Munkája szabályok közé szorítja, a művészetekben azonban szárnyalhat

Dr. Balogh Sándor eddigi életének nagy részét Debrecenben élte. A fiatal jogászt azonban nem csak a törvénykönyvek tanulmányozása köti le, hiszen az elmúlt években szép sikereket ért el a művészetek terén, s hobbija is a kultúrához köti. Sándor hitvallása is igazán megragadó és kifejező: művésznek realista, jogásznak naiv.

– Szinte napra pontosan egy éve költöztem Budapestre, ahol jelenleg is dolgozom, de Debrecenben születtem és életem első, nagyjából 26 évét a cívisvárosban töltöttem.

„Igazán tevékenyre sikerült ennek az időszaknak az utolsó harmada: jelent meg verseskötetem, a festményeimmel és grafikáimmal önálló kiállításon szerepeltem, ja és persze nem utolsó sorban elvégeztem a jogi egyetemet”

– foglalta össze eddigi életútját. Sándor már a középiskolában is tudta, hogy valamilyen humán pályán fog elhelyezkedni. – Mondhatjuk, hogy ezt mind úgynevezett profán, mind pedig elrugaszkodott formában is sikerült megvalósítanom: a jog mellett időm függvényében folyamatosan igyekszem hódolni a művészeteknek alkotói és befogadói oldalról egyaránt – tette hozzá.

Az egész személyiséget lefedi

A művész elmondta, a művésznek realista – jogásznak naiv „önösszegzés” megszületése igazából egy véletlen eredménye volt. – Ha jól emlékszem, éppen a kiállításomhoz kerestem címet, és kitaláltam a jogásznak realista – művésznek naiv ellentétpárt. Aztán valamivel később az egyik unokatestvérem azt javasolta, hogy fordítsam meg a jelzőket, mert úgy sokkal inkább illik rám ez a szerkezet – fejtette ki, hozzátéve: azontúl, hogy belátta, hogy igaza van, arra is rájött, hogy nem csupán a képzőművészeti törekvéseit, hanem tulajdonképpen az egész személyiségét is lefedi.

„Sokszor érzem azt, hogy valamiféle belső gát akadályozza a művészi önkifejezésem teljességét, hogy bármennyire szeretném, az alkotásokba, mint kommunikációs csatornákba nem odaillő zörejek kerülnek. Ugyanakkor bármennyire jogász vagyok, egyáltalán nem vagyok jogászalkat.”

– Képtelen is lennék magamat egy örök életében az íróasztal mögött ülő, kizárólag egy merev keretek közé szorított tudománnyal foglalkozó figuraként elképzelni. Azt hiszem, utóbbival a környezetem nagy része is egyetért, az egész lényemet áthatja a szabad kreativitás és az alkotás igénye – ismertette.

Az alkotás igénye

– Alkotni annyi, mint teremteni. Kisgyerekként többek között színész is szerettem volna lenni, imádtam produkálni magam mások előtt, nevettetni a körülöttem lévő embereket (ez utóbbi még ma is érvényes). Az egészséges exhibicionizmuson túl a visszacsatolások, a hatás motivált leginkább ebben a folyamatban, hogy miként tudok örömöt, katarzist kiváltani a „közönségből” – írta le hitvallását.

– A kamaszkorban sarjadó versek elkészültének hasonló természetű mozgatórugóit valószínűleg felesleges is magyaráznom. A képzőművészethez gimnazista koromban kerültem közelebb, először elméleti oldalról, majd fokozatosan, autodidakta módon kitapasztaltam a gyakorlatit is. A szerepéről beszéljen talán a kiállításom brosúrájáról ez a részlet: „(…) érintésével felszínre került belőlem egy addig elrekesztett ős-űr: a múlt valódi súlyával történő szembenézés igénye, a jövő talányos árnyjátékának fejtegetése, a szépre, a másra, a meghökkentőre való fogékonyság kibontakozása”. Az idők folyamán tudatosult bennem az is, hogy nem csak az emberi lelkekre, hanem például a régi tárgyak pszichéjére is rá tudok, rá akarok kapcsolódni. Készítettem például egy véletlenül hozzám került 100 éves, lepusztult varrógépállványból üvegberakásos íróasztalt, és ugyanezzel a tisztelettel – és persze némi extra érzelmi töltettel – felvértezve adok új életet nagyszüleim hajdani stelázsijának vagy éppen faragott lócájának –fejtette ki Sándor.

