Kedden a szerelemről

1.

Kedd délután van. És kedd délután velem soha nem szokott történni semmi. A város lassan hömpölyög, a nyár eleji szél langyosan borzolja a közeli park fáit.

Unottan ülök a lakásom melletti kis kávézó teraszán. A kávém kihűlt, ahogyan én is. Néhány napja költöztem be a tágasnak épp nem mondható belvárosi lakásomba, melyet a maradék megtakarításaimból vásároltam. A válásom után vagyunk néhány héttel. A felújítás, amibe belevágtam, hogy némileg otthonossá varázsoljam következő éveim színterét, jócskán elhúzódott. A mesteremberek fúrnak-faragnak, szerelnek, én pedig nem tudok tőlük dolgozni. Na persze ha nem lennének ott, akkor sem tudnék, még bútoraim sincsenek, az összes holmim dobozokban van, mindössze egy szimpla matrac, ami jelenleg a komfortot képviseli új agglegénylakomban.

Nem volt időm még bútorokat vásárolni sem, nyakamon a leadási határidő, be kell fejeznem a munkám, aminek halogatásának igazából vajmi kevés köze van a munkásokhoz. A kaotikus állapotok a lakásomban csupán kifogás azért, mert képtelen vagyok írni. Azzal áltatom magam, hogy nyugodtabb körülményeket keresve inkább a kávézóban dolgozom a kéziratomon.

Író vagyok. Író… író, írói válságban, élet közepi válságban… Ihlet és múzsa nélkül szimpla vagyok én is, mint a matrac a nappalim közepén.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Nem akarom látni a laptop hófehér kijelzőjén villogó kurzort. A szerelemről kellene írnom. Az igazi nagybetűs Szerelemről. De hát mit tudhatnék én arról? Most váltam el, s most jöttem rá, hogy talán sohasem voltam szerelmes. Honnan is tudhatnám, milyen az igazi szerelem?

Eddig csak hülyeségeket írtam: A szerelem vak. A szerelem kortalan. A szerelem nem ismer határokat. A szerelem halálos. Az igazi szerelem viszonzatlan és mindörökké plátói marad.

Ugyan, mit tudhatnék én erről?

Láttam filmeken, olvastam könyvekben. De átélni nem éltem át soha. Talán azért, mert nincs is igazi szerelem… mert a szerelem az élet közhelyekkel teli színjátékában egy dramaturgiai kellék csupán, amit azért képzelünk valóságosnak, hogy az életünk valamelyest elviselhetővé, s ezáltal élhetővé váljék.

Túlértékelt baromság az egész, játszmák sora, amitől az elején valóban jobb és szebb lesz minden. Aztán következik az elévülés, amikor a kezdeti lobogó lángtenger parányi őrlánggá csitul. A nagy tüzek hiánya azonban furcsamód ekkor kezd el égetni, és eljön a kín és a fájdalmak ideje, és végül az egyik már az ajtóban áll, telipakolt bőrönddel, amiben az évek alatt összegyűjt nélkülözhetetlen kacatjaival együtt magával viszi azokat a bizonyos szép emlékeket is.

És tudjátok, mit? Még ekkor sem látjuk be, hogy vakon ragaszkodtunk valamihez, aminek semmi köze a valósághoz, mert a szerelem nem más, mint egy ábrándokból összeillesztett hamis, tünékeny illúziók keltette játék az elménkben.

A szerelemnek semmi köze a szívhez.

Az imént töröltem az egész munkámat. Vacak volt az egész. Silány szóhalmaz. Persze a lomtárban még megvan. De semmi szükség rá, hogy visszaállítsam a dokumentumot, mint ahogy a feleségemmel megélt szép időket sem lehet visszahozni a mába. Amit eddig leírtam, mind üres és középszerű, mint én. Talán én is a lomtárba való vagyok.

