„Meztelen állok előtted” – A feleség

Első rész:

Második rész:

A garázsajtó kerregve csukódik, miközben a csomagtartót felnyitom. A szatyrok feldőltek, szinte minden kiborult belőlük, amit vásároltam a vacsorához. Mérgelődve pakolok vissza, csak a kávéra tudok gondolni, amit mindjárt szép lassan fogok elkortyolni. Majd utána nekikezdek a főzésnek.

Hónom alatt a laptoppal, mindkét kezemben szatyor, caplatok fölfelé a szűk lépcsőn, ami a garázsból az előszobába vezet. A könyökömmel nyitom az ajtót, ahogy belépek, le is rakom a szatyrokat. A laptopot a kis előszobai komódra teszem, amikor megcsap a kellemes kávéillat.

És még valami. Belekeveredik a finom illatba, amitől összerándul a gyomrom.

Azt mondják, az illatemlékezet akár erősebb lehet egy hagyományos emlék felidézésénél. Ez az ismerős illat, de nekem inkább szag az, amit ha megérzek, gyilkolni támad kedvem. Egy erős, fűszeres, kihívó női parfüm illata.

Egy bizonyos női parfüm illata.

Egy pillanatra megmerevedek. Megállok, mielőtt a konyhába lépek, ahol hallom, ott tesz-vesz a férjem.

Ez az a szag, ami hónapok, nem is, már évek óta beleégett a szaglóidegsejtjeimbe, az agyamba. Habár ilyen erősen, mint most, még nem éreztem soha. Ez az illat szép lassan kúszott be az életembe, s magával hozta előbb a kételyt, majd a kétségbeesést. S ezek immár kéz a kézben járnak.

Eddig csak inggalléron, kabátvállon éreztem. Néha meg amikor hazaért, és puszit nyomott az arcomra, a borostáján is éreztem. Olyan, mint egy bélyeg. Az én szégyenbélyegem.

Miért nem kérdeztem rá soha? Ez mondjuk nem így igaz, hogy soha. Volt néhány halvány próbálkozásom, például, hogy „milyen illatod van neked, mi ez?”, vagy viccesen, hogy „kit ölelgettél te, hogy ilyen pacsuliszagod van?”. Ő mindig elütötte a dolgot, hogy „mi? én nem érzek semmit”, vagy „ne hülyéskedj már”, vagy „névnapja volt a kolléganőnek, mindenkit végigpuszilt, amikor megköszöntöttük” és hasonlók.

És én beértem ennyivel.

Miért? Kérdezhetné bárki, akinek van egy csepp önérzete.

Gyávaság? Erőtlenség? Homokba dugtam a fejem?

Vagy csak túl sok volt már a rosszból.

Akkoriban, amikor ezek az illatnyomok megjelentek, rengeteg volt az életemben a stressz. Nemrég halt meg az apám, a családom az örökségen marakodott. A gyerekeim tomboltak a kamaszkor közepén, iskolai stiklik, tanulási problémák, különórák, felvételi és minden, ami ezzel jár, egyedül az én nyakamba szakadt, hisz a férjem folyton dolgozott. Megjegyzem, én is, de mégis nekem kellett időt szakítanom arra, ha behívták a szülőt az iskolába és minden egyébre. Ezért aztán sokat kellet túlóráznom, és tetejébe ott volt még a háztartás is.

De a legnehezebb a barátnőm betegsége volt.

Gyerekkori barátság, az a sülve-főve típus, ami felnőttkorban is megmaradt, a családjaink mellet is kitartóan, mintha csak testvérek lettünk volna. Mint az ikrek. Minden tudtunk egymásról, mindent megosztottunk.

A betegségét is.

Az utóbbi években rettenetes erővel harcolt, és én mindenben támogattam, mellette voltam, kezelésekre jártam vele, ott voltam, és fogtam a kezét, nap mint nap.

Aznap is, amikor elment.