Elmondta, már eddig is nagyon sokszor fogadta kegyeibe a szerencse, ez pedig a munkájára is igaz. Sándor jelenleg az ország egyik vezető jogi információszolgáltatójánál dolgozik marketingesként, így mind a jogi tudását, mind pedig az alkotó szellemet is kamatoztatni tudja.

Szenvedéllyé alakult hóbort

A több területen is jeleskedő művész festői stílusát nem tudja és nem is szeretné egy stílusba sem beilleszteni. – Ha összességében kellene vizsgálni, minden bizonnyal naiv, expresszív színkezeléssel és reneszánsz lelkesedéssel. A viccet félretéve tényleg nem tudnám skatulyázni. Kialakítottam magamnak egy bizonyos látásmódot, amihez többé-kevésbé tartom magam, amikor vászon vagy papír elé kerülök – fejtette ki. És ha már papír: Sándor nem csak ír a lapokra, de gyűjti is azokat. No, nem magában, hanem a különleges és dedikált köteteket.

– Pár éve még csak hóbortnak neveztem volna, mára már sokkal inkább vált szenvedéllyé a könyvgyűjtés. A humán beállítottság és a bizonyos tárgyak szellemiségével való, már említett különleges kapcsolat hívta életre valószínűleg. Érdekes módon olvasni mindig csak azt szerettem, ami kifejezetten érdekelt, a könyvek fizikai valójukban viszont témától függetlenül bármikor otthonos légkört tudtak teremteni számomra. Egy idő után szinte magától értetődően elkezdtek érdekelni az antik, nem mindennapi eredettörténeteket, nagy egyéniségek érintését hordozó kiadványok, s, ha az ember rábukkan az első igazi kincsre, onnantól már nagyon nehéz abbahagyni – vallott szenvedélyéről.

Kézfogás a történelemmel

A kincseket aukciókon, antikváriumokban és tippek alapján szerzi be. – Ha valaki megkérdezi, honnan jutok hozzá a ritkaságokhoz, akkor Einsteint idézem: a kreativitás titka, hogy jól tudod leplezni a forrásaidat. Komolyabbra fordítva a szót, szisztematikusan, elsősorban internetes aukciókon kutakodom, természetesen be-be tévedek antikváriumokba, de olyan eset is előfordult már, hogy egy barátom szólt, hogy nézzek szét néhány kupac kényszerűen lomtalanításra ítélt könyvük között – részletezte, majd kitért arra is, van-e kedvence.

– Mint mindenhez az életben, alapvetően a különleges könyvekhez történő hozzájutáshoz is sok szerencse szükségeltetik. Nehéz egyet kiemelni közülük: tavaly például „öldöklő” licitharc után sikerült hozzájutnom a Csinszka verseit tartalmazó és általa aláírt bibliofil kötethez. Ami talán a legközelebb áll hozzám, a jogász és a művész szemüvegén keresztül is figyelemre méltó. Cesare Beccaria itáliai jogtudós A bűnökről és a büntetésekről (Dei delitti e delle pene) című korszakalkotó művének, a modern büntetőjog egyik alapvető sarokpontjának első magyar, 1834-es kiadása. A példány eredeti tulajdonosa gróf Dessewffy Aurél magyar főrend, a Kisfaludy Társaság egyik alapítótagja volt, mint ahogy arról az előzéklapon látható sajátkezű beírása is tanúskodik – osztotta meg Sándor. Az említett kötet gellénfalvi Gellén Endre földbirtokos ügyvédhez, rajta keresztül pedig egyik távoli leszármazottjához, a volt szinkronrendező Gellén Attilához került, akinek neve hallomásból többeknek ismerős lehet. 2017-ben bekövetkezett haláláig ugyanis szinkronrendezőként dolgozott. Az ő hagyatékából sikerült hozzájutnia Sándornak. – Ez egy igazi ékszer, kézfogás a történelemmel – foglalta össze a jelentőségét.

Szilágyi Gergő