Egy tönkrement házassággal, egy lefelé ívelő karrierrel a hátam mögött úgy érzem, nem tudok mást mutatni a világnak, mint az őszülő halántékomat és némi deréktáji hájt. Azt hiszem, kezdem utálni magam.

A szemeim még mindig csukva tartom, sőt, most már össze is szorítom. Azt akarom, hogy ne legyen kép, csak hang. A park fáinak susogása kell most nekem. Az ágak között futkosó szél jelzi, hogy hamarosan vihar lesz. Érzem a csontjaimban is: vihar közeleg.

Az utcán eldöcög egy villamos, valahol sziréna szól, a szomszéd asztalnál kacag egy nő. Belekapaszkodom ebbe a nevetésbe. Azt képzelem, kristálypoharak koccannak össze, oly csilingelő és életvidám. Fiatal női hang. Édesen nevet, beszél is hozzá, de nem értem, mit, csak a szavak foszlányait fújja felém a szél.

Bárcsak velem nevetne így valaki! Továbbra is szorítom a szemeim, és nagyon akarom, hogy ez így legyen!

A nevetés elhalkul, majd abbamarad.

Oké, kissé bénán festhetek így, a nap felé fordulva, felszegett állal, összeszorított szemekkel. Kinyitom inkább.

Hunyorgok, pedig a napot elállja előlem egy karcsú, magas alak. Picit arrébb lép, most telibe kap a délutáni napsugarak hada.

A pincérnő az. Elneveti magát. Felismerem a hangját, ő kacagott az imént is a szomszéd asztalnál. Nem látom a vonásait, mert a nap a szemembe tűz, emiatt a látvány azon fényképekhez hasonlatos, melyeket a nappal szemben fotóztak, s a fókuszban álló személynek csupán a sziluettje látszik, mint egy árnyék.

Az árnyék ismét nevet, s ettől nekem is mosolyra húzódik a szám. Tenyeremből napellenzőt formálok, miközben ő megkérdezi:

- Hozhatok még valamit az író úrnak? – csilingeli felém.

A kép tisztul, a magas, karcsú alak egy gyönyörű, fiatal nőé, aki a húszas évei vége felé járhat. Aranyszín, huncutul kunkorgó fürtjei hanyag lazasággal vannak a tarkóján megkötve, arca tökéletesen szimmetrikus.

Sokan mondják, ez a szépség fő meghatározója egy nőben: a szimmetria. A lány valóban gyönyörű.

Olyannyira gyönyörű, hogy az első dolog, amit vele kapcsolatban érzek, az éppen olyan váratlanul ér, mint amikor hatodikban Bardi Feri egy iszonyú öklöst vitt be a gyomromba, mert elárultam a többieknek, hogy nem is cigizett még soha.

A mogyorószínű szempár vidáman méreget. Nem tudok szólni. Nem is akarok. Miért ne nézhetnénk egymást így az örökkévalóságig? Én simán le tudnám most már élni az életemet így, őt bámulva.

- Igen? Nem? – kérdezi, s játékosan billeg hozzá. Az igennél kissé jobbra dönti a csípőjét, a nemnél meg balra.

Még mindig nem tudok szólni, mert a képzeletemben már táncolunk, valami latin táncot, talán rumbát. Egyszerre mozdul a csípőnk igenre-nemre, jobbra és balra…

- Na, jó, visszajövök később – mosolyog.

Az orrnyergén apró szeplők viháncolnak. A bőre makulátlan, selymes és halvány, de az a típus, aki a nyár végére csodás karamellárnyalatban ragyog majd hibátlanul.

Fehér rövid ujjú póló, fekete nadrág van rajta és tornacipő. Mint a többi felszolgálón itt a kávéházban. De viselhetne akár szeneszsákot is. Abban is tökéletes lenne az alakja. Miért nem láttam még itt soha azelőtt?

- Nem – nyögöm ki végre rekedten, mert nem akarom, hogy elmenjen.

- Nem? – kérdez vissza színlelt értetlenséggel, mely erős kontrasztban van az okos, derűs tekintetével.

