Tele van tervekkel, álmokkal a Karinthy Színház hajdú-bihari származású igazgatója

Berettyán Nándor, a húszas évei végén járó színész balmazújvárosi származású. Gyermekkorában imádta rúgni a bőrt, iskola után a helyi sportpályán érezte otthon magát a barátai körében. Mindemellett már általános iskolás korában kiderült, teljesen odavan a költészetért, az irodalomért. Nem telt el úgy városi ünnepség, hogy ne vett volna mikrofont a kezébe, viszont idővel a sport is az élete részévé vált, ezért később döntenie kellett a futballpálya és a színpad között. Örök „újvárosinak” tartja magát a Karinthy Színház újdonsült igazgatója, aki vallja, nem volt egyszerű választania, de biztos benne, jó döntést hozott.

Rögös volt az út, tizenévesen eldöntötte, hogy a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban folytatja tanulmányait, mégis az Ady Endre Gimnáziumban végzett, mi volt a váltás oka?

Egészen egyszerű a történet, a bátyám, Berettyán Sándor dráma tagozatos volt az Ady Endre Gimnáziumban, nagyon sokszor mentem át hozzá, így hamar megszerettem az ottani közösséget.

„Magával ragadott mindaz, amit a debreceni középiskola jelent. Beleszerelmesedtem a színházba, a művészetbe – emiatt elkezdődött egyfajta egyensúlyvesztés. Egyre többet próbáltam, így kevesebbet tudtam edzeni, később rájöttem, hogy a színház az életem. Nem volt határozott elképzelésem, a dolgok maguktól alakultak.”

A középiskolai évek után az útja nem a Kaposvári Egyetemen folytatódott – ahol később lediplomázott –, hanem a Debreceni Egyetem magyar szakán bővítette tudását; esetleg kétségei támadták abban, hogy jó választás volt a színészi pálya?

Ez a történet már csak azért is érdekes, mert akkoriban négy közigazgatási egyetemre is beadtam a jelentkezésemet. Nyilvánvalóan a szülők jobban szerették volna, ha közgazdász leszek, az ugyanis biztosabb egzisztenciát ígért. Mindig is ott lakozott mélyen a szívemben, hogy a jövőben szeretnék a színházzal foglalkozni, viszont nem volt bennem megállíthatatlan szándék, elfojthatatlan vágy, hogy színészművész legyek. Biztos vagyok benne, hogy akkor nem is vettek volna fel, talán mindennek így kellett történnie. Vonzott az irodalom, a rendezés – ezért úgy döntöttem, magyar szakon folytatom, majd azt gondoltam, a későbbiekben megpróbálom a színművészetit, ami így is történt. Amikor kiderült, hogy Vidnyánszky Attila színészosztályt indít, elhatároztam, hogy mindenképpen jelentkezem, ugyanis őt mindig is nagyra tartottam, és követtem a színházi rendező munkásságát. Ma már nem tudnám elképzelni az életemet „vörös függöny” nélkül.

Négy éve, hogy a Nemzeti Színház tagja, számos fontos szerepet tudhat maga mögött, mely karakterek voltak a legmeghatározóbbak?

Nehéz a kérdés, mégis egyszerű a döntés: mindenképpen a Csíksomlyói passió – egyszerűen azért, mert ez egy olyan téma, ami az egész kultúránk szempontjából a legfontosabb. Az alapja mindennek, ami meghatározza a gondolkodásunkat, az érzéseinket, ennél nem is lesz és nem is lehet fontosabb.

A fővárosban mennyire hiányolja az alföldi miliőt?

Ha tudtam, akkor hazamentem, ezt mindig a próbaidőszak befolyásolta, de egyébként ez egy nagyon érzékeny pont. Talán meg sem tudnám fogalmazni, hogy mi hiányzik a legjobban: a közeg, az emberek, a táj – az egész úgy, ahogyan van. Néha nagyon el tudok gondolkodni, sőt el is keseredem, de tudom, hogy jó úton haladok. Szeretek a fővárosban élni, itt a feleségem, egyébként jól vagyok itt, csak néha elkap egy érzés és belegondolok: „Mi lett volna, ha...?” Nagyon jólesett, amikor a régi barátaim, cimboráim rám írtak a kinevezésem után, olyanok, akikkel már évek óta nem is beszéltem.

„Legbelül megmaradtam az a kisvárosi srác, akit tizenévesen megismertek, és ez így van jól. Ezen az ember nem is akar változtatni, és egyébként soha nem is akarnék. Ezt nem lehet kinőni, levetkőzni, valahogy az emberben el van rendelve.”

A bátyja, Berettyán Sándor is színész; volt valaha rivalizálás kettejük között vagy inkább erősítettétek egymást?

Soha nem volt köztünk versengés, még csak fel sem merült. Bizonyára azért sem, mert egymás mellett fociztunk, de egyébként mások felé sem volt hasonló érzés bennünk. Ha nem én kapok egy szerepet, annak megvan az oka, a rendező látja, hogy az adott színészhez milyen alakítás illik. Nem érdemes küzdeni egy-egy szerepért, a direktor elképzel egy darabot, a karakterhez társítja a színészt, és ez így van jól.

Megkapta Bíró Máté szerepét a Körhinta című darabban, amit Soós Imre, a balmazújvárosi származású színészlegenda is alakított. Nagyobb volt emiatt a megfelelési kényszer?

