Be my Valentine

A minap azon gondolkoztam, milyen furcsa módokon tudnak összeismerkedni az emberek. Például a szerelmespárok.

Persze a Facebook és az internetes társkeresők világában lehet, hogy egyre kevesebb ilyen ismerkedés lesz a jövőben, hiszen ki tudja, néhány évtized múlva talán már csak a virtuális térben éljük majd az életünket.

Ezért gyorsan lejegyzem az utókornak ezt a kis sztorit, ami a való világban, valódi emberek között valódi találkozások története.

Van egy barátnőm, aki mondhatni, egy pláza parkolójában történt bagatell kis bakinak köszönhetően ismerkedett meg jövendőbeli férjével.

Úgy kezdődött, hogy behajtott a parkolóházba, lehúzta az ablakot, és kivette a jegykiadó automatából a parkolójegyet. Majd betette azt a szájába, és ajkai közt finoman tartva kanyargott fölfelé a parkolóház felső emeletei felé, mert ott tudvalevőleg mindig van szabad parkolóhely. Hogy miért csinálta ezt? Ő maga sem tudta, de szokásává vált: behajt, gombot megnyom, jegy ki, be a fogai közé és felhajt. Aznap is így történt. Az autórádióból kellemes zene szólt, melyet vidáman dudorászott, mígnem hirtelen azt érezte, hogy tüsszentenie kell, és tüsszentett is egy derekasat, aminek következtében az addig a puha női ajkak közt tartott parkolókártya a lehúzott ablakon át kirepült a felhajtó mellett parkoló autók közé.

Szerencsére nem jött mögötte senki, mert bevágta a satuféket, bekapcsolta a vészvillogót, és kiszállt megkeresni a jegyet. Azt látta, vagy inkább csak sejtette, hogy merre repült az apró papírfecni, egy piros kis Suzuki és egy nagy fekete BMW közé tippelte, hogy talán ott találja meg. Persze megfordult a fejében, hogy szól a parkolóőröknek, intézzenek egy másik jegyet, de nagyon cikinek tartotta a dolgot. Ezért inkább az elszállt cédula megkeresése mellett döntött.

A két autó között nem volt. Leguggolt, és benézett a piros Suzuki alá. Semmi. Majd megnézte a nagy fekete BMW alatt is, és az a kis komisz cetli bizony ott volt! Pont az autó közepe alá sodorta a huzat.

Nem volt mit tenni, letérdelt, és amennyire csak tudott, benyúlt a BMW alá, de sajnos nem érte el a jegyet. Már teljesen az autó mellé húzódott, térdepelve, arcát szinte a parkoló aszfaltjának szorítva próbálta megkaparintani a cédulát, de hiába. Néhány centi híja volt a dolognak. Hiába próbálta volna a másik oldalról, a kis komisz cédula pontosan az autó mértani közepe alatt helyezkedett el. Közben azért volt forgalom a parkolóházban, mögötte jöttek-mentek az autók, az emberek dudáltak, vagy kikiabáltak a forgalmat feltartó vészvillogó autó tulajdonosát szidva.

Ugyan megfordult a fejében, hogy ide kellene hozni valamit a kocsijából, amivel kipiszkálná, talán az esernyőjét… de már minden mindegy alapon inkább hasra feküdt, aztán hason kissé beoldalazva az autó alá végre megkaparintotta a parkolójegyet.

Amint a kezében érezte az átkozott papírdarabot, diadalittas bosszankodással egyenesedett fel, mutató- és hüvelykujja közé csíptetve a zsákmányt, és hangosan így szólt: – Na, megvagy végre, te kis nyavalyás!

De amikor megfordult, megrökönyödve vette észre, hogy végig egy pasas állt a háta mögött, furcsán mosolyogva.

Atyaúristen, mióta ácsorog ez itt – gondolta –, és mióta figyeli, hogy itt pucsítok, nyögök, szentségelek?!

A fickó elmosolyodott, és ő most vette észre, hogy milyen helyes. Magas volt, sármos, vakítóan kék szemű, jól öltözött… egyszóval maga volt a nagybetűs Pasi.

Ő viszont…

Oldalra sandítva megpillantotta a tükörképét a BMW üvegében. A jobb arcfele csupa kosz, apró kavicsdarabkák ragadtak rá. A haja kócosan lógott a szemébe, krémszínű nadrágja és fehér blúza gyűrött és mocskos volt. Ujjai közt még mindig maga előtt tartotta a parkolócédulát, amin egy piros száj nyoma – egy rúzsfolt árválkodott.

Totál idiótának érezte magát, de úgy gondolta, legjobb védekezés a támadás.

- Mit bámul? Élvezi, hogy itt szerencsétlenkedek? Ahelyett, hogy felajánlotta volna, hogy segít! – ripakodott rá a pasasra, aki továbbra is csak mosolygott. – Nincs jobb dolga?! Perverz barom! – vettette még oda neki – majd állát felszegve szemeivel intett, hogy álljon arrébb, mert ő most már távozni óhajt.