- Ne menjen… én… rendelek… – suttogom. Hülyén érzem magam.

- Iiiigeeeeennn….? – kifejezetten provokatív, ahogy elhúzza a szót, mélyet bólint hozzá, és kissé előredől. Én meg a kávéház apró logóját bámulom a mellén. De aztán észbe kapok, hogy a hangsúlya inkább a szól a mellei fixírozásának, mint a rendeléssel kapcsolatos döntésképtelenségemnek.

Elkapom a tekintetem a tökéletes halmokról, és gyorsan a szemeibe nézek. Felvonja pompásan ívelt szemöldökeit, így tekintete még nyíltabb még befogadóbb.

Bocsánat – már majdnem kimondom, de ezzel elismerném a mellbámulást. Erről szó sem lehet, a francba, ilyen rosszul indítani…

- Honnan tudja, hogy író vagyok? – próbálom elterelni a malőrről a gondolatait, talán nem is rosszul.

- Miért, az?

Pimasz. Ez a nő pimasz. És ez a fajta pimaszság, amikor egy nő csípőből képes visszatüzelni, az, amiért én odavagyok.

- Hát, a definíciónak éppen megfelelek… – szerénykednék, de ő máris kapcsol:

- Mi az író „definíciója”?

Mindjárt elsüllyedek! Hogy mondhattam ilyen baromságot, hogy az „író definíciója”?

Bámul rám, a hatalmas okos szemeivel, melyek most hunyorogni kezdenek. – Bizonyára írt már valamit. Talán egy regényt?

Mindjárt megnyílik alattam a föld, vagy inkább dühös legyek? Bizonyára?! „Egy” regényt?!

Ekkor rájövök, hogy csak ugrat. Elneveti magát: – Nem tudtam, hogy író, csak viccelni akartam. Láttam, ahogy az előbb pötyögött a gépén.

Zavaromat látva megkönyörül rajtam:

- Nos, mit hozhatok?

Mindig érdekes pillanat az, ahogyan elkezdődik egy történet. Az első leütés a billentyűzeten, az első szó a könyvben. Talán ilyen az is, amikor elkezdődik egy szerelem. Aztán mohón rohanunk a végkifejlet felé. Semmi sem tart örökké, egyetlen szerelem, egyetlen regény sem.

De talán ezért vállaljuk, ezért akarjuk az egészet: azért, ahogyan elkezdődik. Jómagam minden alkalommal, a „bármi lehetséges” gondolat önfeledt naivitásával kezdek kopogni a klaviatúrán, de a nőkkel kezdődő viszonyaimat is mindig ez a naiv kíváncsiság indította el.

Mint amikor olyan ételt, olyan bort kóstolsz, amit azelőtt még nem ízleltél.

Soha nem váltam rabjává életem egyik ilyesféle ízélményének sem, sőt tulajdonképpen soha nem váltam ezidáig rabjává semminek. Ezidáig.

Eddig a percig ugyanis nem voltam függő. Nem függtem semmitől és senkitől. És könnyen elengedtem bárkit és bármit. Cigarettázni is úgy cigarettázom, hogy akár hetekig nem gyújtok rá. A feleségemet, s vele a házasságomat is hamar elengedtem, amikor konstatáltuk, hogy vége.

Talán most jött el az ideje, hogy függjek valamitől, vagy valakitől! Egy érzéstől egy embertől. Talán, ha megtörténne az, hogy a bőröm alá beinná magát a vágy, a szenvedély, valakinek csupán a puszta lénye… ha én is érezném azt, amit mások szerelemnek hívnak, ha megtapasztalnám, akkor… akkor talán tudnék róla írni.

És az írásra most nagy szükségem van.

