Nevének jelentése: a vigasztalás fia

– Legszívesebben a családi összejövetelekre emlékszem vissza. Nagy családom van és a névnapozások, születésnapozások egybe tartottak minket. Meg hogy lisztködben úszott a konyha már reggel hétkor és mi pakoltuk öcsémmel az asztalokat. Nem nagyon értettük, minek ez a nagy csinnadratta, de aztán meg olyan jó volt megélni, hogy mindenki egyszerre beszél hangosan és mégis van egy nagyon jó családi diskurzus – emlékezett vissza a Naplónak Janka Barnabás, a Csokonai Színház színésze gyermekkori éveire. A fiatal tehetség erősen kötődik családjához, aminek tagjai pedig rendkívül büszkék rá. Édesanyja minden cikket, amiben szerepel, kinyomtat, rendszerez.

Elindulni az úton

S hogyan kezdődött a színészkedés? – Édesanyámék látták, hogy van bennem hajlam. Az apai nagyapámtól – azt mondják – én örököltem a legtöbbet, ami a hangerőt meg az orgánumot illeti. De a gimnáziumban döntöttem el véglegesen, hogy színész leszek. Krisztik Csaba, Jászai Mari-díjas művésznek az Ady dráma tagozatán volt mozgásszínháza, ami azt jelenti, hogy nem szólaltunk meg. Akkor megérintett az, hogy szavak nélkül mennyire kifejező lehet egy színész a színpadon egy adott jelenetben. Óriási lökés volt számomra. Azelőtt nagyon sok minden szerettem volna lenni. Fiatalon minden érdekli az embereket. Mellette még a tanítás volt az, ami nagyon vonzott. Ha nem színész lennék, akkor angol-töri vagy magyar-irodalom szakos tanár. Egyébként szerintem a színészet is egyfajta tanítás, hisz a színház mindenkinek szól – fejtette ki a színész. Először 18 évesen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ekkor az utolsó rostáig jutott, azonban nem vették fel. Úgy véli, ez a pofon nagyon kellett neki. – Tíz év távlatából visszatekintve ez egy ajándék volt. Rosszul éreztem magam, viszont miután felvettek, nagyon jó osztályba kerültem be, olyan fantasztikus osztályfőnökhöz, mint Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter. Úgy gondolom, amit azoktól az emberektől kaptam, pont akkor volt időszerű és tudtam, hogy most igazán készen állok és ennek szentelem az életemet – tette hozzá. A színész, ha nem kap elég impulzust egy helyen, elvágyódik, hogy lássa, mire is képes máshol. Barna azonban nagyon szeret itt lenni, bár hiányzik a régi osztálya, szerette a közös munkát. Debrecenről úgy gondolja, a keleti országrész legdinamikusabban fejlődő városa, mindig is szeretett cívisvárosi lenni és azt a fajta családias hangulatot, ami itt uralkodik. Csak a többiek hiánya, együtt játszani a volt osztálytársakkal és önmaga kipróbálása egy más környezetben az, ami talán hiányérzettel tölti el olykor.

A szakma oltárán

– A legbüszkébb arra vagyok, hogy a nevem azt jelenti: a vigasztalás fia, és ennek nap mint nap eleget tudok tenni. Meg tudom nevettetni a közelemben lévőket. Nekem egyfajta elégtétel ez – mondta Barna. Az évek alatt sok meghatározó találkozása volt, emberek, akikre felnézhet. Bödőcs Tiborról például úgy gondolja, nagyon magas szinten műveli a stand up műfaját. A regényeit olvasva egy hihetetlenül művelt, erős véleménnyel rendelkező ember rajzolódik ki előtte, aki a művészet szűrőjével és azzal átitatva tárja elénk a világot. Egy kivételével minden önálló estjét látta. Az a fajta kritika, amit megfogalmaz, néha nyers és durva, viszont – mondja a színész – ha nem fogalmazná meg senki, akkor ezek fölött a problémák fölött elsiklanánk. Az ő munkássága mellett a nemrég eltávozott Marton László osztályfőnökét emelte ki, akire rendkívüli mód felnéz. S úgy érzi, az egész szakmának nehéz, hogy már nincs köztünk.

S izgul e még? – Nem tudok annál jobban játszani, mint ahogyan jelenlegi tudásom lehetővé teszi. Ebből viszont, ha nem akarom kihozni a maximumot, az óriási árulás magammal szemben. Amióta itt vagyok, egyetlen premier volt, mikor remegő kézzel mentem fel a színpadra. Aznap reggel negyed hatkor kaptam két oldal teljesen új szöveget, s ez nyitotta az egész előadást. Akkor azt éreztem, nem vagyok elég felkészült. Izgalom mindig van bennem, a színpad annyi mindent megmutat, efelől pedig mindig van egy jó értelemben vett izgatottság – fejtette ki.

A szerepek mélysége

Van egy egyetemes orvosság mindenre: ez a humor. A jókedv, a nevetés hatalmas eszköz a színész kezében, vallja a tehetség. Elmesélte, hogy egyszer egy nézőpár elütött egy szarvast, amikor a Tesztoszteron előadásra igyekeztek. El kellett vontatni az autót, csereautót hozatni, épp hogy beértek a színházba, de amikor kijöttek, teljesen elengedték ezeket a dolgokat: a nevetés és a humor által.

Nézőként is idealizálunk szerepeket, vannak kedvenceink, vagy olyanok, akiket egyáltalán nem érzünk közel magunkhoz. Barna vallja: mindegy, hogy gyerek előadás vagy bármelyik Ibsen darab, a magáénak érzi, ezt pedig Marton Lászlónak köszönheti, aki a színpad szeretetét tanította meg, nem pedig a karakterét. – Készen állok egy drámaibb hőst is eljátszani. Amit az utóbbi időben egyre közelebb érzek magamhoz, az Hamlet karaktere, hisz rengeteg kérdés merül fel mostanában bennem. A másik ilyen Macbeth. És amit még majd egyszer szeretnék eljátszani, az Ibsen Nórájából Torvald szerepe. Azt érzem, vakon hinni, hogy mindent megadsz egy nőnek, és az neki úgy jó, ahogy van, ahogy te megteremtetted, bánsz vele, majd pedig az igazi nőt nem látni, nagyon érdekes. Fontos meglátni őt a dolgok mögött. Ennek az embernek ez nem sikerül. Továbbá Az ember tragédiájából Lucifer karaktere is érdekel, pontosan a rengeteg kérdésfelvetés miatt – fejtette ki.

Amiben láthatjuk

– Most mutattuk be nemrég Mikó Csaba Nemtudomka című darabját. Látható vagyok még a Padlás című darabban, ami a szívemhez nagyon közel áll, illetve a Tesztoszteronban, ami egy hatalmas élmény. Nemsokára fel fogjuk újítani Örkény István Macskajátékát Szabó K. István rendezővel nagyváradi vendégjátékkal, ezt is közel érzem magamhoz. Valamint most kezdtük januárban a Romankovics Edit Para című darabját, amit Bethlenfalvy Ádám fog rendzeni – mondta végül Barna.

Laszkács Denise