- Hölgyem, én többször megszólítottam önt, hogy segíthetek-e – mondta végül a férfi, kedvesen a barátnőm szemeibe nézve -, de ön meg sem hallott! Az enyém ez az autó, szívesen arrébb álltam volna, hogy…

Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, mi, nők gyakran a síráshoz folyamodunk. Na, nem azért, mert sajnáltatni akarjuk magunkat, vagy ilyesmi, csak, mint a kitörő feszültség fizikai megnyilvánulása, kibuggyanhat egy-egy könnycsepp… A barátnőm küzdött, visszanyelte a könnyeit, próbálta leküzdeni a torkába szorult gombócot, a szégyenérzetét, a „miért pont velem történik ez?” kérdéssel együtt.

A teljes megsemmisülés pillanataiban, miután ő úgy érezte, hogy totál idiótát csinált magából ezelőtt az ultrahelyes pasi előtt, nem óhajtott még bőgőmasinát is játszani.

- Miért pont velem történik ez? – suttogta maga elé végül a felmerült kérdést, mire a férfi továbbra is mosolyogva így válaszolt:

- Mi másért, mint, hogy mi most megismerkedjünk? – azzal kezet nyújtott a barátnőmnek, és a nevét mondta.

A férfinek nem is illik először kezet nyújtani – akarta mondani a barátnőm, de aztán észbe kapott, majd ő is bemutatkozott.

Topogott ott még egy darabig, lenyűgözve a férfi szívdöglesztő mosolyától, várva még valamire… mire is? Valentin-nap előtt egy nappal az ember lánya, ha egyedülálló, hajlamos mindenhol csak a romantikát látni: telefonszámcsere, randimeghívás?

De mivel a fickó mást nem mondott, így kezdett kínossá válni az ácsorgás. Pláne, mikor leesett, hogy a férfi felvont szemöldökei nem az ő csodálatát voltak hivatottak nyomatékosítani, csupán annak szóltak, hogy „arrébb tetszik egy kicsit lépni, hogy végre beülhessek az autómba?”

Ohh, amilyen lüke és amilyen romantikus alkat, már szinte látta magát hófehér selyemben, fején mirtusz, kezében liliomcsokor, és megesküdött volna, hogy hallotta is hozzá, hogy: tám támmtádám, tám tám tádáááámm…

De mivel csak a kínos csend maradt a parkolóházban, a barátnőm agyában harsogó nászinduló is lassan elhalkult, majd elhallgatott.

Miután vágyai új tárgya elegánsan elhajtott, hatalmasat sóhajtott, és azzal vigasztalta magát, hogy nem jöhet össze minden az életben.

De hazafelé meg már azon kattogott, hogy na, de miért nem? Csak tenni kell érte egy kicsit. Végül is, tudja a pasas nevét!

Bejelölte Facebookon.

Majd elájult, amikor két percen belül visszajelölték! Innentől jött az „írjak neki, vagy ne írjak neki?” dilemma, de végül is úgy döntött, hogy marad a régimódi úton, megvárja most már, hogy a férfi jelentkezzen.

És jelentkezett is! Másnap, de nem Facebookon, és nem is Messengeren, vagy ilyesmi! De nem ám!

A barátnőmet munkahelyén lepték meg egy hatalmas csokor vörös rózsával, melyre egy cuki kis szív alakú léggömb volt kötve, arra meg az volt írva, hogy:

„Be my Valentine”

A csokrot a portás vitte be és adta át a barátnőmnek. Ő meg kis híján elájult a boldogságtól. Vagyis először sikkantott, aztán ájult el majdnem.

Milyen figyelmes! És milyen okos, hiszen a Fb-on ott van, hogy hol dolgozom, nem nagy kunszt kideríteni, de akkor is… – gondolta olvadozva az én romantikus barátném.

Meg sem köszönte a portás pasi kedvességét, már is nyúlt a telefonjáért, és hosszas áradozó Messenger-üzenetben hálálta meg, ahogy magában elnevezte, a parkolós hódolójának a csodás Valentin-napi ajándékot.

Az ömlengésre azonban órákig nem jött válasz.

Utána is csak annyi, hogy: „nem értem, miről van szó, én nem küldtem Önnek semmit”.

Hideg zuhany a javából, tudom.

De akkor ki küldhette? Nyilván a portást kell megkérdezni, kitől van a csodás ajándék!

Na és tudjátok, kitől volt?

A portás pasitól! És azóta a három gyerek is! És minden évben Bálint-napon személyesen adja át neki a hatalmas rózsacsokrot, amire egy cuki kis szív alakú lufi van kötve, rajta a felirat: „Be my Valentine!”

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.