Ősi család modern gyermeke: 65 éve hunyt el Nadányi Zoltán

A Nadányi família évszázadokon keresztül Bihar vármegye egyik hangadó középbirtokos családja volt. A férfi tagok előtt nyitva álltak a vármegyei hivatalok, a megyei elithez tartozást pedig házasságok révén is erősítették. Ebbe a családba született Nadányi Zoltán, akiben már korán tudatosult, hogy sem a gazdálkodás, sem a hivatalnoki pálya nem érdekli, a polgári életforma, a női szívek és a líra viszont annál inkább. Tehetségét korán felismerték, már 12 éves korában jelent meg verse, 16 évesen egy kis verseskötete is napvilágot látott. A pezsgő életű Nagyvárad kiváló táptalaj volt az ifjú számára.

Nagyváradtól Bakonszegig

Jogakadémiai tanulmányait záróvizsga nélkül fejezte be, inkább az írói pennát választotta, 1917-ben már a negyedik verseskötete jelent meg. Újságíróként dolgozott, azonban hamar rá kellett ébrednie, hogy kétgyermekes családapaként nem tud egzisztenciát teremteni, ezért rövid budapesti tartózkodás után visszatért Nagyváradra. A trianoni békét követően családjával Csonka-Biharba, Bakonszegre a Nadányi birtokra költözött gazdálkodni.

Trianon miatt lehetett levéltáros

A vármegye régi archívuma ekkor még Nagyváradon volt, levéltárosa, Osváth Lajos 1923-ban adta át román utódjának, miután nem kívánt hűségesküt tenni a román királynak. Az 59. életévét taposó Osváth a főváros környékén keresett állást, nincs nyoma annak, hogy Csonka-Bihar megyében akart volna elhelyezkedni. Nadányinak a gazdálkodás nem ment jól, emiatt folyamatosan apadt a családi birtok. Hivatalt vállalt: a betöltetlen megyei levéltárosi állásra pályázott sikeresen 1926-ban. A vármegye régi levéltárát 1928-ban vásárolta meg a megye a román hatóságoktól, s ekkor szállították a csonka megye székhelyére, az általa csak „faluvárosnak” nevezett Berettyóújfaluba.

Nagyvárad hazatért – Köszöntő a megyei közlöny címlapján

A második bécsi döntés után a korábbi Bihar vármegye északi része visszakerült Magyarországhoz, a levéltár is visszatért a többi megyei hivatallal Nagyváradra. Ekkor történt meg az, hogy a Bihar Vármegye Hivatalos Lapja címlapjára – történetében először és utoljára – az akkori lapszerkesztő, Nadányi Zoltán köszöntőt írt: „Aranyszínben ragyog fel a nyomdafesték Nagyvárad betűin … bizonyára az olvasó szíve is megdobog, mikor érte nyúl. Akár idegenből visszatérő testvérünk az olvasó, akár a Trianon utáni Csonka-Biharból való. Egyforma nagy az öröme ennek is, annak is, mert hiszen egyforma nagy volt a fájdalmuk is huszonkét éven keresztül. Csak persze, nehezebb volt a sorsa a rabságban sínylődő bihari embernek, mint a másiknak, aki legalább szabad volt a tönkre sújtott hazában. Bizony sokkal nehezebb volt amannak.”

Szomorú búcsú Váradtól

Nadányi öröme azonban nem tartott sokáig. A német megszállást követően Nagyváradról is elhurcolták a zsidókat, köztük felesége testvérét és anyósát is, akik soha nem tértek haza. Neje időben el tudott menekülni, majd 1945 őszén Nadányi is követte „hivatalos kiküldetésben.” Ezután már nem tért vissza Biharba. Az 1949. évi politikai fordulat után a kommunista rendszer háttérbe szorította, írásai nem jelenhettek meg. 1955. február 2-án hunyt el, nem érhette meg a néhány hónappal később megjelenő gyűjteményes kötete, az Aranypiros pillangó megjelenését.

A költő trianoni palettája: Piros-fehér-zöld és Arany

Piros-fehér-zöld

Nagyvárad román megszállását követően hamarosan betiltották a magyar nyelv és trikolór használatát. Erre utal Piros-fehér-zöld című versében, amelyben szemléletesen fogalmazza meg a Trianon kiváltotta érzéseit:

„Láttam két szememmel,

csüggedve láttam, hogy hiába minden”,

majd folytatja:

„S amikor itt román hadak robogtak/ és lengett a legcsúfabb trikolor,/ kilencszázhúszban, mint strucc a homokba,/ fejemet kábán fúrtam a romokba/és azt gondoltam, már csak abban hittem,/ hogy minket a Sors ujja közt sodor/ s hiába minden handabanda itten,/ hiába forrong a földgömb, az ország,/az ember, mert a Sors intézi sorsát,/ megoldja a táblán a képletet/ és minden csak egyféleképp lehet.”

Arany

Nadányi féltette szeretett anyanyelvét, művészete nyelvét, amit megénekelt Arany című versében, ahol a szintén bihari származású nagy előd tollát kis ásóként festi le, amely szorgos munkával „cirkalmazta” a folyóvá duzzadó kék tintacseppek medrét:

„Új folyó, Tiszánál és Dunánál/ duzzadóbb és minden cseppje táplál,/ éltet, gyógyít. Körbefoly e honban,/ nincs vége és nem indul sehonnan./ Szent vizébe nem lép oláh bocskor,/ idegen nem látja, csak mi, árvák;/ Borsnál, hol most oláh baka posztol,/ partjára nem ültetnek határfát.”

A vershez jól kapcsolódik, szinte magyarázatul szolgál a csonka megye irodalmáról írott esszéjében:

„ebben a kötetben mindenki elsirat valamit”,

neki is nehéz dolog az irodalomról nyilatkoznia:

„ha nem értené a magyar szót senki a világon, mire menne akkor egymagában Arany János? Egész költészete értelmét vesztené, mert hiszen a legszebb vers is csak akkor szép, ha valaki megérti. Már pedig ha idegen országhoz csatolnak magyar területet, akkor az a terület elbúcsúzhatik a magyar nyelvtől. Nem éppen egykettőre, de idővel mégis ki lehet irtani azon a területen a magyar szót. Tilos a hivatalokban, tilos az üzletekben, tilos az utcán, tilos az iskolában … ó igen, ez a leghatásosabb módszer: az ifjúság szívéből kell kiirtani … Aranyt.”

Szálkai Tamás

Kapcsolódó cikk:

https://haon.hu/kultura/helyi-kultura/diszkoszveto-bajnokno-a-bihari-pusztarol-4490290/