Természetesen megfordult a fejemben, volt bennem félelem és izgulás, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Soós Imre hogyan játszott. Nem egyszerű az ő alakítását megugrani, sőt még a közelébe érni sem. Az előadás is az ő szavaival kezdődik, amiben rengeteg érzés van: „Mari, Mari!” – kiáltja. Ebből a szempontból nehéz, másrészt azt kell, hogy mondjam, ez a szerep áll talán a legközelebb az életbeli egyéniségemhez. Ha szabadjára engedem az érzéseimet, akkor kifejezetten könnyű számomra, itt kell a legkevesebbet „játszanom”. Sokszor beszélünk arról, mennyire tudunk azonosulni a kapott szereppel, persze teljesen soha, de ez a szerep mindenképpen egy hálás „feladat”.

Mi a legfontosabb feladata a színháznak egy világjárvány sújtotta időszakban?

A színháznak boldogságot kell nyújtania, ha nem is rögtön, de a nézőnek azt kell éreznie a későbbiekben, hogy boldogabb tőle – és ennek nem csak egy világjárvány időszakában kell így lennie. Folyamatosan gondolkodunk azon, milyen darabokat kellene most hoznunk, számtalan ötletünk van. Annyit voltunk bezárva, oly sokat féltünk az elmúlt másfél évben, hogy most az a feladatunk, hogy megmutassuk, a tragédia után is van élet, ami boldogsággal teli. Veszteségekkel együtt, de sikerült elérni valamit – ezt az üzenetet kell továbbítanunk.

A közelmúltban felkérték, legyen a fővárosi Karinthy Színház igazgatója. A posztot július 1-jétől tölti be: hogyan érintette a felkérés?

Teljesen váratlanul ért, semmilyen előzménye nem volt. Egyáltalán nem számítottam a kinevezésre, nagyon nehéz volt meghozni a végső döntést. Egyrészt magánéleti dolgok miatt, ugyanis eddig is elfoglalt voltam, a feleségemmel átbeszéltük, mi lenne a legjobb számunkra. Mérlegelnem kellett, tudtam, hogy támadások fognak érni – ezt is át kellett gondolnom, mennyire tudom majd a helyén kezelni. Másrészt az sem egy utolsó szempont, hogy teljesen más feladatkörről van szó, amihez egy merőben eltérő élet társul. Itt nem csak arról van szó, hogy művészi alkotásokat hozok létre, játszok, rendezek, írok – ez sokkal több mindent foglal magába: emberek függnek tőlem egzisztenciálisan, amit vállalni kell.

Felkészült-e arra, hogy sokkal kevesebbet lehet majd a színpadon, mert más, felelősségteljesebb pozícióba kerül?

Vannak olyan színészek, akik legszívesebben minden este színpadon állnának, én nem ilyen vagyok. Ha 10-15 előadás van egy hónapban, akkor érzem úgy, hogy kellőképpen fel tudok készülni rá, és vágyom arra, hogy ott legyek, játsszak, van egyfajta színpadéhség bennem. A szerepeimet viszem tovább, persze futnak ki az előadások, de még így is marad elég. Bizonyára hiányozni fog a kihívás, az izgalom, ami az új szerepekkel jár, viszont a mostani feladatkörrel minden bizonnyal a megpróbáltatások ugyanúgy megmaradnak, amiket nem túlélni, hanem szeretni és megélni kell. Most már teljesen mindegy, hogy mi fog hiányozni, elvállaltam és csinálni kell, és nemcsak magamért, hanem másokért is, akikért felelek.

Több támadás érte a kinevezése kapcsán, mit gondol erről, hogyan tud hozzájárulni a színház jövőbeli sikereihez?

Manapság szokatlan lehet, hogy valaki még a harmincat sem tölti be, de „színházat kap”, azonban ez a magyar színháztörténelemben nem volt rendkívüli. Tisztában vagyok vele, hogy fiatalon kaptam esélyt, de ez nem olyan abszurd, amilyennek most tűnhet. Sokszor halljuk, hogy a fiataloknak teret kellene adni: új lendülettel, gondolatokkal, érzésekkel talán előrébb tudják vinni ezt a szakmát – ezt hiszem és remélem jómagam is. A jövőben szeretnék esélyt adni a saját generációmnak, be akarom bizonyítani, hogy a korosztályom igenis képes színházat vezetni és új színt vinni a színházvilágba.

Nagy Emese

Névjegy: Berettyán Nándor

Foglalkozása: színész, színházi rendező

Született: 1992. december 8.

Tanulmányai: Tóth Árpád Gimnázium, Debreceni Ady Endre Gimnázium, Debreceni Egyetem, Kaposvári Egyetem

Fontosabb színházi szerepei:

Egy ember az örökkévalóságnak (2019) – William Roper, Az ember tragédiája (2018) – Lucifer, Egri csillagok (2018) – Bornemissza Gergely, Csíksomlyói passió (2017) – Krisztus, III. Richárd (2017) – Polgár, Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke (2017) – Chérubin, a grófné keresztfia, Cyrano de Bergerac (2016), Psyché (2015), Éden földön (Hany Istók legendája) (2015) – Istók, Körhinta (2015) – Bíró Máté, Isten ostora (2014) – Püspök, Fekete ég – Molnár Ferenc: A fehér felhő (2014), János vitéz (2014) – Rablóvezér