És itt ez a lány… ez a hamvas barack…

Le kell állítanom az ide-oda cikázó gondolataimat! A lányra nézek. Gyönyörű és fiatal. Igen. Azt hiszem, bele tudnék szeretni. Bele akarok szeretni! Tudni akarom, hogy milyen érzés! Hogy írni tudjak róla, hogy a szerkesztőm elégedett legyen. És, hogy megtudjam végre, közel az ötvenhez, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Tekintsük most ezt úgy, mint egy tudományos kísérletet!

- Egy presszókávét kérek, feketén. Egy mentes vizet és még jó néhányat ebből a csodálatos mosolyból!

A lány nevet, a nap süt, de mégis hirtelen óriási cseppekben elered az eső. A vihar nyári záporrá szelídülve, de végül is ideért.

Végre összeszedem magam. Na, igen. Most már elememben vagyok. És tudom, hogy így kezdődik el, most kezdődik el. A kávézó teraszának ponyváján kopogó cseppek és az eső illata csodás hangulatba burkolja a kezdetét annak a történetnek, aminek most ütöm le az első betűjét.

Még hogy keddenként velem soha nem szokott történni semmi.

2.

A következő kedden már együtt talált minket a hálószoba ablakán bekukkantó reggeli napsugár.

A munkások már pár napja befejezték a felújítást. Egyetlen bútordarabom a szimpla matrac, de ha őkelme beszélni tudna, belepirulnának a hófehér falak. Már ha nem lettek volna ők is tanúi annak, amit az eltelt néhány napban műveltünk mi ketten a friss festékillatú kis lakomban.

- Mi a terved mára? – kérdezem, közben csodás nyakának ívét csókolom. Az ellenállhatatlan bársony lúdbőrözni kezd, a tulajdonosa kuncog. – Nem tudom, de azt igen, hogy neked már megint ugyanaz!

- Menjünk el bútorokat venni! Segítesz választani? Tudod, mi férfiak nem értünk az ilyesmihez.

- Nos, egy nagyobb ágy, sőt egy igazi ágy igazán rád férne… – mélázik színpadiasan.

- Csakugyan. Habár eddig megfelelt a konyhapult, a padló, sőt a kád is…

- Alvás céljából, úgy értem – neveti el magát, aztán szájon csókol.

- Alvás, mi? Itt aztán nem lesz alvás, akármekkora ágyunk is lesz!

- Ágyunk? – kérdez vissza.

Ezen eltöprengek. Miért így fogalmaztam? Ágyunk? Mondhattam volna, hogy ágyam, vagy szimplán, hogy csak ágy.

Egy hete ismerem, és máris csak úgy tudok beszélni róla, hogy mi. Mi vagyunk. Nem ő van, meg én vagyok, hanem mi vagyunk.

Az addig rendben van, hogy írni akartam a szerelemről, mert a kiadóm egy hónapja rágja a fülem, hogy hol van a kézirat, amire szerződtem? Az is oké, hogy kellett egy múzsa. És ez az egy hét igazán intenzív volt. Ha nem egymás karjaiban élveztük a kéj mámorát, akkor, amíg dolgozott, vagy aludt, én írtam.

Jómagam alig pihentem az elmúlt hét alatt, mégis telve vagyok energiával, friss vagyok és…

Nem. Nem vagyok szerelmes. Dehogy is! Én irányítom a magam által kreált tudományos kísérletet, melynek kutatója és megfigyelt alanya egyaránt jómagam vagyok.

Persze, hogy ez részemről nem szerelem. Csak szeretem, ahogy rám néz. Ahogy nevet a hülye vicceimen. Imádom a bőre illatát, a testének valamennyi ívét, hajlatát, a hangját, a haját a…

Ez… ez csak… Egy fellángolás.

- Rendben, ha kapok egy kávét, elmegyek veled megvenni az ágyunkat! – hangzik a karakán felelet.

- Jó üzletnek tűnik. De előbb, még van egy kis dolgom veled! – dörmögöm a fülébe, és máris támadok.

