Sámánisztikus erő van a színészetben

Személyisége betölti az egész teret. Játszott már a Madách Színházban, a Nemzetiben, jelenleg pedig a Csokonai Színházat gazdagítja, melynek igazgatója is volt 2013 és 2018 között. – Nagyon korán eldöntöttem, hogy színésznő leszek. Valószínűleg az óvodabeli élményeim miatt, hiszen hamar rájött az óvó néni, hogy gyorsan jegyzek meg szöveget, és nem félek a színpadtól, így sokat szerepeltetett. Ezenkívül teljesen átlagos, vidéki gyermekkorom volt, amiért roppant hálás vagyok. Rengeteget játszottam az utcán a többi gyerekkel, mozgalmas éveket töltöttem Tökölön, ahol felnőttem. Emellett sokat jártam szavalóversenyekre is – mondta el a Naplónak Ráckevei Anna, aki egyúttal a Kulisszák című beszélgetéssorozat háziasszonya.

Vele beszélgettünk az útról, amit bejárt, a fellépések nyújtotta pezsgő érzésről, a színész szerepéről, feladatairól.

– Hamar megéreztem azt a pezsgő érzést, amit az ember akkor tapasztal, ha egy sikeres fellépés után gratulálnak neki, örülnek a teljesítményének, és ő is boldog, hogy örömöt szerzett – emlékszik vissza, szemében ugyanazzal a csillogással, mint ami talán akkor, kislányként is ott lehetett. Úgy véli, ez az érzés semmihez sem fogható. Olyan, mint valamiféle doppingszer, ami nagyon sok pozitív energiát szabadít fel az emberben.

Gyakran követjük szüleink mintáját pályaválasztásunk esetén, Annánál azonban ilyesmiről nincs szó. Környezetében nem volt hasonló ambíció. Neki egyszerűen csak ez volt elrendelve. De nem ijesztették el, vagy riadtak meg tőle, hanem segíteni igyekeztek választásában. Már a gimnáziumban is kereste a lehetőségeket: a közeli művelődési ház színjátszó körébe járt rendszeresen, hogy ne csak a szavalóversenyeken keresztül, hanem más módokon is fejleszthesse magát, és készüljön a felvételire.

Lényegesek a kompetenciák

A Színház- és Filmművészeti Főiskolára köztudottan nehéz bekerülni. Egy rendkívül kritikus felvételi bizottság előtt kell megmutatniuk a jelentkezőknek, mit tudnak, kik ők. Fontos a jó ritmusérzék, a hang, az alkat, vagy az, hogy az ember képes-e felfogni, megérteni és visszaadni azt, amit kérnek tőle. – Nem igazán volt szinkronban a belsőm és a külsőm. Én a drámai szerepekhez vonzódtam inkább, a külsőm pedig egy világosabb, vidámabb, színesebb belsőt jelzett. Aztán ezt valahogy három év alatt sikerült összhangba hozni – mondta a színművésznő.

Debreceni esztendők

A Csokonai Színházba 2006-ban, az újonnan felállt színházi vezetőség – Csányi János és Vidnyánszky Attila – hívta: – Csodálatos érzés, és azért vagyok itt már tizenharmadik éve, mert minden esztendő hoz valamilyen meglepetést. Új feladatot, amivel eddig még nem próbálkoztam, olyan új embereket, akikkel nagyon jó a találkozás. Ez mindenképpen ösztönző. Az ember egy idő után azért áll föl valahonnan, mert már nem kap színészként elég inspirációt. Olyankor muszáj továbblépni, hogy érezze, fejlődhet egy új helyzet, feladat kapcsán. Ezt itt Debrecenben minden évadban megkaptam. Arról nem is beszélve, hogy aztán öt évig még igazgathattam is a színházat, ami tényleg merőben új feladat volt. Hálás vagyok a színháznak és a városnak, hogy ezt is megtapasztalhattam – mondta.

A színjátszás örömei

Úgy véli, az az összhatás, amit lentről a néző lát, az az élmény, érzelmi utazás, amit egy előadás alkalmával együtt megtehet a színészekkel, a nézőtérről felszabadító, a színpadon pedig nagyon komoly, koncentrált munka, ami alatt pontosan végig kell járni egy feladatsort. Pedig ha az ember kívülről lát egy előadást, hajlamos azt gondolni, hogy ez egy önfeledt létezés ott fenn, a deszkákon. A színész megkönnyebbülést érez, ha pontosan sikerült érintenie az akadályokat, minden feladatot elvégeznie. Ha azonban lever egyet-kettőt, vagy meg sem érinti, jön a hiányérzet és a szégyenkezés.

A színészetben azonban az a gyönyörű – mondta –, hogy van lehetőség javítani és újrapróbálni, ami roppant motiváló: ma egy kicsivel jobb legyek, mint tegnap.

