A kabát

A karácsonyi eső olyan ünneprontó volt, mint egy hascsikarás. Az utcán pocsolyák terpeszkedtek, álságos víztükrük hamisan verte vissza az üzletek ünnepi fényeit.

A szitáló cseppek közt lépkedve kicsit sem érintette meg a karácsony hangulata, holott az utcán innen-onnan csilingelő dallamok szálltak. A nő alig várta, hogy hazaérjen. A munkából jövet még vett pár dolgot a kisboltban, na nem az ünnepre, arra minek? Egyedül volt, karácsonyfát sem állított. Utálta az egészet, úgy, ahogy van.

Irigy volt a világra, azokra, akik most ajándékok után kajtatnak, vagy az élelmiszerüzletek pultjai közt rohangálnak, hogy szentestére minden meglegyen.

Ugyan, mi minden?

Az a sok kacat, amit egymásnak adnak, holott semmi szükségük rá? A mindenféle földi jóval megrakott asztal körül a hamis mosolyok? A lopva az órára pillantó férfitekintetek, melyek aztán az asszonyra szúrnak némán: menjünk most már!

Szerinte ilyen volt másoknál a karácsony. Hamis, mint ez az utcazenész itt a sarkon.

Bezzeg ő… neki nem kell megjátszania magát senki emberfia előtt! Arra azonban nem akart gondolni, hogy nincs is ki előtt. Elég volt az a vigasz, hogy tulajdonképpen ő az, akinek irigylésre méltó élete van.

A lakásba lépve gyorsan kibújt fekete szövetkabátjából, mely jól átázott az esőben. Holott vitt magával esernyőt, mégsem húzta fel, egyrészt azért, mert kezei tele voltak szatyrokkal, másrészt mert úgy tűnt, épphogy csak szemerkél. De az eső olyan alattomosan, szinte észrevétlen áztatta el a vastag fekete szövetet, mint amilyen alattomosan és észrevétlen hálózta be őt magát a keserűség. A magány. Az irigység.

Fel sem tűnt, csak amikor már a gödör mélyére került. Akkor meg már mindegy volt. Könnyebb volt utálni a világot, mint megbékélni vele.

A vizes gyapjúkabát nehéz volt és kissé dohos szagú. Vállfára tette, és a konvektor fölé akasztotta, hagy száradjon.

Kipakolta a szatyrokat, az egyik mélyéről utoljára került elő a zöld, kerekhasú üveg. Töltött magának egy keveset, aztán lehuppant a fotelbe.

Sokáig az ablakkilincsre akasztott kabátot nézte, valami furcsát gondolt, aztán oldalra pillantott. Majd megint a kabátra. A második pohár Unicum után, ha előrefelé tekintett, akkor oldalt, a perifériás látóterében valahogy úgy tűnt, mintha egy férfi állna az ablakban.

Mulattatta a dolog, kacagott is hozzá egyre többet. S ahogy fogyott az Unicum, egyre inkább jól esett arra gondolni, hogy mi lenne, ha valóban egy férfi állna ott az ablak előtt a szobában?

Először csak a poharát emelte felé: – Egészségedre!

Aztán megkínálta, s mivel a hallgatás beleegyezés, öntött neki is egy pohárkával. Ahogy fogyott az ital, szóba elegyedett a kabáttal, ami már nem volt kabát többé, hanem egy kellemes megjelenésű úriember, ahogy a nő megtudta: András.

- Milyen szép, férfias név… András… – kuncogta huncutul – na és van barátnője, vagy felesége magának, kedves András?

- Hogy nincs? Egyedül van, mint az ujjam? No, lám, micsoda véletlen, hát én is… Tegeződjünk, kedves András, ha nincs ellenedre. Nincs? Hát csodálatos! Akkor szervusz! Proszit! – csilingelve nevetett, s kacéran pillantott hozzá, immár Andrásra.

Az este csodásan telt. Rengeteget nevetett, hihetetlenül jól érezte magát. András kitűnő beszélgetőpartnernek bizonyult és pompás udvarlónak. Frivol kis bókokat suttogott, aztán meg csillogó szemekkel hallgatta őt, mindegy volt, mit locsog össze. Az összhang olyan tisztán egyértelmű volt! Nem tudta nem észrevenni a kettejük közt felizzó szikrát, mely ahogy múlott az idő és fogyott az ital, egyre inkább parázslott, végül lángra kapott. Nem törődtek azzal, hogy ez csupán az első randevú, épp csak a megismerkedésük órája, mégis oly ellenállhatatlan volt a vágy a szívükben, hogy az forró lávaként olvasztotta őket eggyé egész éjszakára.

Másnap iszonyú fejfájással ébredt. Kócos fejét, mintha ólomból öntötték volna, nehezen emelte meg a párnáról. Hunyorogva bámulta, ahogy az ablakon át derengő halvány reggeli fényt valami fekete árnyék töri meg. De mi?

A kabát.

Atyaisten… Szégyen. Őrület. Émelygés. Hányinger.

Meg az az iszonyú fejfájás.

A nap lassan telt. December 24-e volt, de neki ez semmit nem jelentett. Összerámolta a lakást, takarított, valami ebédfélét készített.

A kabátot azonban nem vette le az ablakból, maga sem értette, miért.