Igen, azt is imádom, hogy eszméletlenül csiklandós, és hihetetlenül könnyen el tudom juttatni a csúcsra. Őszintén, ezt melyik férfi ne imádná?

3.

Ez már a harmadik keddünk. Immár imádom a keddeket! A lakás majdnem teljesen kész, de még pár apróság hiányzik. A hatalmas gardróbszekrények ellen azért eleinte erősen tiltakoztam. De így utólag, lássuk be: a hálóba a hatalmas, tükrös tolóajtós szekrény nem is volt olyan rossz befektetés.

Izgató látni magunkat közben.

És rávilágított egy-két dologra, többek között, hogy újra le kell járnom a kondiba.

Ahogy elhúzom a széles tolóajtót, meglepődöm. Tele van női holmival a szekrény. Színes virágos ruhák és blúzok sorakoznak a vállfákon, nagy részét a minap én vettem neki. Az alsó polcon meg féltucat dögös magassarkú. Azokat is.

Nem is vitte haza? És a többi holmi? Mikor hozta ide ezeket? Vagy mondta, hogy áthoz pár cuccot, csak nem figyeltem?

Mindegy.

Hihetetlenül szerencsés vagyok! Itt ez a csodálatos nő, ez a szexistennő! Okos, vonzó, fiatal, egyszerűen tökéletes. Én meg csak ontom magamból az oldalakat. A szerkesztőm boldog, én is boldog vagyok…

És remélem, ő is boldog. Vajon boldog? Mi más lehetne?

De hol is van most? Mit is mondott, dolgozik? Amikor elment, mondta, de épp nagyon benne voltam az írásban, és nem figyeltem.

Hívom. Nem veszi fel. Biztosan dolgozik, felszolgálás közben nem lehet náluk a mobil. Írok sms-t.

Éjfél van, és még nem jött haza.

Haza? Két hét, és már itt lakik? Ha adtam neki lakáskulcsot, akkor már itt lakik? Én még nem is voltam nála. Mit is mondott, hol lakik, kivel lakik? Nem a szüleivel, hanem valami csoporttársával az egyetemről.

Írok még egy üzit. Aztán még egyet.

Huszonegy „Hol vagy?” „Mikor jössz?” típusú sms után hajnal négy körül elszenderedem. Reggel a markomban szorongatott mobil pittyenésére ébredek: „Mondtam már, hogy Messengeren írj, az sms-t sosem nézem.” Újabb pitty: „Összefutottam a csajokkal. Eldumáltuk az időt, ma itthon alszom.”

Megnézem az órát: 6.38

Mi az, hogy itthon? Az hol van? És miért csak most szól? Hívtam is, nem látta? Milyen csajokkal?

Csupán két hete ismerem. A nevén kívül semmit sem tudok róla, kivéve azt, hogy mit szeret az ágyban...

Hiányzik. A kísérlet megbukott.

Mezítelen állok a tükrös gardrób előtt. – Oké, holnaptól gyúrok – ígérem a tükörnek.

Elhúzom az ajtót.

A virágos ruhák közé fúrom az arcom. Hosszan beszívom az illatát. Hát ilyen az, amikor a bőröm alá kúszik a szerelem? Amikor fáj a vágy, fizikailag ott lent? Az egyik rózsaszín ruhába kapaszkodom, magamhoz húzom, és csak szagolom. Aztán könnyítek a vágyaimon.

4.

Telnek a hetek. A keddeket már nem tartom számon. Minek is, mikor minden napunk olyan, mint az a bizonyos legelső? Az az őrült esős délután a kávézóban. Zárásig maradtam, és hazahoztam őt magammal.

Azóta nem tudom elereszteni.

Pedig szabadulna.

Ez meg hogy jut most eszembe?

A liezonunk pont, mint egy hete a vihar, lassan nyári záporrá szelídült.

Légy őszinte magadhoz! Valami más lett. Valami, ami nem is volt soha olyan, mint amilyennek képzelted.