Azonosulni a szereppel

– Természetes, hogy az ember, amennyire csak képes, vagy akkori tudása megengedi, föltérképez egy személyiséget. Ha a szerepe szerint ez szűk, akkor tágítja, amennyire csak lehet. Vagy megpróbál minél színesebb alakot gyúrni belőle. Ez a próbákon történik meg, éppen ezért ez egy másfajta tudatállapot. Itt a színész az ösztöneivel, érzékeivel dolgozik, és próbál spontán helyzeteket teremteni ahhoz, hogy azok, amiket gondol egy figuráról vagy helyzetről, megszülethessenek – mondta. Ezt rögzíteni kell, majd az előadásokon ezt a próbákon összerakott szerepet rekonstruálni, s estéről estére élettel megtölteni.

Nincs kedvenc szerepe, úgy véli, az ember mindegyiket szereti. Ugyan egyik darabjában épp azt mondja lányának: ha sok gyereked lenne, akkor te is tudnád, hogy mindig van egy kis kedvenc. Számára az a legkedvesebb, amivel épp foglalkozik. Valamit mindegyiktől kapott, és valamit minden eljátszott szerepébe bele tudott tenni magából.

– A színészetben nagyszerű lehetőség, hogy folyamatosan foglalkozhatunk önmagunkkal, ezáltal pedig az emberrel. Ezért sem győzök eléggé hálás lenni az életnek. Hogy ezt csinálhatom nap mint nap. Ez egyébként nyilván óhatatlanul azt is jelenti, hogy magamat ismerem meg egyre jobban. Tulajdonképpen mindenkinek ez lenne a feladata: ismerje meg önmagát – tette hozzá.

Közösségteremtő, ősi erő

A színház az egyik olyan művészeti ág, ahol közösségi élményt képesek átélni az emberek, ez pedig a katarzist föl is nagyíthatja. A színésznő úgy véli, az az élő rezgés, ami a színpadon létrejön, átterjed a nézőtérre, és ha hiteles, akkor képes megmozgatni. Kölcsönös folyamat, hiszen fenn a színészek ugyanúgy érzik a lentről jövő rezgéseket.

Egy rádióműsort idézett fel ezzel kapcsolatban, melyben Bessenyei Ferenc a színészt sámánhoz hasonlította. Hiszen, amit a kis törzsek sámánja tett az emberekkel, embereknek, azt csinálja a színész a színházban. Egyfajta lelki vezető, aki a gyógyítástól kezdve, a jövendölésen át táncolt a nagy vadászatok vagy harcok előtt is. Ezzel adott erőt a törzs tagjainak.

– Ez olyan szép hasonlat volt, hogy magamévá tettem. Valószínűleg egy ilyen sámánisztikus erő van abban is, ha valakik kiállnak a többiek elé, és nagy energiákkal mesélnek el egy történetet. Hiszen érzéseket keltenek a hallgatóságban, megerősíthetik őket gondolataikban, segíthetnek tanulságokat levonni a történetek által. A színészet valami ilyesmiből indulhatott, én is ezt gondolom. És ahogy szétváltak a különböző művészeti ágak, a színház egy ilyen sajátos, különleges formává alakult – véli.

Szabadidők

A színháziak életében a bemutatók előtti időszak sűrűbb, délelőtt és este is próba van, ezt követően pedig elő­adás. Nehéz megszokni, ha az emberre szinte rászakad a szabadidő, mégis, mit kezdjen vele? A színésznő általában olyankor nézi meg, miről is maradt le, pár éve pedig kertes házba költözésükkor elvarázsolta a kert. Nagyon szeret kertészkedni, s nevetve tette hozzá, hogy ugyan imádja, van még mit tanulnia.

Kulisszák

– Egy beszélgetés szülte az ötletet: milyen jó lenne, ha a nézők találkozhatnának kötetlenebb helyzetben is színházi alkotókkal. Olyanokkal, akik éppen az adott évadban vagy produkcióban egyáltalán nem ismertek a debreceni közönség számára. Vagy már régen itt dolgozó kollégát megszólaltatni, aki éppen amiatt érdekes, mert sokat dolgozott itt, és közeli ismerőse a nézőknek, a színpadon keresztül. Úgy képzeltem, hogy a nézők is föltehessék kérdéseiket. Hogy egy párbeszéd legyen, amit én irányítok. A közönség egyébként egyre jobban oldódik a beszélgetések alatt, egyre több kérdésük van, úgyhogy ez nagyon jó – tette végül hozzá.

A Kulisszák pedig minden bizonnyal jó ötlet volt, hiszen már második évada találkozhatnak az érdeklődők a színházi alkotókkal.

Laszkács Denise