Saját műhelyben, a természet közelében születnek a művek

Művészeknek születtünk, akiknek az életben az egyik legfőbb hivatása: az alkotás. Réti Szabó Sándor – ahogy önmagát meghatározza: faragozó – már gyermekkora óta alkot. Önellátó paraszti családban nőtt fel Hajdúnánás határában, ahol gyermekkorában – a mai napig is – a kézművesség az élet szerves részét jelentette. Fiatal, kamaszkori éveit a természet ölelésében töltötte, így nem volt nehéz a harmóniára való törekvés, hiszen mindig is békességben élt. A mai napig fontos számára, hogy közel legyen a természethez, és ne csak lélekben, de fizikailag is.

A mesemondással, festéssel, faragással foglalkozó fiatalember jelenleg is tanyán él, hogy állandó kapcsolatban legyen a természetben előforduló fényjelenségekkel: a felkelő, lenyugvó nappal, a csillagokkal, a holddal – hiszen ezek nemcsak ihletet adnak számára, de általuk tudja a világ működését érzékletesen, hitelesen bemutatni a műveiben.

– Már ifjúkoromban saját kiskanállal ajándékoztam meg édesanyámat: hiába csak hatéves voltam, általam készített munkával kívántam megörvendeztetni. Akkoriban nem beszéltünk még kézművességről, teljesen természetes volt a kézzel való alkotás, ami nem csak a kaszálást, kapálást jelentette – kezdte munkássága bemutatását a faragozó.

Saját műhely

A fafaragás nem vált a művész hobbijává, mivel amióta az eszét tudja, azon igyekezett, hogy mesterségként legyen jelen életében az alkotás. Iskolás évei mellett saját műhelyének kialakításán szorgoskodott, jó kézügyességének révén hamar saját megrendelésekre dolgozhatott.

„Hatalmas volt bennem a késztetés, folyamatosan „nőni” akartam, olyan „nagy” akartam lenni, mint azok az alkotók, akiket megismerhettem a Mesterségek Ünnepén.”

– Nem azt csinálom, mint egy kosárfonó vagy éppen egy fazekas, nem azt mondom, hogy több, de másabb: komplex kültéri, beltéri alkotások, amelyek üzeneteket továbbítanak, tehát nem csak egy mesterségbeli tudásnak a gyakorlása.

– Nincs két ugyanolyan mű, mindegyik más. Készítek nagy méretű színpadi díszleteket, színielőadások díszleteit is terveztem, kiviteleztem már, és nem mint egy jó faragót, inkább mint egy gondolatnak a megvalósítóját keresnek. Megannyi szárnyas oltárt, kültéri oszlopot, tornácot alkottam meg, melyekben nyilván maga az üzenet kapja a főszerepet. Ezenkívül persze játszóházakba, imatermekbe, templomokba, valamint magánszemélyeknek egyaránt készülnek művek – folytatta.

Valódi művészet

Réti Szabó Sándor a Debreceni Napraforgó Waldorf Általános Iskolában fafaragást oktat, és a tanítványainak is ugyanazt szeretné átadni, amit jómaga él meg minden egyes munkájában. A fafaragás szinte ugyanolyan hivatás, mint akár a költészet: nincs két ugyanolyan szobor, ahogyan két megegyező vers sem létezik.

– Munkám folyamán egy történetet „írok” le, tárok az emberek elé, többször visszatérek a képírásra, képjelekre: egy versben a jó rím összeáll, egy gondolat által, nos, én is ugyanazt csinálom a mintákkal. Nem díszítek, ez nem díszítőművészet: szó szerint képírás. Szinte minden munkámra emlékszem, tudom, milyen érzések kavarogtak bennem a készítése közben; óriási felelősség, de mégis csodálatos érzés elkezdeni egy alkotást – mondta.

Közösségben alkotás

A „túlpörgött” fogyasztói társadalom miatt többen teszik fel a kérdést: mennyi ideig tart egy-egy műalkotás elkészítése? – Nos, ez az a kérdés, amire soha nem tudok jó választ adni, mert magam sem tudom. Lehet néhány nap, de akár több hét is, voltaképpen a természettel élek együtt, így a gondolatok, érzések felerősödnek, majd alábbhagynak, ezért ki kell várni a tökéletes pillanatot.

– Egy munka akár megkívánhat több tíz vésőt, nem beszélve az ecsetekről, a szivacsokról, csiszológépekről, ezek mind azt szolgálják, hogy a képzelet megszülethessen. Szeretek közösségben alkotni, mégis legtöbbször egyedül dolgozom, nagyon kevés az az alkalom, amikor a mellettem munkálkodó tanítványom nem zavarja az alkotást. És nem azért, mert beszélgetne, egyszerűen a ritmusom nem úgy alakul. Amikor igazán alkotok, akkor az egyedüllét nagyon fontos, hiszen tudjuk: amikor egyedül vagyunk, akkor pont, hogy nem vagyunk magányosan – mondta.

Végezetül Juvan Sesztalov Amikor a Nap ringatott című művéből idézett: „Adom magam a tűz hevének. Bennem hol bánat ül, hol fény ragyog. A végén egészen elégek... s íme: megint ember vagyok!”

A faragozó úgy véli, a legnagyobb ajándék a természet és az abban való létezés, ezért mindenki gazdagnak vallhatja magát, aki megteheti, hogy kimegy a rétre hallgatni a némaságban felcsendülő csendet.

Nagy Emese