Végigcsináltam vele az egészet. De vele együtt, mintha elfogytam volna én is, mintha belőlem is elszállt volna az élet. Hiszen belőlem is egy darab meghalt vele együtt. Egy hatalmas űr maradt utána, és én ezt nem bírtam feldolgozni. És nem csak a barátságunk, a személye hiányát, hanem amikor elment, az is hiányozni kezdett, hogy ápoljam, hogy vigasztaljam, hogy az erőmet neki adjam.

Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal.

Igen, ez rengeteg időt elvett a családomtól, a férjemtől. És nemcsak időt, de figyelmet is, és szeretetet. Mert tőlük loptam el azt, amit a beteg barátnőmnek adtam.

És amikor elment, hirtelen nem tudtam, hogyan találjak vissza a családomhoz. A férjem természetesen nem tette szóvá, hogy miért vagyok annyit távol, hiszen tudta, hogy mi történik. Hogyan is mondhatta volna: ne menj? A gyerekeimet meg nem is érdekelte. Vagy csak úgy tettek, mintha nem érdekelné őket.

Éreztem én, hogy baj van, hogy eltávolodtam mindenkitől, de nem tudtam, hogyan vegyem fel újra a fonalat.

Így hát terápiára kezdtem járni.

Ott, a pszichológusnak beszéltem először az illatról.

Arról, hogy tudom. Mert mi, asszonyok, mindig tudjuk. Csak legfeljebb nem akarjuk tudni. Ott a terápián beszéltem először arról, hogy nem mertem, nem bírtam rákérdezni, hogy mi történik? Végül jó sok beszélgetés után, csak mostanában kezdek hajlani arra, hogy ezt az őrületet rendezzem végre az életemben.

Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy elhanyagoltam a férjemet a barátnőm miatt, amiért a férjem elhanyagol engem a barátnője miatt. Ezért talán tudat alatt hagytam, hogy azt tegyen, amit akar.

De Annamarinak akkor már olyan kevés ideje maradt. A férjemmel meg még leélhetek egy életet! Majd később rendbe hozom – gondoltam. Mert ez az egész az én hibám.

Azt pedig, hogy ki van mondva hangosan, és azzal akkor ott kezdeni kell valamit, azt már nem bírtam volna el. Mert akkor még az is rám szakad.

Vak akartam lenni és süket! Úgy akartam csinálni, mintha minden rendben lenne, legalábbis a házasságommal minden rendben. Ha rákérdezek, és ő elmondja, ha kimondja hangosan, abba belerokkanok.

Ha nem tudom, nem fáj.

Így éltem hosszú-hosszú ideig. De mindaz, amit nem akartam észrevenni, amiről nem akartam tudomást szerezni, újra meg újra elemi erővel akart feltörni a tudatalattimból. És én folyton visszanyomtam oda, ahol úgy gondoltam, hogy lennie kell. Nem engedtem, nem engedhettem, hogy a valóságom hártyaszerű szövetét átdöfje, széttépje a férjem alantas vágyaiból edzett gyilkos tőr, mely végül úgyis a szívem közepében állt volna meg. Ezt már nem bírtam volna elviselni! Ezért úgy csináltam, mintha nem tudnék semmiről. Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem történne semmi.

Ezidáig.

Ez a szag itt és most az otthonomban, azonban ebben a pillanatban mégiscsak széttépte a magam által alkotott világom már amúgy is foszladozó szövetét. Az eddig oly gondosan elhessegetett árnyék most hatalmasra tárt vészjósló szárnyakkal ragadott magával, és én elteltem vele teljesen.

Megborzongtam.

Csak néhány perce mehetett el innen, ha ilyen erősen érezni. Mint amikor belépsz a liftbe, és megcsap valami erős parfümillat, rögtön tudod, hogy aki viseli, az az imént szállhatott ki, épp csak elkerültétek egymást.

Épp csak elkerültük egymást.

Mi lett volna, ha öt perccel hamarabb érek haza? Ha… ha mondjuk nem megyek el a laptopért?

Mélyet sóhajtok. A feltoluló indulat elemi erővel csap meg, úgy érzem, az orromon át akar kitüremkedni az agyam.

Még egy nagy levegő, mielőtt a konyhába lépek.

- Szia, megjöttél?

