Mit szólsz, milyen az élet? (18+)

Megint rossz a lift. Ebben a hónapban már harmadjára. A szatyrok füle iszonyatosan vágja a tenyerem, az ujjaim mindjárt leszakadnak. Végig szentségelek, szidom a közös képviselő meg a liftszerelő, meg a mindenki összes felmenőjét, miközben a heti bevásárlással caplatok felfelé, az ötödikre.

Közben meg dallamakadásom van,

„Mit szólsz, milyen az élet,

Az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.”

hol is hallottam az R-GO számát? A közértben, vagy a zöldségesnél? Ja, nem. A buszon. Persze megint senki nem adta át a helyét, ott nyomorogtam a vezetőfülke mellett állva, az új felszállók egyre beljebb taszigáltak, akkor szólt a buszsofőrnél a rádióban:

„Je-je, je-jeje, jeje-jejeje-je.

Je-je, je-jeje, jeje-jejeje-je.”

Azt mondják, a dallamakadásra jó a rágózás, de nálam nincs rágó, ha lenne is, hogy kotornám most elő a táskámból, aminek a pántja gyakorlatilag a nyakamra tekeredett, úgy felmálháztam magam? Nem megy ki a fejemből a dal, egyre idegesebb leszek, pláne, hogy már kétszer megbotlottam a panellépcsőház imitt-amott felvált linóleumpadlójában, kis híján orra buktam, mivel a gonoszul kunkorodó PVC-t nem látom a hét hónapos hasamtól. Újabb öröm: negyedik emelet fordulójában megérzem a cigiszagot. – Hogy az a jó büdös… – csúszik ki hangosan a számon, de a cifrább részeket inkább elharapom.

Tudom, hogy a szomszéd kiscsaj bagózik a lépcsőházban, mindig ezt csinálja. Tizenhat-tizenhét éves lehet, igazi kis lázadó picsa. Persze megértem, én is ilyen voltam, mit érdekelt akkor, mit gondolnak mások, különösen a felnőttek? Sőt! A polgárpukkasztás szinte kötelező motívum ebben az életszakaszban, csak ne szivárogna be a büdös bagószag a lakásunkba, főleg, ha majd meglesz a kicsi! Muszáj lesz beszélnem a kiscsajjal, talán épp ma jött el az ideje.

Ahogy az ötödik előtti lépcsőfordulóba érek, látom, valóban ott ül a lépcsőn, füstfelhőbe burkolózva, lehajtott fejjel.

Elhúzom a számat, nekiindulok annak a pár lépcsőfoknak, ami még maradt, a méretes hasamat magam előtt tolva, cipekedve, hangosan szuszogva. Ő a legfelső lépcsőn ül, ahogy közeledek, a korlát felé csusszan, helyet hagyva maga mellett, hogy elférjek. Akkor látom, hogy csak egy bugyi, meg egy apró kis atléta van rajta. Vézna kis karját véraláfutások, friss piros karmoláscsíkok borítják.

Hatalmast dobban a szívem. A döbbenet az arcomra van írva, de ő nem néz rám, lehajtott fejjel ül ugyanúgy. Mélyet szippant a cigarettába, ami már végigégett, nagyot izzik utoljára a parázs, a füstszűrőig szívja, aztán lassan, a korlát felé fordulva fújja ki a füstöt. Valahogyan tudom, hogy azért, hogy ne felém szálljon. Mondjuk, tökmindegy, merre fújja, jutna az szembe, ha nem remegne bele a testem a látványba. Ahogy bámulom, egyre több kék, zöld, sárga foltot látok a fedetlen bőrfelületeken, márpedig abból van bőven, gyakorlatilag meztelen ül előttem. Nyitom a szám, hogy mondjak valamit, amikor meglátom a hatalmas harapásnyomot a nyakán.

Nem tehetek róla, egy fura kis nyüszítő hang jön ki a torkomon, önkéntelenül is lerakom a szatyrokat, a kezeimet a hasamra szorítom, mintha a kislányom szemeit takarnám, a véráramomban most megy át a placentán a látvány, de ezt a látványt nem lehet befogadni. Ezt nem akarja látni senki, ezt… ezt nem lehet felfogni! Mi történhetett vele?

Tudom, hogy mi történt vele. Pontosan tudom.

„Nagylány, az ígéret szép szó,

Ha betartják, ha betartják, ha betartják, csak úgy jó.”

Folyamatosan megy a verkli a fejemben, nem bírom elhallgattatni, attól félek, hogy mindjárt kijön a számon valami hisztérikus iszonyattal együtt, és dúdolni kezdem…

Valószínűleg sokkot kaptam.

Mit csináljak most?

Ekkor ráeszmélek, hogy nem magammal kellene foglalkoznom. A lány eközben a lépcsőn elnyomja a csikket, egy apró konzervdobozba dobja, feláll, lábujjhegyen pipiskedve a falon lévő elektromos szekrény tetejére teszi. Én a combjai hátulján virító lila ujjnyomokat bámulom.

- Gyere be hozzám, adok ruhát – suttogom rekedten. Ő egy pillanatra megmerevedik. Felém sem fordul, csak bólint.

