Hetvenéves Biharország fotóművésze

Gombos Ferenc komádi születésű fotográfus, Bihar fotóművésze a 70KÉP Tájak – emberek című kiállításán mutatta be művészetét Berettyóújfaluban. A hetven­esztendős Gombos Ferencet a jeles évforduló kapcsán kérdeztük életéről, pályájáról, sikereiről.

Szakmai kezdetek

A fotográfus kicsi gyermekként a Sebes-Körös partján csodálta a táj szépségét, gyönyörködött a felhők játékában.

„Talán itt kezdődhetett a fényképezés iránti szenvedélyem: a természet apró részletei, a fények, a futó felhők alakzata, a percről percre változó látványnak van-e jelentése, mit látok meg benne, van-e számomra üzenete? A tanyasi élet képei, ezek az első fotóim. Ekkor még el sem tudtam képzelni, hogy egyszer nekem is lesz olyan technikám, amivel ma készítem a képeimet”

– kezdte Gombos Ferenc. – Tízéves koromig tanyán laktunk, majd beköltöztünk a faluba, Komádiba. 12-en voltunk testvérek, de nem éltünk szegénységben. Soha nem éheztünk, nem fáztunk, de ruhát mindig a nagyobb testvérektől örököltem. Emlékszem, nyolcadikos koromban az apám fekete öltönyében ballagtam. Anyagi támogatásra nem is gondolhattam, viszont semmiben sem akadályoztak. Az általános iskolában, a fizikatanárom, Egi Miklós fotószakkörén sajátítottam el a fényképezés alapjait. Az első fényképezőgépemet, egy Fotoboxot, Irén nővéremtől kaptam hetedikes koromban.

– Mind a mai napig kihasználom a lehetőséget, ha el tudok valamit lesni, új ismeretet szerezni, akár egy csoportban, klubban, alkotótáborban vagy tanfolyamon. Körülbelül 30 éve tudatosult bennem, hogy a digitális világ engem sem fog elkerülni, elsők között végeztem el a Photoshop-tanfolyamot, amivel hivatalos Apple Photo­shop-oktató lettem. Elengedhetetlen ebben a szakmában is a folyamatos továbbképzés.

Nagyváradtól New Yorkig

– Az első képeim a tanyasi életről és a Sebes-Körös-parti felhős tájról készültek. Még úgy a kezdet kezdetén, a jelentősebb képeim közül az első fotó, amit pályázatra is küldtem, egy hajnali kép volt a nagyváradi piacról. Ezt visszaküldték, hogy nem éri el a kiállítási színvonalat, de aztán a képpel több díjat is nyertem. Az első nyilvános fotóm a Hajdú-bihari Naplóban jelent meg 1970-ben. Kigyulladt egy ház Komádiban, arról tudósítottam. A Naplónak volt akkoriban az Így élünk mi pályázata, ott is nyertem, Bakó Endre főszerkesztő adta át a díjat. Nem nagyon rendezgettem, gyűjtögettem életem dokumentumait.

„Amikor egyik helyről a másikra költöztem, néha előkerült egy-egy oklevél, és rácsodálkoztam, hogy ott is voltam, oda is neveztem a képeimmel.”

Pályázatokra mostanában már nem küldök fotókat, legutóbb 2008-ban a „100 Erdély” kiállításon közönségdíjat kaptam a Menyasszony című alkotásomért, 2015-ben pedig New Yorkban a világ legjobb portréi között szerepelt egy képem egy kiállításon. A fotózás mellett tipográfiát és számítógépes grafikát tanultam, grafikai tervezéssel, kiadványszerkesztéssel is foglalkozom.

Földön kívüli élet helyett

– Ebben a felgyorsult, fényképfaló virtuális világban kicsit leértékelődött a fotós szakma. Ezrével ontják ránk a képeket. Amikor felhasználnak egy képet, és az felkerül egy lapra, a szövegkörnyezetben teljesen megváltozhat a jelentése, az üzenete, függetlenül az alkotói szándéktól, de sokszor még a tartalomtól is. A kép csak egy porszem lesz a kommunikációs gépezetben, a felhasználó elképzelése szerint pedig teljesen új értelmet kap. 40-50 éve még hittük, hogy a dokumentáris hitelesség erejével egy jó fotó megváltoztatja a világot, ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy azt fényképezzük, amiről azt hisszük, hogy azt látjuk!

– Nincs kimondottan kedvenc képtémám, pontosabban mindig az, amit éppen fényképezek. Tetszene, ha fotózhatnám a földön kívüli életet, de esély sincs rá, így maradok a szomorú sorsú, fáradt bihari embereknél, a semmibe tűnő tájaknál, a felhőkbe kapaszkodó magányos fáknál. Nekem minden fotós munka egy kihívás. Úgy látom, egy fotósnak hasznos, ha tisztában van szakmai képességeivel, a technika lehetőségével.

A technika megtanulható

– Képeimen az elmúlás, a tovatűnő pillanat, a kisemberek iránti empátia, tájképeimen a felhők játékával fokozom a kép dinamikáját, előtérben egy magányos tanya, fa, víztükör, jól átgondolt saját koncepcióm szerint.

„Munkám során nem kompozícióban gondolkodom, mindig a téma, az esemény, a helyzet adja a kompozíciós lehetőségeket, ha van elég rutin, már ösztönös a komponálás.”

Tárgyfotónál, műtermi portrénál talán jobban van lehetőség megrendezni a látványt, de ha ez nem sikerülne, senki nem szól meg, ha maradok a klasszikus kompozíciós szabályoknál. Igyekszem tisztán komponálni, elkerülni a zavaró elemeket. Talán ezek jellemzőek leginkább a stílusomra – mondta.

– A fotózást bármilyen korban el lehet kezdeni, a technikát néhány hét alatt meg lehet tanulni, ehhez szükséges még egy kis színelmélet. A látásmód, a kompozíciós készség sok gyakorlással fejleszthető és megmutatkozhat a tehetség. Bárki eljuthat arra a szintre, hogy kiváló technikai kivitelezésű, gyönyörű esztétikai látványt nyújtó fényképet készítsen, de ha nincs mondanivaló, hiányzik a gondolat, ez még nem művészfotó. Tudatosság nélkül csekély az esély, hogy művészi kép szülessen – tanácsolta a fotográfus azoknak, akik a fotózással szeretnének foglalkozni.

Tévéfilmek

– Szabadidőmben néha operatőrködöm, 2008-ban mutatta be a Duna Televízió az Együtt Határok Nélkül című háromrészes filmemet és a Szovátai Huszárokról készült filmem. A bihari kistérség településeiről készült filmemet több tévécsatorna is leadta.

„Jelenleg kiadványokat, újságot tördelek, csinálok egy új vágást a lovastúrafilmemből, tanulok citerázni, emellett fúrok, faragok, bútort gyártok, festek, mázolok, parkettázok, miután egy szakembert sem találtam, aki ezeket a munkákat elvégezné nálam, így magam oldom meg”

– mesél a mindennapjairól.

Rozsik Rita

Kiállításai, képei

Boldog (1984)

Csepel Galéria (1985)

Berettyóújfalu (1998–2008)

Komádi (1988–2011)

Budapest Nemzetközi Vásár IFABO (1991)

München Magyarok Háza (2000)

Nagyvárad (2001)

Marosvásárhely (2003)

Székely Nemzeti Múzeum (2004)

Csíkszereda (2005)

Nagyrábé (2012)

Nagyvárad és Berettyóújfalu (2015)

Fotói a Néprajzi Múzeum és a Bihari Múzeum fotótárában is megtalálhatóak.