A bujaság ára

Eleinte csak egy egész kicsit idegesített. Á, akkor még nem is idegesített, inkább nevettem rajta! Gondoltam, mindenhová kell egy ilyen karakter, még ide is, a Zöldfa utca hat per bébe, ebbe az ütött-kopott prolipanel háztömbbe.

Hát pont ide ne kellene?

Hogy kiről beszélek? Mártikáról, a negyedik emeleti kivénhedt csatalóról! Jó, jó, bocs. Tudom! Nem szép dolog így beszélni róla, de most már baromira idegesít! Sőt!

Mártika.

Mártika egy jelenség. Illetve szeret magára így gondolni. Vagy inkább úgy, mint egy dívára. Díva szeretne lenni, de annyi köze van az ünnepelt hírességekhez, mint a valagamnak.

Tényleg elnézést kérek! De olyan ideges vagyok!

Már amikor beköltözött, már akkor csinálta a műsort a költöztetőknek! Azok meg ügyet se vetettek rá, huszonéves srácok, érdekelték is azokat Mártika megkopott bájai…

Valaha biztosan szép nő volt. Néha még látszik a vonásain. Mondjuk nehéz meglátni a hajdanvolt szépséget a narancsos árnyalatú vakolat és a hozzászoláriumozott bőr alatt. A szemöldöke, mintha csak egy fekete alkoholos filccel festette volna az oviban egy kisgyerek. A túlzóan hosszú, olcsó műszempillák alól Mártika tekintete azonnal elárulja, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban.

Jaj, de gonosz vagyok… Pedig nem érdemli meg. Vagy inkább, de. Na, mindjárt elmondom, hogy mi volt:

Szóval a költöztetős srácokhoz már túl öreg volt, inkább megmosolyogták, ahogy bájolgott előttük. Hiába hajolt be nekik a szegycsontig nyesett dekoltázsával, hiába pucsított, hiába dobálta ébenfekete szintetikus póttincseit, s nyerített hozzá ablaküveg-repesztő hangján, amit bizonyisten ő valami marilynes kacajnak hitt. Hozzájuk képest éltes korú matróna volt, s kiröhögték a háta mögött, akárcsak én az ablakomból leskelődve.

Hogy miért marok, mint a vitriol?

Mert ahogy az ötven pluszos „primadonna” betette ide a lábát a Zöldfa utca hat per bébe, azonnal nekikezdett a házban lakó férfiak becserkészéséhez!

Megszólította őket a liftben, a postaládánál, a ház előtt. Bemutatkozott, mint az új lakó, máskor tüzet kért, vagy csak mondott néhány szót mondjuk az időjárásról, hogy milyen meleg van, és hosszú, hegyes, vérvörös körmökkel ékesített kezeivel legyezgetve magát, megtágította az amúgy is hatalmas dekoltázsát, melyben a kulcscsontjáig feltupírozott keblei kibuggyanni készültek a következetesen mindig neonszínű melltartója extra push up kosaraiból.

Ezek a pipogya férfiak meg bekajálták a dolgot! Mármint nem a dekoltázst, hanem azt, ahogyan Mártika tette-vette magát nekik. A sok ezüst róka mind csorgatni kezdte a nyálát, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Mártika ázsiója az egekbe szökött a ház középkorú férfilakói körében.

Eleinte mulattatott a dolog, és jól ki is beszéltük a szomszédasszonyokkal szegényt.

Nem tudtuk, csak sejtettük… na jó, tudtuk, ha valamelyik pasast áthívta magához megszerelni ezt-azt, merthogy Mártikánál igen gyakran elromlik valami, amit sürgősen meg kell szerelni egy pár erős férfikéznek a házból.

Tíz emelet, nagy a ház, de egy idő után bizony az egyedülálló férfiak kezdtek elfogyni.

Mi meg nevettünk Márti hódításain mindaddig, mígnem valamelyikünk férje nem került sorra.

Ott már éreztük, hogy ez azért nem is olyan vicces!

Irénke, aki a földszinten lakik férjével és három kutyájával, feldúltan mesélte, hogy hogyan hívta át az urát Márta dugulást hárítani.

- Hát nincs annak az asszonynak pénze szerelőre? – háborgott, mikor összeverődtünk hárman-négyen a ház előtt beszélgetni.

