Javaslat egy Kodály-szobor fölállítására

Az Eötvös Kollégium debreceni vándorgyűlésén, 1925-ben tartott első vidéki előadása és a róla elnevezett zeneművészeti szakiskolában, illetve városunkban halála előtt két évvel tett utolsó, rendkívül eseménydús látogatása között jó néhány olyan nagy jelentőségű rendezvény gazdagította Debrecen kulturális életét, melyeket a Tanár Úr személyes jelenlétével is megtisztelt. Ezek közül az egyik legkülönlegesebb a Református Kollégium udvarán 1934-ben megrendezett és a Magyar Rádió által közvetített Háry János-bemutató volt. Ugyanis a daljáték itt hangzott el először szabadtéri előadáson, illetve vidéken. Továbbá ekkor volt először hallható a rádióban teljes terjedelmében, ami egyúttal az első szabadtéri egyenes adás is volt a Magyar Rádió történetében. A Vár utcai Zeneművészeti Szakiskola 1957-es névadása is hasonló elsőséget jelent, mert a világon ez az egyetlen olyan iskola, mely számára Kodály neve viselését még életében engedélyezte. Halála előtt pedig úgy rendelkezett, hogy éves szerzői jogdíjainak tíz százalékát az oktató-nevelő munka támogatása érdekében az iskolára hagyományozza. Ez ma is az intézmény becses Kodály Hagyatéka.

A Tanár Úr városunkhoz való kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint az a kijelentése, melyet a párizsi Psalmus Hungaricus előadásán való megjelenésének betegsége miatt történt lemondásakor tett: „Debrecenbe se tudtam elmenni, pedig az fontosabb lett volna.” De az Aranybikában tartott, 73. születésnapi hangversenyen történt felszólalása is szívet melengető lehetett minden ott lévő debreceni polgár számára: „Ennek az ünnepségnek forróságában mondhatom, hogy nem éltem hiába. Ezt bizonyítja Debrecen lelkes közönsége. Ez a Debrecen úgy különbözik az ötven évvel ezelőttitől, mint egy a száztól.”

A bölcsészdoktorátust is szerzett Kodály Zoltán gigantikus életműve egyik legbecsesebb nemzeti örökségünk. Világszerte ismert és elismert zeneszerzői alkotómunkájának méltatása itt és most a fenti javaslat érdekében felesleges, hiszen azt az idő réges-régen igazolta. Műveiből már 50 éves kora után megélt. („Úgy figyelem a Psalmus pályafutását, mint egy tőlem idegen bolygóét.”) Lényegében véve a zenei nevelési koncepciójára is ugyanez vonatkozik. Azonban ez utóbbi olykor védelemre szorul. Nem is annyira az „elfogult párthívek” (László Ferenc kolozsvári zenetörténész) időnként tapasztalható szakmai túlkapásai, hanem az egyre gyakrabban érzékelhető zenei, illetve kulturális igénytelenség, sőt gátlástalanság miatt. Mert akkor, amikor az elképzelt „zsenigyerekeket” arra ösztönzik, hogy a nemzeti identitástudatunkat erősítő népdalainkat szórakoztató zenévé átalakítva énekeljék, nemcsak zenei, hanem nyelvi rombolást is elkövetnek. Ugyanis „az anyanyelv és a népdal kéz a kézben jár” (Kodály). Tehát oszthatatlan egységet képez. Következésképpen a kettőt egyszerre éri támadás. Az életmű ezért nemcsak időnkénti feltöltődést, erőforrást, hanem kötelezettséget is jelent azok számára, akik fontosnak tartják annak védelmét, illetve életben tartását. Mert tudják, hogy az a horatiusi ércnél maradandóbb érték.

Debrecenhez való kötődése mellett erre is emlékeztethetne egy városunkban felállítandó, egész alakos Kodály-szobor, mely kifejezhetné a hálás utódok tiszteletét is. Méltó helye a nevét viselő Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI Csapó utcai homlokzata mellett lévő sétálóövezeten lehetne, talapzatán a Tanár Úr által a névadáskor ajánlott (és akkortájt nem nagyon használt) jelmondattal: „Nincs megalkuvás művészetben és magyarságban!”

Biztosak lehetünk abban, hogy az a nagy érdeklődés és adakozó szeretet, melyben a Zenedét 150 éves jubileuma alkalmából a debreceni zenekedvelők részesítették, a szoboravatás alkalmából ugyanúgy érzékelhető lenne. Erre Kodály Zoltán jövő évben esedékes 140. születésnapja és a Zenede alapításának 160 éves jubileuma együtt nagyszerű alkalmat adhat!

Ennek bölcs megfontolását kéri a döntésben illetékesektől az iskola egykori művésztanára és igazgatója, de leginkább hálás öregdiákja: Molnár Zsolt főiskolai docens.