Ezt ő mondta, vagy én mondom? A kézirat majdnem kész. Már nincs szükségem múzsára? Vagy neki nincs szüksége rám?

Egyáltalán szükségünk van egymásra?

Most értem haza a kiadómtól. Tetszik nekik a munkám, úgy néz ki, szerződünk egy újabb könyvre. Jó okom van tehát ünnepelni, ezért zsonglőrködöm a hónom alatt a tízéves Ararat konyakkal, és a csokor vörös rózsával, amíg kinyitom a bejárati ajtót.

A lakásba lépve majdnem összeütközünk. Én mosolygok, ő nem. – Tessék – nyomom a kezébe a rózsákat – a múzsának jár, leadtam a kéziratot!

Nem nyúl a virágokért, tele van a keze. Egy gurulós bőrönd fogantyúját szorítja, és két nagy szatyor lóg a karján, tele ruhával.

- Te meg hová…? Elutazol? – állok bambán.

- Addig akartam elmenni, amíg nem vagy itthon. Nem megy nekem a búcsúzás. De nekünk sem megy ez az egész, te is érzed, tudod – magyarázza.

Mi van? Hogyhogy nem megy? Mi az, hogy nem megy? Reggel még akkorát szerelmeskedtünk…, mondjuk utána rendelt egy halom ruhát a neten a kártyámmal. Ezért volt minden? Csak lehúzott?

- Állj már meg – mondom neki kissé indulatosan – most mi van? Elmész? Vége? Beszéljük már meg, hogy mi van?! – megfogom a karját.

Elhúzódik tőlem.

- Nézd, nem hiszem, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. Ez a pár hét nagyon szép volt, meg minden… – kezdi.

- Meg minden? – baromira bamba fejet vághatok, mert elneveti magát: – Most miért nézel így? Kész a regényed, ezt akartad nem? Olvastam, tudod? Mindig elolvastam, hogy aznap mit írtál. És nagyon nem tetszik, ahogy a főszereplőd gondolkodik. Nem tetszik, ahogy te gondolkodsz! A nőkről, a szerelemről, rólam. Tudományos kísérlet? – nevet. – Ott van, már az első oldalon! Hát, én is csináltam egy kis kísérletet veled!

A szatyrokra mutat: – Remélem, sikeres lesz a műved, de úgy igazságos, hogy én is kapjak valamit a honoráriumodból. Édes vagy, hogy ünnepelni akarsz, de majd mással, máshol, jó? Ne velem!

Arcon csókol, tekintete egy pillanatra elidőzik a hatalmas rózsacsokron a kezemben. Aztán a konyakért nyúl, amit még mindig a hónom alatt egyensúlyozok. Elveszi, és kisétál az ajtón, vissza se néz, csak úgy odavágja:

- Utálom a rózsákat. Borzasztó klisé, mint a regényed.

Nem maradt más utána, csak a hatalmas tükrös szekrény. Az aljában megtaláltam azt a virágos ruhát. Direkt felejtette itt?

Most az ágyon nyüszítek. Arcomat a ruhájába fúrom, addig szívom magamba az illatát, amíg végül már nem érzek semmit.

5.

Kedd délután van. A város lassan hömpölyög, a nyári szél langyosan borzolja a park fáit. Lassan bandukolok a kaviccsal szórt sétányon, az új regényemen gondolkodom.

Velem szemben egy gyönyörű fiatal lány sétál, pórázon vezeti apró kutyáját. Ahogy elhaladunk egymás mellett, rám mosolyog.

Erről eszembe jut, amit a legutóbb írtam a szerelemről: „Túlértékelt baromság az egész, játszmák sora, amitől az elején valóban jobb és szebb lesz minden.”

Hülyeség – gondolom, de aztán mégis utánafordulok, végül is rám mosolygott:

- Kisasszony, egy pillanatra! Ne haragudjon, hogy megállítom, valami hasonló kis kutyust szeretnék az unokahúgomnak…

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.