művészeti érdeklődés: filmsorozatok, horror- és II. világháborús filmek