Újra megkoronázták a kosárlabda királyát

„Michael Jordan és a Bulls megváltoztatta a kultúrát.”

Barack Obama egyáltalán nem túloz a The Last Dance című tízrészes minisorozat utolsó epizódjában. Az exelnök Chicagóban dolgozott a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években, így premier plánban tapasztalhatta meg, ahogy a helyi Bulls ceruza helyett vésővel és kalapáccsal írja be magát nemcsak az amerikai, de az egyetemes sporttörténelembe. Az állítás romantikus, viszont attól még kikezdhetetlen:

a kosárlabdacsapat ikonja, Michael Jordan erőlködés nélkül teremtette meg a popsztár sportoló archetípusát.

Hangjára a pályán és azon kívül is odafigyeltek, a köré épített keretet pedig olyan magasságokba húzta, ahol azelőtt még senki sem járt. Rendkívüli történethez pedig rendkívüli narratíva dukál, és ezt szerencsére a gyártó ESPN és Netflix is szem előtt tartotta, amikor a rutinos sportdokumentumfilmes Jason Hehirt kérték fel a széria megrendezésére. Hehir pedig tette a dolgát, így szerencsére megáll a nyilvánvaló párhuzam:

a The Last Dance úgy gyűri maga alá az egész műfajt, mint ahogy Jordan gyűrte a védőit egy-egy bebújós kétpontosnál.

Persze, mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt, elvégre a csapat legendás korszakát kellett bemutatnia, amikor a Bulls nyolc év alatt összesen hat bajnoki címet nyert. Annyi látványos, drámai pillanat történt a felölelt, 1984-tól 1998-ig tartó időszakban, hogy pusztán a narrált meccsfelvételekkel is stabilan magas minőséget hozhatott volna. De szerencsére a rendező abból az eddig soha nem látott, 500 órányi videóarchívumból is válogathatott, melyet egy forgatócsoport készített a Jordan-Rodman-Pippen fémjelezte keret utolsó, 97/98-as szezonjáról. Már akkor kikötötték, hogy ezt a gigászi anyagot csak Jordan engedélyével lehet később felhasználni, a sztárnak meg egészen 2016-ig könyörögtek, mire kötélnek állt, és rábólintott egy sorozatra. A The Last Dance-ben (melynek magyar címe egyébként Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig, de maradjunk inkább az angol eredetinél) emellett mindenkit meginterjúztattak, akit csak lehetett, kezdve természetesen a főszereplő Jordantől a régi csapattársakon és ellenfeleken át szakírókig, valamint volt amerikai elnökökig.

Dokumentumfilmekben ritkán látni ennyire illusztris társaságot (-sorozatokban meg pláne), mégis egyetlen szereplőnél sem tűnik úgy, hogy csak a produkciós érték növelése miatt emelték be, mindenkinek megvan a helye, funkciója, még Carmen Electrának és Bill Clintonnak is.

A tartalom tehát adott, és az ahhoz legjobban illő formát is megtalálták. A kronológia nonlineáris, teljesen a dramatizációnak rendelték alá, végig ide-oda ugrálunk az időben, de ezt nagyjából két rész után simán meg lehet szokni. Megismerjük Jordan korai éveit, a sorsdöntő '84-es draftot, innen jutunk el az utolsó bajnoki cím utáni gyűlésig, és közben szépen lassan a csapathoz is egyre közelebb kerülünk. Az öltözői felvételek, nyilatkozatok, újságcikkek mind arról árulkodnak, hogy a Bulls igazából teljesen olyan, mint bármelyik másik sportegyüttes, csak nagyban: itt is vannak keretet feszítő ellentétek, bérviták és konfliktusok, de amúgy meg óriási az összetartás, megvan a bajtársiasság és persze a humorérzék is. A sorozat felépítése, narratív eszközei abszolút hollywoodiak. Adott egy feltörekvő, majd álmait megvalósító főszereplő, vannak háttérsztorival megerősített mellékkarakterek, akikért ugyanúgy lehet szorítani, sőt még főgonoszt is kapunk az amúgy vérprofi, csak hát pechére kövér és alacsony, így könnyen antagonizálható Jerry Krause általános igazgató személyében. Ezeket a szubplotokat egy-egy borzasztó vicces anekdota vagy éppen személyes tragédia is mélyíti, és annyira jól működnek, hogy még akkor is végigizgulható a sorozat, ha egyébként kívülről fújjuk, hány pontot átlagolt Jordan a Pistons elleni '91-es főcsoportdöntőben, vagy melyik szezonban volt a legjobb támadólepattanó-mutatója. Rettentő érdekes azt figyelni, hogy merészkedik a The Last Dance rendszeresen játékfilmes talajra, és ott milyen bátorsággal veti meg a lábát.

A szakmabeli, fragmentált nézőpontok mellett a széria azt is bemutatja, hogy volt képes az akkori Bulls a kosárlabda globalizációjára. Az internet abban az időben még igencsak gyerekcipőben járt, a csapat körüli felhajtás – a meccsfelvételek, videójátékok és persze a kosaraskártyák segítségével – mégis elért többek között Magyarországra is. A játékosok köré személyi kultusz épült, Dennis Rodman aktuális frizurája vagy a legfrissebb Air Jordan-modell ugyanúgy beszédtéma volt Európában is, mint Amerikában. Erre a jelenségre erősít rá az az első részben bemutatott jelenetsor is, melyben a Chicago párizsi felkészülését mutatják be: a csapatot pont olyan őrjöngés fogadja, mint hazájukban, pedig akkor Scottie Pippen és Rodman velük sem tartott. A rocksztároknál is nagyobb rocksztárok voltak, és ebbe a szerepbe, ha nem is mindig őszinte örömmel, de beleálltak.

A zenei párhuzamnál maradva, a frontember, Michael Jordan napjainkban készült interjúiban kendőzetlen őszinteséggel beszél a családjához, a többi játékoshoz, a szakmai stábhoz és a sajtóhoz fűződő viszonyáról. Megemlíti, hogy reagálta le a szerencsejáték-függőségével kapcsolatos vádakat, elmondja, hogy még mindig „utálja” az egykori rivális klasszisát, Isiah Thomast, illetve arról is mesél, hogy pécézte ki magának a pályán, majd mosta le játékával azokat a kosarasokat, akiket vagy a sajtó, vagy a szakma hirtelen felindulásból az új Jordannek könyvelt el. A parkettán és az öltözőben sem volt könnyű természete, és mivel folyamatosan győzelmi kényszerben volt, társaitól is elvárt egy bizonyos szintet. Ha pedig ezt nem hozták, jött az oda-odaszúrogatás. Nyilatkozataiban csak ráerősít a róla korábban is kialakult képre: kompetitív személyisége hol máshol érvényesülhetett volna jobban, mint az élsportban.

Az eredetileg a nyári NBA-nagydöntő idejére tervezett sorozatot a koronavírus-járvány okozta sporthiány enyhítése miatt hozták előre, és heti két részt mutattak be belőle. Egyes hírek szerint az első részpár megjelenése környékén még bőven vágták az utolsó epizódokat, ezért kellett azt a többi netflixes sorozattal ellentétben feldarabolni. Ez igazából tök jól jött a készítőknek, no meg persze személyesen Jordannek is, mert a The Last Dance így legalább öt hétig tematizálta a közbeszédet, és tematizálja még mindig. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, most végleg azzá tették:

Michael Jordannél nincs nagyobb ász a kosárlabdában.

Értékelés: 5/5

Raffer Attila