A Nirvana felé, félúton

Egyedi hangulatú, azaz múltidéző, mégis fiatalos pezsgésű koncertet adott a télen Debrecenben a Lugosi Dániel (gitár, ének), Takács Vilkó (gitár), Prepelicza Zoltán (basszus) és Kocsis Máté (dob) félállású Nirvana Acoustic tribute zenekar. Az együttes frontemberével, Lugosi Danival beszélgettünk többek között atyai örökségről, Nirvana-emlékezetről és a jövőbeli tervekről (az interjú még a vészhelyzet kihirdetése előtt készült).

Közismert a családi háttered: a Beatrice gitárosának, Lugosi Lászlónak vagy a fia, aki sajnos már nincs közöttünk. Milyen volt egy ennyire direkt közegben felnőni és zenésszé válni?

Minket is normálisan felneveltek a három testvéremmel együtt. Nyilván apukánk személye nagy szerepet játszott abban, hogy korán fejest ugorjunk a zenébe otthon. Ő mutatott nekünk mindenféle zenéket, a rocktól függetlenül is. Később jelentett némi hátrányt apa személye, amikor elkezdtem hangmérnökként és technikusként dolgozni, illetve amikor zenélni kezdtem. Mondták:

„Jaj, te vagy az öreg Lugó fia, jaj, te is balkezes vagy!”

Tehát összehasonlítottak vele, és hallottam, hogy apám így gitározott, meg úgy, én meg teljesen másképpen. Ő remek szólógitáros volt, én pedig nem vagyok szólista, én a zene dalszerzői részét élem meg. Tehát ez furcsa volt az elején, és fiatalon negatívumként éltem meg, de mégis jó volt úgy kikötni a zenélésnél, hogy volt némi fogalmam az egészről.

Mennyire volt az evidens kiskorodban, hogy te is gitáros leszel?

Apám azt mondta, ő helyettem nem tud gyakorolni, ha engem érdekel ez, úgyis megtalálom a módját, hogy elsajátítsam, amit szeretnék. Fogásokat és trükköket mutatott, de alapvetően az volt a véleménye, hogy törjem össze magam én, és jöjjek rá én a dolgokra. Egy évig jártam tanárhoz klasszikus gitározni tízesztendősen, és ennyi. Utána autodidakta lettem, és inkább a saját dalaimra koncentráltam már korábban is. Hogy mi vitt erre az útra? Három-négyéves koromban annyira rágerjedtem erre, tudtam, vagy focista leszek, vagy fagyiárus, vagy színész, vagy zenész. Focizni nem nagyon tudtam, a színészkedést meg abbahagytam, nem volt túlságosan őszinte az a közeg számomra. Maradt a zenélés. Igaz, a fagyiárus még hátra van, az mókás szakma, tök jó ízek vannak, a gyerek örülnek, kapod a kétforintosokat... A zenélés mostanra fordult komolyra.

„Korábban kétségek gyötörtek, hogy jaj, miből fogok megélni. Most úgy vagyok vele, megélek én bármiből, csak csináljuk már meg a saját zenénket.”

Bizonyára emlékezetes az első találkozásod a Nirvanával. Miért pont az a banda, mikor „ütött be” nálad, s miért az ötlet, hogy csináljatok egy tribute zenekart?

'93-ban vagy '94-ben történt. Apám már kilépett a Beatricéből, és volt egy Hard Légió nevű zenekar, amiben gitározott. Utána még próbált bandákat, zenészeket, hogy együtt muzsikáljanak. Hazajött egyszer az egyik ilyen kalandútjáról, és ledobott az asztalra egy kazettát, én másnap belebotlottam. Ez egy eredeti kazetta volt, ami nem volt nálunk annyira őshonos, mert nagyon sok mindent a Szabad Európa Rádióból vettek fel apámék, vagy valahonnan átmásolták. Kérdeztem apát, hogy mi ez, és ő mondta, hogy lövése sincs, de a zenekar, amelynél járt előző este, borzasztóan kutyaütő volt. Kezébe nyomták ezt a kazettát, hogy na, ilyen zenét akarnak játszani, de ő meg se hallgatta, mert a srácok annyira szarok voltak. Gondolta, a kazettán is egy rakás tré lehet. Én azonban kíváncsi lettem. Beraktam és emlékszem, bejött a dob, iszonyatosan szét volt torzítva a gitár, és üvöltöttek mint az állat. Az egész egy nagyon súlyos, haragos valami volt. Fülesben hallgattam, és kiszaladtam, hogy figyelj apu, ez tök jó. Apán láttam, hogy jaj, Jézusom, a gyereknek tetszik valami nagy rakás... Az In Utero album volt egyébként, a Scentless Apprentice című, második szám, és amikor apám is hallgatni kezdte, mondta, hogy fúúú, ez baromi jó! Ekkor anyám belépett és megjegyezte, hogy te meg ilyet hallgattatsz a gyerekkel! De mondta neki apa, hogy szia, és bezárta az ajtót. Aztán jött a Heart-Shaped Box, és arra is mondta apám, hogy ez nagyon jó. Így találkoztam a Nirvanával ötévesen. Örök kedvenccé vált az In utero, mindenhol azt hallgattam. Hatodikos lehettem, amikor mutattam valakinek a kazettát, és az a valaki mondta, hogy van ennek a bandának egy másik albuma is. Az egyik erdei táborban átvettem a Nevermind kazettát, és az Unplugged in New Yorkot, ez volt a második hullám. Akkor láttam először, ki ez a Kurt Cobain, és csak évekkel később raktam össze a képet meg a zenét, hogy ez ugyanaz. Rá voltam kattanva a zenéikre, de nem olvastam róluk túl sokat, csak azt tudtam, hogy szerencsétlen Kurt öngyilkos lett. Amikor megjelent az internet, akkor beleástam magam a témába, és még inkább beszippantott a Nirvana. Éreztem, hogy nekem ez az utam.