A férjem arcán iszonyúan látszik a zavarodottság. Feszeng, az egész testbeszéde árulkodó. Próbál nyugalmat erőltetni magára, de nem tud. Fel alá járkál, megigazítja a tányéralátéteket az asztalon, keresztbe teszi a karját, aztán mégiscsak csípőre a kezeit. Én végig mozdulatlan állok a konyhaajtóban.

Végül ő is megáll, mosolyt erőltet az arcára, de remeg a szája széle.

- Igen – mondom halkan, pedig a dühöm, mint forró gejzír, ott bugyog a torkomban.

- Öööö, főztem kávét – ugrik a kávéfőző mellé.

Ő is akkor veszi észre, mint én, hogy csak egy csészében van kávé a pulton. Egyszerre pillantunk a mosogatótálcán árválkodó csészére is.

- Én már megittam, ez meg elhűlt, főzök másikat! – hadarja idegesen.

Én gyorsabb vagyok, hamarabb lépek a konyhapulthoz. – Hagyd csak, majd én – mondom neki, de az indulat már érződik a hangomon. A szerencsétlen azt hiszi, a kávé miatt vagyok mérges:

- Ne haragudj, pedig mondtam, hogy főzök!

- Főztél is, nem? – hátra se nézek, ahogy válaszolok neki. Arra gondolok, hogy biztos a konyhaasztalon csinálták. Hányingerem van.

És akkor meglátom.

A csepegtetőn a pulton lévő csésze párja, a készletet Annamaritól kaptam. Akkor adta nekem, amikor még jól volt. Szülinapi ajándék, kézműves munka. Hófehér porcelán kávéskészlet, zöld virágos motívummal a szélén. Mindig is imádtam!

Az utolsó ajándék, ami arra emlékeztet, hogy milyen volt a barátnőm életerősen, boldogan, amikor azt hittük, miénk a világ. Amikor még egészséges volt. Mostanában elő sem vettem, a legfelső polcon tartottam az egész készletet. Féltem, hogy idővel eltörik közülük egy-egy darab, és akkor az emlékek is kopni kezdenek, fogynak majd, mint a csészék és…

A csészén egy elmázgált élénkvörös rúzsfolt virít.

Egy pillanatra megszédülök.

Az otthonomat belengi a csalás bűze. És megbecstelenítette az emlékeimet is…

Miért pont abban a csészében kellett? Arra sem vette a fáradságot, hogy normálisan elmossa… Tudja, hogy az a kávéskészlet mit jelent nekem!

Tényleg, tudja egyáltalán?!

Nem szól semmit. Már ő is észrevette. Lapít.

Megfordulok. A szemébe nézek.

Vajon mit fog mondani? Vajon elmondja végre? Vagy csak valami hazugság jön ki a száján?

Várok egy percet, miközben kérdőn nézek rá. De semmi. Megnémult. A szemében félelem, megalázottság. Aztán könnyek.

Tudja, hogy tudom. Most értette meg, hogy mindig is tudtam.

Én sem szólok semmit. Lassan elindulok az előszobán át, vissza a garázsba. Felhozom a nagyobbik bőröndöt. Leteszem elé.

Arcán döbbenet, a szája nyitva, most szólni akar.

Elfordulok, és csak annyit mondok: – Ne.

Tíz perc sem telik el, és már össze is pakolt. Lassan húzza maga után a kerekes bőröndöt, pont úgy, mint azt a dolgot, amit velem tett. Még most sem hajlandó cipelni, tudom, hogy ezután is nekem kell, egyedül.

Ahogy halkan kinyitja az ajtót, még visszanéz rám. Nem tudom, hogy mondott volna-e végül valamit, mert megszólal a telefonja:

„Meztelen állok előtted,

Hideg van, mindenem dermedt.

Fordulj meg, nézz a szemembe!

Magamat láttam meg benned.”

Érdekes csengőhang – gondolom, de hangosan csak ennyit mondok:

- Majd Andrásékat felhívom én.

Órákig súrolom a csészét, mire rájövök: magamat érzem mocskosnak.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.