A kulcsaimat keresem a táskámban, ő addig a szatyrokért nyúl, megemeli őket, én nyitom az ajtót, előreengedem.

A fejemben pillanatképek futnak, zenei aláfestésként végig szól a csikidám.

A lány a nevelőapjával él, az édesanyja talán egy éve hunyt el. Veszekedések, ordibálások, dübögés, puffanások. Zokogás?

Mind a szomszédból, de hát ki akar beleavatkozni? Különben is, egyre rövidebb ideig tartottak ezek a balhék, azt gondoltam, na lám, csak megnevelte a kamaszt a pasas… vagy nem is gondoltam semmit? Persze tudom, hogy a fickó iszik, mindig be van állva, de mi közöm hozzá?

Mit kellett volna csinálnom? Bekopogni? Rendőrt hívni?

Igen. Rendőrt kellett volna hívni, át kellett volna menni, kopogni, csengetni, dörömbölni. De… nem tudtam, nem gondoltam, én… én nem…

„Kelj fel, nem lehetsz fáradt,

Úgyis érzem, úgyis érzem, úgyis érzem, jó vagyok nálad.”

A szekrényből farmert, pólót veszek elő, van valahol egy sportcipőm is, meg egy kapucnis pulcsim.

- Hány éves vagy? – kérdezem, miközben a ruhákat keresgélem.

- Tizennégy.

A sírást most már nem tudom visszanyomni a torkomba. Potyogni kezdenek a könnyeim. Csak tizennégy… Azt hittem, idősebb… de mit számít, hogy hány éves?

- Gyere, főzök egy teát – ösztönösen megérintem a vállát, ő önkéntelenül beleremeg. Elkapom a kezem.

- Inkább egy kávét, ha lehet – kéri halkan, én meg úgy vagyok vele, hogy bármit, ha vodkát kérne, azt is adnék.

- Nem vagy éhes? – kérdezem, de rájövök, mekkora baromságot mondtam. Éhes… most?

A konyhaasztalnál ülünk, előttünk két csészében gőzölög a fekete.

- Figyelj... én nem tudom, mit kellene… Hívjak rendőrt? Menjünk be a kórházba? Vagy mit…? – nem bírom sírás nélkül – Te mit szeretnél? Mit tegyek? Hogy segítsek?

A keze után nyúlok, de a kezünk, mint a tükörkép, egyszerre húzzuk: ő el, én vissza.

- Semmit, nem kell semmi – nagyot kortyol a kávéból, látom, hogy rágyújtana. Üres tekintettel bámul maga elé.

Biztosan fájdalmai vannak. Testi és lelki fájdalmai, ki tudja mióta. Mit tehetnék érte? Kiskorú… én meg felnőtt. Hívjam ki a rendőrséget?

- Van még cigid? – kérdem.

Azt sem bánnám, ha itt, a konyhában gyújtana rá.

- Nincs.

Istenem, bárcsak lenne itthon! Nem tudom, mit kellene mondanom, vagy mit kellene tennem? Hívjam a rendőrséget? A mentőket? Mi van, ha csak rosszabb lesz a helyzete? Hogy is hívják? Istenem… hogy is? Lili! Igen, Lili!

- Figyelj Lili! Valamit tenni kell. Te mit szeretnél? Jelentsük fel?

- Kit?

Értetlenül bámul rám. A szemeiben fásultság, megadás, lemondás.

Elmondhatatlanul aggódom érte.

- Figyelj! Maradj itt nálunk! Aludj itt! Kitalálunk valamit! Keresünk valakit. Gyermekvédelmiseket…

- Mi van?! Dehogyis!

Most mást látok az arcán. Rettegést. Iszonyatot. Fél a következményektől. Nem hisz a rendszerben. Nem hisz a felnőttekben. Nekem sem hisz.

„Most jó, jóó, kérem, higgyjék el nékem

Az a gyerek, az a gyerek, nem, nem, nem az én vérem”

Ki kell fújnom az orrom, taknyom-nyálam egybefolyt, annyira kínoz a sírás. Nem hangosan, elnyomom azt az ordító zokogást, amit az együttérzés, a szánalom és a terheshormonjaim elemi erővel tolnának kifelé a torkomon. Hangtalanul sírok, de a könnyeim, meg a többi, folyik megállíthatatlanul. Miközben Lili szenvtelenül ül előttem.

Mintha nem is ő lenne az áldozat, hanem én.

Utolsót kortyol a kávéba.

- Mennem kell. Mindjárt felébred. Keresni fog.

- Dehogy is mész! Csak nem akarsz visszamenni?! Semmiképp! Nem engedhetlek vissza oda! – most tényleg megragadom a kezeit. Apró kis madárcsontok, izzadt tenyér. Ismét elhúzódik.

- Jobb, ha megyek. Megtalál, aztán itt is balhézni fog.

- Akkor rendőrt hívunk!

- Na, persze. Majd ki is jönnek… Amúgy meg mit csinálnának vele?

- De hát… megerőszakolt!

Ahogy kimondtam, rögtön tudtam, hogy nem kellett volna.