Tehát nem volt kérdés, hogy Nirvana-dalokat kezdj el játszani a színpadon...

Volt egy korai zenekarom a gimi utolsó éveiben, és a barátokkal saját dalokat akartunk írni. Mivel mindannyian szerettük a Nirvanát, megbeszéltük, hogy mindenek előtt mondjon mindenki egy-két számot, amit megtanulunk. Később születtek a saját dalok, de sokszor felbukkant a próbákon egy-egy Nirvana-riff, és egyemberként hördültünk fel, hogy ezt de jó lenne eljátszani! Végül összejött vagy tizenöt szám, amiket csak hobbiból, magunknak elnyomtunk. 2006-ban jött az ötlet, hogy lépjünk ezekkel fel. Aztán ezzel a bandával idővel elmaradtak az együttzenélések. Itt jött Takács Vilkó a képbe. Neki van az Alice in Chains tribute zenekara, a Men in the Box. Akkor már nem volt meg az előző bandám, és egyszer csak Vilkó felhívott, hogy vannak ezek a tematikus estjei, mint a '90-es évek slágerei egy szál gitárral, vagy az Elvis Presley-műsor, satöbbi. Első ízben hozott akkor éppen össze egy Nirvana-programot, és szerette volna, hogy ketten csináljuk. Először húztam a számat, nem tudtam, milyen lesz az egész, de átmentem hozzá, átvettük az Unplugged-műsort és hozzácsaptunk még néhány dalt. Nagyon sokan eljöttek, tetszett az embereknek.

Kezdetben évi két előadást adtunk, majd egyre többet, és baromi sokan kezdtek el jönni a koncertekre. Ekkor döntöttük el Vilkóval, hogy ezt most már meg kell csinálnunk nagyzenekaros változatban is. Összeszedtük a társakat, és az A38-on csináltunk egy telt házas koncertet. Utána már igény lett a produkció elektromos verziójára is. A tavalyi év volt, ami beindította ezt az egészet nagyban, és az országban többfelé is jártunk 2019-ben. Négy éve volt az első fellépés, ennyi idő elteltével nőtte ki magát ennyire. Debrecenben például a koncert után rögtön lekötöttek velünk egy júliusi fellépést a Víztorony szabadtéri színpadára.

Azt is jegyezzük meg végül, hogy jelenleg a Polytrip nevű bandád szekerét tolod nagy erőkkel.

2017-ben alakultunk. Nagyon régóta akartam saját zenekart és elmebeteg, elvetemült srácokat kerestem ehhez. Ajánlottak egy dobos srácot, Vincze Ákost, neki mutogattam demókat. Ő is valami érdekeset szeretett volna csinálni, s így már ketten megvoltunk. A korábbi bandámban volt egy nagyon tehetséges basszer, Székely Ádám, ő éppen zenekar nélkül volt és szeretett volna zenélni. Megkapta a dalokat, majd mondta, hogy tetszik neki, próbáljuk meg együtt. Azóta hárman alkotjuk a Polytripet. Elkezdtünk mindenféle tematikátlan dolgokat csinálni, nem baj, ha két, nekünk tetsző téma nem illik egymás mellé. Kompromisszummentes zenéket írtunk, és rájöttünk, hogy ez nagyon érdekes tud lenni. Így lett a nevünk is Polytrip: poli, mint sokféle, a trip pedig utazás, akár egy számon belül is lehet kalandozni mindenfelé. Készítettünk egy EP-t és egy klipet. Idén elindulunk, és nagy reményekkel vagyunk a banda iránt. Van ebben minden: grunge, funk, acid, jazz stb. Sokrétű muzsikát akarunk játszani, hogy mindenki megtalálja benne a számára kedvelhető vonást. Közben a Nirvana tribute-os srácokkal elkezdtünk saját számokat is írni az ősgrunge vonalon belül, és a saját szóló albumommal is elbíbelődök emellett. Vagyis 2020-ra el vagyok havazva. De ennél nagyobb bajom sose legyen!

Tamás Nándor