- Ugyan, Ircsikém, hát csak nem gondolod, hogy ilyen gyakran romlik el nála valami? – okította Faragóné az ötödikről – Dugulás, mi…?

- Na, persze, most a te férjed a kiszemeltje, jól vigyázz, Ircsikém! – toldotta meg Marika a hetedikről.

- Csak nem gondoljátok, hogy a Józsi?! Neeeem, az kizárt! – hárította a felmerült gyanút Irénke – Az igaz, hogy először valóban át akart menni segíteni neki a Józsi, de aztán mégiscsak azt mondta, hogy ő ehhez nem ért.

- Idefigyelj! Ez a nő egy férfifaló – mondtam neki – jobb lesz, ha rajtuk tartod a szemed! Ahogy eddig kiismertem, ez tényleg mindenre képes. Mint egy kiéhezett krokodil!

Na, ezen akkor jót nevettünk, de éreztük, hogy a zöld szemű szörny felütötte a fejét a Zöldfa utcai panelrengeteg közepén.

Mígnem magam láttam beosonni a Józsit a hátsó bejáraton Mártikával, sűrű körbepillantások közepette, de azért nagy kuncogva, összesutyorogva. Ez múlt héten szerdán történt, szabadnapos voltam, reggel nyolc óra körül épp a boltból tartottam hazafelé, mikor megláttam őket.

Én úgy tudtam, az Ircsi férje ilyenkor dolgozik, de hát én sem tudhatok mindent, nem is az én dolgom!

De igencsak szíven ütött a dolog. Nagyot nyeltem, s félrefordítottam a fejem.

Mi legyen? – tépelődtem. Szóljak Irénkének, vagy ne?

Végül úgy döntöttem jobb, ha hallgatok. Ne szólj szám, nem fáj fejem – ahogy tartja a mondás. Nem az én dolgom, nem igaz?

Különben is, lehet, hogy tényleg meg kell javítani valamit… Persze amit láttam, az nem úgy nézett ki, mintha a Józsi azért surrant volna be Mártával a hátsó ajtón, mert meg kellett javítani valamit. Hacsak azt a perszónát nem, mert állandóan a kirakatba teszi, hogy van mit bütykölni rajta, ha akad valakiben hajlandóság. Úgy látszik, a Józsiban akadt.

Szóval hallgattam a dologról.

El is ült bennem a vihar, mire épp ma azzal állít haza az én férjecském, hogy átmenne egy kicsit a Mártikához, mert valami mindig lecsapja nála a biztosítékot.

- Meg kéne azt nézni – magyarázta nagy hévvel nekem az uram.

Majd mindjárt lecsaplak én téged – gondoltam magamban, de visszanyeltem a dühömet, és csak annyit kérdeztem: – Ugyan mióta értesz te a villanyszereléshez?

- Hát ahhoz épp nem értek, de azt ki tudnám deríteni, hogy mi csapja ki nála a biztosítékot? Mosógép vagy a hűtő…

- Hát nálam meg ez csapja ki azt a nyavalyás biztosítékot! Nem mész te sehová, pláne ahhoz a ribanchoz nem!!! – eresztettem szabadjára a feltörő indulataimat.

- Hívjon szerelőt, vagy hívja át a Józsit!

- Józsit?! Milyen Józsit? – néz rám az istenadta nagy bamba szemekkel.

- Hogy te milyen hülye vagy! – vágom a képébe. – Nem mész sehová, és punktum! – jelentem ki kategorikusan.

Ebben a pillanatban csengetnek.

- Ki lehet az? – mered rám az emberem, mire én: – Honnan tudjam, én nem várok senkit!

Ajtót nyitok, de abban a pillanatban most már tényleg iszonyatosan felmegy bennem a pumpa, amikor meglátom a lábtörlőnkön topogni a pink tűsarkúba préselt sonka lábain egyensúlyozó Mártikát, teljes harci díszben.

Csillogó arany-fekete miniruhája kihangsúlyozza számtalan hurkáját, melyek közül talán a legfelső az extrára tuningolt keblei halma. Arcán olyan erős a smink, hogy azt hihetném, még szilveszter éjjelén ráborult egy bödön csillogó flitter, vagy minimum képen nyalta egy csillámpóni.

El is röhögném magam, ha nem tudnám, hogy a férjemért jött.