Ki tudja hányszor történt már meg? És talán soha nem mondta ki, még magának sem, hogy mi történt. Tizennégy éves gyereklány. Hogyan lehet ezt feldolgozni?

Hogy az, akinek vigyáznia kellett volna rá, akire rá volt bízva…

Már az ajtónál van. Lenyomja a kilincset, maga felé húzza. – Maradj már itt, Lili, kérlek! – sírok most már hangosan.

Ebben a pillanatban nyílik a szomszéd ajtó. Lili nevelőapja lép ki rajta. Félmeztelen, hordó hasa undorítóan lóg a koszlott mackónadrágjára, ami le van róla csúszva, lábán fél pár papucs.

Merevrészeg, szemei keresztbe fordulva, artikulálatlan hangon ordít valamit, amiből csak a „kurva anyádat” lehet kiérteni.

Felénk indul.

Visszarántom Lilit, ő próbálja becsapni a részeg vadállat előtt az ajtót, de késő, a pasas iszonyú gyors. Elkapja Lili csuklóját, kirántja a lányt a lakásból. Lili a lépcsőház padlójára zuhan. Magzati pózba kucorodik, mint aki tudja, hogy mi következik.

A férfi teljes erőből rugdosni kezdi. Rúgja, ahol éri. Néhány pillanatig csak lefagyva állok, a hasamban lévő kislányra gondolok, a másik kislányt meg épp agyonrugdossa az az állat.

Rávetem magam a hátára, próbálom elrántani Lilitől, közben kiáltok: – Segítség! Valaki jöjjön már! Segítség!!!

A ház néma. Mintha nem lakna itt senki.

Végül valahogy sikerül elrántanom Lilitől, magamon kívül ordítok: – Lili, fuss!!!

A fickó megfordul, nekem iramodik. Az ökle lendül, de most Lili ugrik a hátára, üti, csapkodja, ahol éri.

A férfi lerázza magáról, törékeny kis teste ismét a földre zuhan. Most én esek neki, ütöm én is, ahol érem, közben próbálom védeni a hasamat, mert az a disznó is csapkod ám, vadul ordít, szitkozódik.

- A kurva anyátokat, büdös ribancok! Itt fogtok megdögleni! Nem mentek el innen élve!

Ilyesmiket ordít végig. Már azt sem tudom, ki üt kit.

Hirtelen az egész olyan, mint egy jól megkoreografált provokatív táncjelenet, amit lassítva látok: fejek, karok, lábak, vicsorgó fogak keringenek, szállnak.

Egy pillanatra megáll a film, amikor a pasas könyöke arcon talál, de épp csak súrol, nem is fáj.

Aztán újra forog a jelenet. A fickó ordít, Lili sikít, elkapta a pulcsiját, amit alig pár perce adtam neki. Ahogy próbálom kiszabadítani, egy pillanatra összeakad a tekintetünk.

Hirtelen ráébredek, hogy a lány most először néz a szemembe.

A pillanat megnyúlik, mi ketten nyújtjuk meg. Egymás tekintetébe kapaszkodva, ha akarnánk, egészen a végtelenbe nyújthatnánk a megállított időt. Pedig tudom, hogy a másodperc töredékéig tart csupán az egész, mégis szavak nélkül, a másik szemébe nézve hosszú mondatokat mondunk el. Az elkövetkező életünket tervezzük meg. Ha itt és most normális lennék, azt mondanám, ez a telepátia. Vagy ezt akkor mondanám, ha itt és most nem lennék normális?

A tekintetünk és a sorsunk ott és akkor összeforrt.

A végtelen pillanat szülte néma egyezségünket megpecsételve, végül beleadjuk minden erőnket, és ahogy csak bírjuk, a lépcső felé lökjük a szemétládát.

A film lassítva forog tovább, a férfi a lépcsők fölött repül, aztán tehetetlenül alázuhan. Hatalmas busa feje a korlátnak ütődik, hallom a koponyacsont reccsenését.

Visszatartom a lélegzetem.

A fél pár papucs pörögve száll, majd ott ér földet, az élettelen gazdája mellett.

Megfogom Lili kezét. Engedi.

- Több helyen felvált a linóleum. Én is majdnem többször elestem, amíg felfelé jöttem.

- Ráadásul teljesen részeg volt.

- Már évek óta ki kellett volna cserélni a PVC-t. A lift is mindig rossz.

- Máskor is leesett, de akkor nem lett komoly baja.

- Kérhetsz kártérítést.

- Telefonálsz?

Amíg várjuk a mentőket, végig fogom Lili kezét. Sőt, amikor a rendőrök helyszínelnek, akkor is. Aprókat szorítok rajta, mintha morzéznék neki: nem hagylak magadra.

Magamban pedig csak tovább dúdolok:

„Mit szólsz, milyen az élet,

Az a fontos, az a fontos, az a fontos, hogy élek.”

Ő is megszorítja a kezem.

***

A történetben idézett dal az R-GO Létezem című számából való.

A dalszöveget írták:

Szikora Róbert

Holló József

Král Gábor

Kozma Tibor

Környei Attila

Barile Pasquale

Ungvári Zsuzsanna további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.