Szégyellte ugyan nem is kicsit, még önmaga előtt is a tegnapit, de az érzés, amit a nem létező férfi kiváltott belőle, olyan csodálatosan vonzó volt, olyan űrt, olyan szűnni nem akaró hiányt törölt el az éjjel, hogy újra vágyott rá. Időnként, ha a kabátra pillantott, megcsóválta a fejét, máskor meg elmosolyodott.

Tizenkettő előtt aztán gyorsan magához vette a pénztárcáját, a szobába sietett, de ott megtorpant. Inkább mégsem vette fel a fekete szövetkabátot, hanem előkeresett egy másik dzsekit, s leszaladt a kisboltba, úgy rémlett neki, az még délig nyitva van.

S valóban úgy volt, zárás előtt még épp odaért. Nem is egy, hanem mindjárt két üveg Unicumot vásárolt, aztán rohant haza és várta az estét.

Kicsinosította magát, felvette a kék sifonruháját, még némi sminket is felrakott. S miközben iszogatott, pont mint az előző este, úgy várta a kabátból vált férfit a fotelben ülve.

András hamarosan meg is jelent neki úgy, mint tegnap, ott az ablakban.

Aztán így együtt a férfival teltek el sorra az esték, s végül már a nappalok is. Egy nap András nem ment el többé, hanem vele maradt. Beköltözött. S vele jött a szerelem, a beteljesült vágyak sora, a vidámság, s egyszerre csak a dolgok mind könnyed természetűvé váltak. Elmúlt a magány, megszűnt a fájdalom.

A nőn észrevehető volt a változás. A szomszédok, a munkatársak mind látták rajta, hogy kivirult. Mind tudták, hogy szerelmes, s azt is, hogy a férfi neve András.

Kíváncsiak voltak, hogy milyen lehet az a férfi, aki így kifordította ezt a konok, magának való nőt önmagából, ráadásul a jó irányba?

De az ismerősök, kollégák mindig csak kitérő választ kaptak, meg kellett elégedniük annyival, hogy András a legcsodálatosabb férfi a világon! Nem is firtatták jobban a dolgot, hiszen mind jól jártak, a nő kedves lett, és szinte már jó volt a társaságában lenni, pedig azelőtt majdhogynem mindnyájan utálták.

Persze voltak azért súrlódások a kapcsolatukban, de hát melyik szerelemben nincs némi vita?

A férfi naphosszat otthon volt a nő lakásában, dolgozni nem járt. A nő pedig hiába kérte, hogy azért a házimunkába besegíthetne, András még csak egy poharat sem mosogatott el soha.

De a nő annyira szerette, hogy mindent elnézett neki. És a varázslatos éjszakák, a meghitt beszélgetések, az otthon melegében elköltött gyertyafényes vacsorák kárpótolták mindenért. Még azért is, hogy nem jártak el sehová. A nő megértette, hogy András befelé forduló típus, ő pedig így szerette őt, hiszen tudta, hogy a férfinak ő jelenti az egész világot.

Így múltak el a napok, a hetek, a hónapok. Ilyen nagy szerelemben múlt el a tél is, s az érzelmeik nem csitultak tavasszal sem. Odakint hiába volt csodás az idő, s hiába ragyogott a nap, virágoztak a fák, a bokrok, ők ketten csakis bent a lakásban, egymás karjaiban élték meg a tavaszt és a szerelmet.

Aztán egy májusi vasárnap délelőtt a nő épp ebédet főzött, András pedig, ahogy szokta, a szobában az ablakon bámult kifelé.

Már majdnem kész volt az étel, amikor a nőt valami furcsa érzés fogta el. Először egy halk suhanó hangot hallott, talán egy apró puffanást?

A balsejtelem hirtelen elemi erővel szorította össze a szívét. A szobába sietett.

András ott feküdt a padlón, élettelen! Nem mozdult, nem is lélegzett.

Szívroham? Hirtelen szívleállás? – a gondolatok sebesen száguldottak át a nő agyán. A férfit nevén szólongatva tárcsázta a mentőket, szinte magán kívül diktálta be a címet, s azt hogy egy középkorú férfi eszméletlenül esett össze, talán szívroham.

A diszpécser vonalban maradt, ő pedig a lehető legpontosabban követte az utasításait.

Befúvás és mellkaskompresszió, csak akkor hagyta abba, mikor ajtót nyitott a rohammentősöknek.

Ők a szobába lépve döbbenten azt látták, hogy a nő zokogva a padlón heverő kabáthoz térdel, melyből egy barna vállfa félrecsúszott, az ablakkilincsen pedig ott fityeg a vállfa ragasztását eleresztett fémkampó.

Aztán annyi minden történt, mégsem tudja, mi lett a férfival? Él még? Bevitték az intenzívre?

A mentősök még itt vannak, most nyugtatót fecskendeznek a karjába, nem érti miért?! Neki most a szerelme mellett van a helye!

- Engedjenek! Mi történt vele?! Azonnal mondják meg, azt is, ha nem élte túl! – magán kívül ordít, a nyugtató azonban hatni kezd.

Fura álom kezdődik, melyben valaki egész halkan azt mondja neki: – Asszonyom, nem halt meg senki, az csak egy kabát!

A szeme lecsukódik, még érzi, hogy hordágyra teszik. A távolból András arca tűnik elő, kacsint és mosolyog, szépeket suttog, mindig csak szépeket, és a kezét nyújtja felé.

Legszívesebben megfogná a kezét és vele menne, de valahonnan azért mégiscsak tudja, hogy vége. Most már nem teheti.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.