- Jaj, hát te is itthon vagy? – mereszti rám a fekete szemceruzával vastagon körbesatírozott vizenyős szemeit ez a spiné.

Láthatóan zavarban van, arra számított, hogy nem leszek itthon.

- Ki az? – lép az előszobába az én drága férjecském, s láthatóan felcsillan a szeme, amikor meglátja Mártikát.

- Jaj, kedves, én csak a férjedet szeretném pár percre kölcsönkérni, tudod, valami zárlatos nálam a lakásban, és… Tényleg egy pár perc, csak, hogy mi csapja le, hogy milyen szerelőt… – nagy ártatlansággal magyaráz nekem, aztán még hozzáteszi: – Meghálálom, esküszöm, jövök neked eggyel, kérhetsz bármit, tényleg!

Pontosan tudom, hogy napok óta kerülgetheti már az emberemet, aki egyébként nem az a félrelépős macsó típus. Sokkal bambább és mamlaszabb ő annál, mintsem, hogy… értitek, na…

Az is ezt bizonyítja, hogy amikor rápillantok, angyali mosollyal néz vissza rám, és mint a gyerekeim, pont úgy kérdezi: – Átmehetek egy kicsit?

Na, ez azért fura volt.

Néhány pillanatig bámulunk egymásra hárman, aztán azt mondom: – Hát… ha Mártika olyan hálás, hogy viszonozza is a szívességet… egy pár percre átmehetsz!

Mártika őrült hálálkodásba kezd, mintha valóban nagy szüksége lenne az uram segítségére. Látván az arcomat, pontosan tudja, hogy bakot lőtt, itt nem lesz huncutkodás. Még jó néhányszor elharsogja, hogy mennyire hálás, és szívesen viszonozza bármikor a segítséget.

Röhögnöm kell, de inkább a férjem után szólok, hogy Mártika is hallja: – Hogy te is pontosan olyan hülye vagy, mint a Józsi, meg a többi…

Becsukom az ajtót, megyek, ránézek az ikrekre. A fiúk, mióta hazajöttünk az oviból, gyanúsan csendben voltak. De ez fel sem tűnt, el voltam foglalva a férjecskémmel és Mártával.

Most kezdtek csak hangoskodni.

Ahogy benyitok a szobájukba, hatalmas sóhajjal konstatálom, hogy kicsenték a hűtőből az összes Túró Rudit, sőt, a titkos csokikészletet is megtalálták, és mind egy szálig elpusztították. Atyaég... ezek éjfélig tombolni fognak ennyi édesség után…

Kábé negyedóra múlva, amikor a gyerekeim már a csilláron lógnak és teljesen kezelhetetlenek, visszatér a férjem.

Nem is volt semmiféle zárlat. Mártika elnézett valamit.

Miért is nem vagyok meglepődve?

Aztán szépen kézen fogom a srácaimat, és úgy, ahogy vannak, csokis-maszatos képpel és kézzel, leliftezek velük Mártikához.

Először tiltakoznak ugyan, de jó a PR, úgyhogy boldogan jönnek.

Mártika teljesen ledöbben, amikor az ajtóban meglát minket.

- Ne haragudj drágám, de máris beváltanám azt a szívességet! Vészhelyzet van, tudnál vigyázni a srácokra egy órácskát? Tényleg nem tudok most kit megkérni!

Mártika csak tátog, miközben a fiúkat áttolom a küszöbén, nyilván hallotta hírét az ördögfiókáimnak a házban. Meg hát, csak rájuk kell nézni! Fülig csokisak.

- Egy óra múlva jövök értük, és örök hálám, tényleg! – intek vissza, miközben beszállok a liftbe.

Vigyorgok, mint a tejbetök: egy óra neked a pokolban Márti! Még jó, hogy nem tiltakoztak az ikrek, amikor azt mondtam nekik, hogy a szomszéd néninél bármit lehet játszani, rohangálni és dübögni is lehet, mert megengedi, ráadásul szuper arcfestő készletei is vannak!

Másfél óra laza kis borozgatás után megkértem a férjecskémet, hogy most már hozza haza a fiúkat.

Mondjuk az is másfél óra volt, amíg lesikáltam a képükről a csillámporos, rúzsos arcfestésüket, de megérte. Hogy Mártika lakásából meg mi maradt, arra jobb nem gondolni! Ja, de!

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.